David Gordon Green – miután felhagyott a nagy stúdióknak készített ökörködősvígjáték-bérmunkáival – tavaly visszatért a független filmezéshez, rögtön két alkotással. Még csak két hónapja mutatták be nálunk a Prince Avalanche – Texas hercege című filmjét, máris itt van legújabb rendezése, a Joe. A színtér mit sem változott, ami nem véletlen, hiszen David Gordon Green rendszerint az amerikai délvidéket választja szerzői művei helyszínéül.
A rendező maga is Texasban nevelkedett, és mind a mai napig ott él. Érdekes viszont, hogy a déli államokon belül is kerüli a városi történeteket, és rendre a kisvárosi közeg ad otthont elbeszéléseinek. A Joe mindazonáltal David Gordon Green első olyan függetlenfilmje, amelyet nem maga írt. Larry Brown regényét az a Gary Hawkins adaptálta, aki már dokumentumfilmet is rendezett a 2004-ben elhunyt amerikai íróról. Mégsem mondható el, hogy a Joe nem hordozza Green szerzői jegyeit: itt is az esztétizált fizikai munka adja a keretét a sztorinak, így ismerkedünk meg a címszereplővel, akit Nicolas Cage játszik.
Joe munkaadó, ő és a kis csapata fákat mérgez meg az erdőben, hogy azokat kivágják, és sokkal erősebb fenyvest ültessenek a helyükre. A film persze nem erről szól, ugyanis felbukkan egy 15 éves srác, Gary (Tye Sheridan), aki dolgozni szeretne Joe-nál. Garynek hányattatott sorsa van, alkoholista apja képtelen eltartani a családot, sőt, az öreg még a fiú keresetét is piára költené. Persze Joe se szent: Nicolas Cage börtönviselt fickót játszik, aki azonban már jó útra tért, és próbál kimaradni a bajból. Ám miközben próbálja megmenteni Garyt destruktív apjától, saját önpusztító énje is felszínre tör.
A film pikantériája, hogy az alkoholista apát lenyűgözően megformáló Gary Poulter az életben is iszákos hajléktalan volt, akit David Gordon Green szedett össze az utcáról. Az egyszerepes színészt a forgatás után nem sokkal, kemény italozással eltöltött estét követően holtan találták. És bár sokan Nicolas Cage visszatéréséről beszélnek, a hajléktalan alakítása a legmeggyőzőbb az egész filmben. De épp olyan visszatérés ez Greennek is, aki megunta a Suspiria-remake végtelennek tűnő „jogi szarságait”, és a hipp-hopp leforgatott Prince Avalanche sikere után elhatározta, hogy tárgyalók helyett a rendezőszékben fogja tölteni az idejét. A Joe-ban, amely a Texas hercegével ellentétben sokkal sötétebb és valamivel akciódúsabb alkotás lett, legalább annyi szív van, ami David Gordon Green korai munkáira is jellemző volt.
Ahogy a címszereplő a fiatal Garyben a múltbéli bűnei alól való felmentés lehetőségét látja, úgy az őt alakító Nicolas Cage, valamint maga a rendező számára is egyfajta jóvátétel a film az ezt megelőző, kritikailag megbukott produkcióikért. Bár a moziszékből úgy állunk fel, hogy mind Greennek, mind Cage-nek megbocsátottunk, a Joe nem több egy élvezetes indie-nél. Mert hiába a nagyszerű alapfelállás, a film klimaxához vezető konfliktus indokolatlansága keserű szájízt hagy az amerikai filmre jellemző szoros ok-okozati lánchoz szokott nézőknek. A Joe elliptikussága talán az adaptációból, talán Green személyes ügyetlenségéből adódóan olyan motivációkat és elemeket hagy ki, amelyektől majdhogynem a véletlenszerűség veszi át az uralmat a cselekmény felett. Ez lesz Joe veszte – a karakteré és éppúgy a filmé, amely remekmű lehetett volna, de helyette simán csak Joe lett.
7/10
Szamár
