Úgy érzem, hogy több mint egy héttel a magyar, és több mint egy hónappal a nemzetközi premier után, nem igazán szükséges ajánló jellegű kritikát írni az Amerika Kapitány: A tél katonája című filmhez; akit érdekelt, már látta. Szóval inkább arról beszélnék, hogy készülhetett ez az igen jó folytatás a középszerű Amerika Kapitány: Az első bosszúálló után. Azon olvasóknak, akik még nem látták a filmet, és csak az én véleményemre vártak, üzenem, hogy nagyon szeretem őket, de ha nem szeretnének spoilereket (legyenek azok bármily minimálisak is), ne nagyon olvassanak a kép mögé. Én szóltam.
Folytatást írni nagyon nehéz. Körülbelül olyan, mintha lefutnánk és megnyernénk egy versenyt, minden erőnket beleadnánk, aztán az edző megkérne minket, hogy szaladjunk már egy körre újra, csak most legyünk sokkal jobbak. Ezért a legtöbb forgatókönyvíró az egyszerűbb, lustább megoldást választja: a látványos elemekből, a közönség által kedvelt részekből többet rak bele, a valóban átgondolást igénylő részeket, mint a sztorit, pedig elhanyagolja. Erre a hozzáállásra jó példa a Vasember 2.: a viccek, az akció benne van, de a film mindenfajta feszültséget nélkülöz.
Az Amerika Kapitány 2. azonban mert újítani. Hozzá kell tenni, hogy ebből a szempontból egyszerűbb dolga volt, mint a legtöbb képregényfilmnek: már maga az alapot szolgáltató képregény is nagycsomó változáson ment keresztül az évek során. Míg mondjuk a Batman-történetek hősei lehettek harisnyában ugráló bolondok vagy Horváth Charlie depressziós unokaöccsei, kb. mindig ugyanarról szóltak, addig Amerika Kapitány képregényei a szuperhős-történetekkel határos összes műfajba belekóstoltak. Az első Amerika Kapitányok háborúspropaganda-mesék voltak, majd a háború után változott a propaganda, és a Kapitánynak a nácik helyett komcsi kémekre kellett vadásznia, miközben persze a Bosszúállókba való belépésével őt is beszippantotta az ötvenes évek sikerzsánere, a sci-fi. Természetesen ez a műfajváltó tendencia folytatódik napjainkban is, hiszen Amerika Kapitány Pókember mellett a Marvel-képregények legmeghatározóbb és főleg legkorrektebb alakja, aki szinte minden „crossover” (több hős egy sztoriban) történetben feltűnik mint az arany igazság kimondója, az állandó morális iránytű.
Ez a tulajdonsága teszi őt rendkívül alkalmassá ehhez a sztorihoz: míg Vasember a maga zsenialitásával és mindent elsöprő arroganciájával egy kémtörténetben csupán egy lenne a millió meg egy James Bond-utánzat között, addig Steve Rogers őszintesége és dilemmázása kiváló kontrasztban áll a film többi ügynökének cinikus világlátásával. Ezt a készítők ki is használják, és az előző filmhez képest jóval több teret engednek a mellékkaraktereknek. Már Az első bosszúállóban is a három mellékszereplő, azaz Chris Evans bicepsze, mellizma és kockahasa, bocsánat Toby Jones, Tommy Lee Jones és Hugo Weaving vitte a prímet. Ebben a filmben az ő helyüket Scarlett Johansson, Samuel L. Jackson és Robert Redford veszi át. Valamelyikük szinte az összes jelenetben benne van, nagy terhet véve le az alapvetően nem Oscar-esélyes Chris Evans (igencsak széles) válláról. Scarlettel a kémiájuk különösen jól működik, ez már a negyedik közös filmjük. Samuel L. Jacksonról tudjuk, mennyire élvezi Nick Fury szerepét, ráadásul ebben a filmben még az egyik legnagyobb alakítására is kikacsintanak (nézzétek meg, honnan van az idézet a sírkövén: Ezékiel könyve). Robert Redford pedig hát a kémthriller királya, akinek egyetlen hibája az, hogy megjelenésével minden mozibarát rögtön rájön arra, ki áll a konspiráció mögött, hiszen egy ekkora színészt nem hoznának be egy ilyen csipp-csupp szerep miatt. Ez a kiszámíthatóság a film legnagyobb hibája, de legyünk őszinték, a 13 éves célközönség úgysem látta a Kémjátszmát, és ha megtehetnénk, hogy a Sundance Kölyköt berakjuk a filmünkbe, mi is beletennénk.
Ahogy írtam, hiába az, hogy minden változatában a Kapitány jócskán benne jár a korban, mindig is a kor gyermeke. Az Amerika Kapitány-történetek akkor működnek jól, ha az aktuális helyzetre reflektálnak. Jelen esetben ez még viszonylag egyszerű is volt, hiszen Amerikában egymást érik a hírszerző botrányok, amelyekből a kémthriller írók nagyot profitálnak: a Skyfall például nagyon magán viseli a WikiLeaks botrány szagát, míg az Amerika Kapitányt 2.-t úgy lehetne jellemezni két szóban, hogy Snowden szteroidon. Könnyen észrevehető a párhuzam a Vízió projekt és az NSA lehallgatási trükkjei között. A film ítéletet mond az NSA fölött, szerinte egy ilyen mértékben korrupt szervezetnek fel kell oszlania, akárcsak a filmbeli S.H.I.E.L.D.-nek. Ez az aktualitás hiányzott az első részből: tudom, hogy kortárs problémákat feszegető második világháború filmet nehéz írni, de szerintem lehetett volna párhuzamot vonni a HYDRA titkos fegyverei és mondjuk a közel-keleti állítólagos vegyifegyverek között.
Az utolsó fontos előrelépés a második részben az volt, hogy az írók mertek bátrak lenni. Egyrészt, hiába volt fő feladatuk a Bosszúállók 2. felvezetése, emellett merték felrúgni a status quót, valóban az egész Marvel-univerzumra kiható változásokat hozni a filmben, mindezt úgy, hogy tökéletes illeszkedő pontot hagytak filmjükben a nagy crossovermozinak. Másrészt, úgy nyúltak viszonylag sötétebb témához, hogy azt nem sulykolták túlzott módon belénk: ellentétben a mostani DC-féle képregényfilmekkel, a keményebb téma nem párosult rögtön az éjszakával és a szürke színnel, így legalább látunk is valamit az akcióból, amiért fizettünk. Harmadrészt pedig, a készítők merték megújítani a műfajt, ami igencsak ráfért a szuperhősfilmre, amely nagyon megfáradt az utóbbi években: a kémthrillerrel való párosítás új lendületet adott az igencsak kifújt zsánernek. Ez a gondolat egyébként a Disney legújabb és legokosabb húzása: míg a Sony-féle A csodálatos Pókember és a Warner-féle Batman vs. Superman csupán a tétek emelésében látja az érdeklődés felkeltését, addig a Disney bátran keveri a műfajokat: a Thor 2.-ben a fantasyt hozza be, az Amerika Kapitányban a kémthrillert, a nyáron érkező A galaxis őrzőiben pedig az űroperát.
Összegezve az Amerika Kapitány 2. az eddigi legjobb Marvel-folytatás, sőt, megkockáztatom, hogy az eddig készült egyik legjobb Marvel-film, amelynek titka a jól együttműködő forgatókönyvírói-rendezői-stúdiói hármasban rejlik.
8,5/10
Saccperkb
