Háromrészes kritikasorozatunkban azt vizsgáljuk meg, miként tematizálódott az amerikai mozgóképeken a 2008-as pénzügyi válság, amely az elmúlt évek nagy világválságához vezetett. Csak az amerikai fősodorból merítve számos filmet találunk, amely többé-kevésbé direkten reagált a gazdasági helyzetre (lásd Tőzsdecápák: A pénz nem alszik [2010] vagy A Wall Street farkasa [2013]) és még több inkább közvetve (A nagy Gatsby, 2013), ám annál kevesebb vállalkozott arra, hogy magát a válság eseményeit mesélje el. Amerika nagy válságfilmje a 2011-es független Krízispont (Margin Call) volt – a magyar forgalmazó MTVA sikeresen állapította meg, hogy például ’fedezeti igény’ címen kevésbé eladható a film, mint egy megjegyezhetetlen tucatcímmel.
J. C. Chandor író–rendező első játékfilmjéhez egész kis sztárszereposztást verbuvált össze (Kevin Spacey, Zachary Quinto, Jeremy Irons, Demi Moore – nem, a film nem megy át a Bechdel-teszten, ha ez kérdés lett volna). Az alkotás egy meg nem nevezett Wall Street-i befektetési bankon (khm…), annak elemzőin és vezetőin keresztül mutatja be a meg nem nevezett 2008-as válság kitörését, másfél nap eseményeit. A film szereplői jól felrajzolt, árnyalt karakterek, különböző háttérrel, habitussal, morális küszöbbel. A mű inkább szól ezen karakterek ütköztetéséről extrém helyzetben, mint magáról a válságról, de ez nem jelenti azt, hogy a háttért adó krízispont kidolgozatlan maradna.
Nem meglepő, de a film nem bővelkedik akciójelenetekben, egy-két külső jelenettől eltekintve többnyire irodákban beszélgető üzletembereket, elemzőket látunk. Ez eleve nem ígér szemkápráztatást, de némi virtuozitással érdekesebb is lehetett volna a film képi világa. A másik oldalról viszont az is igaz, hogy így semmi nem vonja el figyelmünket a karakterekről.
Az alkotók előre tudhatták, hogy Zachary Quinto szájából elég meggyőzően hangzanak a legtöbb néző számára ismeretlen szakszavak, jelentsenek azok bármit, legyen az álűrszaknyelv (Star Trek, 2009) vagy pénzügyikockázat-kezelés. Persze a film ettől függetlenül a felénél kísérletet tesz arra, hogy elmagyarázza az aggódó tekintetű elemzők problémáját a széles közönségnek is, de szerencsére ezt jó humorral teszi (Jeremy Irons belépőjelenete a legemlékezetesebb a filmben). Még szerencse, hogy mindenki le tudja egyszerűsíteni a mondanivalóját a szakterülethez kevésbé értő felsőbb vezetésnek.
„Talán el tudná mondani, mi folyik itt. És, kérem, mondja úgy, mintha egy kisgyerekhez vagy egy kutyához beszélne. Hát, nem az eszem miatt vagyok itt, erről biztosíthatom.”
Ha valaki azonban ebből sem értené meg, hogyan robban ki a válság – márpedig nem ebből fogja –, az sem baj. Hiszen ez a film nem erről szól. A Krízispont a politikai thrillerek egyik-másik elemét (egyszerű ember hatalmas összeesküvésre bukkan) felhasználó karakterdráma. Annak pedig kiváló. Ám ebben a filmben igencsak fontos az is, hogy milyen karakterek drámája. Ezek a karakterek világméretű, sokakat tönkretevő, egy generáció felnőtté válását meghatározó válság kitörésénél voltak jelen. Olyan karakterek, akik rövidesen a világ szemében minden bajuk okozóivá váltak. Mi vajon miképp cselekedtünk volna a helyükben?
És a filmkészítőnek milyen felelőssége van, amikor ezekről az emberekről és eseményekről mesél? Mennyire rugaszkodhat el a valóságtól a hatás érdekében?
A Krízispont ugyan nem kihagyhatatlan remekmű, de hogy nem emelkedik mondjuk a Social Network – A közösségi háló (The Social Network, 2010) szintjére, nem a forgatókönyv minőségén vagy a szereplőgárdán múlik, hanem talán csak a témán, melyhez Chandor több komolysággal nyúlt, szándékosan megtartva annak szárazságát. S bár ezzel kevésbé szórakoztatja, lehet, több önálló gondolatra bírja a nézőt.
7/10
bM