A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Hundraaringen som klev ut genom fönstret och försvann, 2013) a „svéd Rejtő Jenő-ként” számon tartott Jonas Jonasson azonos című és az egész világ hasfalát megrengető regénye alapján készült. A film a könyvhöz hasonlóan a kacifántos címben is fellelhető abszurditást emeli a cselekmény és a szórakoztatás fő szervezőelemévé – hallatlan sikerrel.

Allan Karlsson (Robert Gustafsson) két dolgot szeretett igazán egész életében: a robbantást és az italt. Mozgalmas múltja, és teljesen tiszta elméje ellenére öregek otthonában tengeti mindennapjait, ahol a századik születésnapja közeledtével nagyszabású zsúrt szerveznek neki. A kalandvágyó öregúr azonban nem kér az efféle mulatságból, és némi apróval a zsebében kimászik az ablakon. Buszjegyet vesz egy kihalt állomásig, és egy furcsa véletlen folytán egy pénzzel teli bőröndöt is eltulajdonít. Ennek következtében hamarosan egy vérszomjas gengszterbanda ered a nyomába, de szerencsére Allanhez jószívű és hozzá hasonlóan csodabogár segítők társulnak. Az abszurdabbnál abszurdabb kalandoknak azonban nem először részese a százéves ember, mondhatni: egész élete egy nagy kaland volt. Emlékeiben megelevenednek a huszadik század egyetemes történelmének nagy eseményei – egy egyszerű, de a jég hátán is megélő karakter szemszögéből. Így tudjuk meg, hogyan vett részt a bombamániás Allan a Manhattan Projectben, hogyan itta magát a sárga földig Truman elnökkel, és hogyan táncolt Sztálinnal.

A százéves ember… igazából a világ számára (ahogy erre sok kollégánál szintén láttam utalást) 1994-ben, a Forrest Gump által ismertté vált cselekményképletet lovagolja meg: az egyszerű, már-már együgyű, ám annál nagyobb magaslatokba törő „everyman” szemszögén keresztül mutatni be az egyetemest, jelen esetünkben a huszadik század történelmét. Csak Zemeckistől eltérően a svéd Felix Herngren inkább az Óvilágra koncentrál, és a nagysikerű amerikai produkcióban fellelhető naiv és befogadható életfilozófiát teljesen mellőzi. Az ebből fakadó hiátust pedig az eleve is nagyon markánsan jelen lévő fekete humor még abszurdabbá tételével tölti ki. Tulajdonképpen ez az, ami az egész filmet elviszi a hátán.

A százéves ember… a néző történelmi ismereteire alapozván a folytonos „áhá”-élményen túl jó posztmodern alkotás módjára teszi irónia (már-már gúny) tárgyává a múltat és a nemzeti sztereotípiákat (pl. az oroszt vagy a spanyolt). Ezeken túl finom vagy épp arcba csattanó humora bőségesen táplálkozik a karakterkomikumból, mint a harminc körül járó Benny mulya útkereséséből vagy a Blöffből már jól ismert, Alan Ford által alakított brit főgengszter szitkozódásaiból. Persze a legtöbb furcsa helyzetet maga a főhős, Allen motiválja, akit jó burleszkalakként egész életútján végigkísér az abszurdba forduló káosz és a sors bal keze. Ha a közelben van, bármi bármikor megtörténhet, felrobbanhat, még akár valakire rá is ülhet egy elefánt.

Felix Herngren jelenleg mozikban futó filmje ugyan nem lesz filmtörténeti mérföldkő, de az abszurd humor kedvelőinek szórakoztató esti kikapcsolódást nyújthat. Arról nem is beszélve, hogy A százéves ember… egy részét Magyarországon forgatták, ezért a szakembergárda egészen jelentős részét magyarok teszi ki – lehet nézni a stáblistát, hátha akad ismerős!

8/10

PanAma