Nem, ez nem a két D-s, scary és spooky Addams családról fog szólni. Ez a kritika az első amerikai politikusdinasztiáról, a John és John Quincy Adams által képviselt Adams család életéről szóló három alkotást veszi górcső alá.
Be kell valljam, hogy az egyik gyengém a történelmi politikai film: ezek azok a filmek, amelyekben a történelmet nem a háborúkon, vagy, horribile dictu, flancos szoknyákba öltöztetett nők szemszögén keresztül ismerjük meg, hanem a politikusokén, azokén az emberekén, akik valójában formálták a történelmet. Tavalyelőtt lenyűgözött a Lincoln, a maga halk szavú, de végtelenségig manipulatív elnökével, de ugyanúgy emiatt az aspektus miatt szerettem én Aaron Sorkin egyik gyengébb filmjét, a Charlie Wilson háborúját is. Egyszerűen élvezem nézni a valóban nagyformátumú, ravasz emberek elmejátékait, amelyek végül a történelmet alakítják. Olyanok ezek a filmek, mint a Trónok harca, csak kevesebb bennük a közepes CGI.
Nem véletlen, hogy az első film, amelyről szólni kívánok, igazából egy HBO-s minisorozat, a John Adams. Ez a film a második amerikai elnök teljes politikai karrierjét lefedi, kezdve attól, hogy 1770-ben ő védte a bostoni mészárlást elkövető brit katonákat, a függetlenségi nyilatkozat kiverekedésén keresztül, európai körútjain át egészen 1826. július negyedikén bekövetkezett haláláig. A sorozatot az a Tom Hooper készítette, akinek a 2012-es A nyomorultakat és A király beszédét köszönhetjük. Meg is látszik a keze az alkotáson: a briliáns színészi játékot (a címszereplő Paul Giamatti mellett Laura Linney, David Morse és Tom Wilkinson nyújtanak felejthetetlen alakításokat) kőkemény monológok és a kor minden mocskát szenvtelenül megmutató kamera segíti. A sorozat set designja már előrevetíti a három évvel később érkező Trónok harca precizitását, viszont hiányzik belőle a cselekmény folyását gyakran nehézkessé tevő indokolatlan szexjelenetek garmadája. Természetesen azonban ez nem jelenti azt, hogy a romantika is hiányozna a filmből: John és feleségének, Abigailnek a szerelme az egyik legőszintébb, legkedvesebb románc, amelyet valaha celluloidra vettek, főleg úgy, hogy már a film kezdetén hat éve házasságban élnek. A minisorozatot én abszolút zseniálisnak tartom, szerintem mind a tizenkét (rekord!) Emmy-díját megérdemelte.
A második alkotás, nos, annak remeksége kicsit nehezebben meghatározható. Tekintve, hogy egy történelmi-politikai musicalről van szó. Igen, az 1776 című 1972-es filmben John Adams, Thomas Jefferson és Benjamin Franklin énekelve vitáznak arról, hogy pontosan hogy is nézzen ki a függetlenségi nyilatkozat. Bár a film alapvetően humoros hangvételű (érdemes megnézni az alábbi dalt, amelyet Richard Henry Lee, a nyilatkozat tervezetének benyújtója énekel, John Adams és Ben Franklin kíséretével), azonban néha hátborzongatóan mászik be a filmbe a háború borzalma (főleg Washington jelentésleveleivel), és a legtöbb vitajelenet szövegét korabeli jegyzőkönyvekből és levelekből állították össze. Persze, sok gyenge pontja is van a filmnek, ráadásul pont azok a részek, amelyek az előzőben olyan remekül működtek: itt John és Abigail szerelme olyan vontatott, szentimentális és unalmas, hogy legszívesebben áttekerné az ember. Ennek ellenére az 1776 az egyik bűnös szenvedélyem, főleg bizarr műfaji keveredésének hála.
Az utolsó film abból a szempontból kakukktojás ezek között az alkotások között, hogy ebben az Adams család csak mellékszereplőként jelenik meg. Ráadásul csak az egyikük, John Quincy, akit az utánozhatatlan Sir Anthony Hopkins alakít Steven Spielberg 1997-es Amistad című eposzában. A film a címadó rabszolgakereskedő hajó „rakományának” perét mutatja be, ahol az afrikaiak azért küzdenek, hogy visszamehessenek nyugat-afrikai otthonukba. John Quincy Adams csupán a legfelső bíróságon képviseli őket, odáig a mindig (na jó, drámákban mindig) kiváló Matthew McConnaughey által játszott számító zugügyvéd, Roger Sherman Baldwin a védőjük. Talán már ebből látszik, hogy milyen páratlan is a film szereposztása, az előbbiek mellett olyan színészek jelennek meg a filmben, mint Morgan Freeman, Stellan Skarsgård vagy a 12 év rabszolgaságban fantasztikusan játszó Chiwetel Ejiofor. Ennek ellenére, be kell valljam, hogy ez a film tetszett a legkevésbé a három közül. Ugyan a történetmesélése gördülékeny, az atlanti átkelés bemutatása hátborzongató, azonban hiányzik belőle az a katartikus élmény, amely naggyá tette Spielberget.
Azonban remélem, hogy ezzel a triplakritikával sikerült felhívnom néhány hozzám hasonló történelemrajongó figyelmét erre a három filmre.
Tom Hooper: John Adams (2008): 8/10
Peter H. Hunt: 1776 (1972): 7/10
Steven Spielberg: Amistad (1997): 6/10
Saccperkb
