Amikor Pixar- vagy Dreamworks-filmek stáblistáját böngésszük, feltűnhet, hogy legtöbbjüknek két rendezője van. Ez azért van, mert az élőszereplős filmekhez képest a számítógépes animációk direktorai sokkal több feladatra kiterjedő munkakörrel bírnak, amit egy ember nehezen lát el. Ezzel szemben az élőszereplős művek esetében kifejezetten ritkaságnak számít, hogy egy produkciónak két rendezője legyen. Amikor ez mégis előfordul, három lehetőség áll fel leggyakrabban: egyszeri kollaboráció (mint Antonioni és Wim Wenders esetében), rokoni kapcsolat (gondoljunk a Coen-fivérekre vagy a Wachowski-testvérekre) vagy ritkán házastársi viszony (ilyen Jonathan Dayton és Valerie Faris rendezők). Néha persze az is előfordul, hogy szimpla baráti kapcsolat alakul hosszútávú alkotói együttműködéssé, mint ahogy az Phil Lord és Christopher Miller esetében is történt, akik már negyedik közös filmjüket készítették el idén: ez a 22 Jump Street – A túlkoros osztag (22 Jump Street, 2014).

Lord és Miller még az egyetemen ismerkedtek össze, pályájukat pedig animátorokként kezdték, így egyáltalán nem volt szokatlan a közös munka. A Derült égből fasírt (Cloudy with a Chance of Meatballs, 2009) címre hallgató bemutatkozó rendezésük után azonban elkalandoztak az élőszereplős filmek világába is a 21 Jump Street – A kopasz osztaggal (21 Jump Street, 2012). Eddig úgy látszik, oda-vissza váltogatnak élő és animált közt, hiszen korábban ebben az évben jelentkeztek A Lego-kalanddal (The Lego Movie, 2014), most pedig végre hozzánk is elért a beépítettzsaru-vígjátékuk folytatása, a fentebb említett 22 Jump Street.

Az már az első részben is nyilvánvaló volt, hogy Schmidt (Jonah Hill) és Jenko (Channing Tatum) rendezői alteregók. Kapcsolatuk ugyanolyan törékeny és hullámvölgyekkel teli, akárcsak két filmkészítő kollaborációja. Mégis egyfajta módon kiegészítik egymást, és bár végigügyetlenkedték első élőszereplős bevetésüket, a végen mégis sikerrel jártak. A nézők szerették őket és a középkategóriás, 42 millió dolláros büdzsét is visszahozta a film, méghozzá négyszeresen. Ilyen első bevetés után nem volt kérdés, hogy jönnie kell egy folytatásnak. Bár a Derült égből fasírt sequeljének rendezéséből nem kért a Lord/Miller duó, ezúttal visszatértek a direktori székbe, hogy továbbgörgessék a ’80-as évek végi sorozatból adaptált titkosügynöksztorijukat. A két animátor tehát újra beépült az élőszereplős filmezés berkeibe.

A második részben sokkal jobban kidomborodik a rendőrpáros, valamint Lord és Miller helyzete közti párhuzam.  A film egy pocsék prológussal indít egy balul elsült misszióról, ami után azt hihetnénk, hogy egy feledhető másfél órára ültünk be a moziba. A párost azonban behívja az irodájába Hardy rendőrfőnök (Nick Offerman) – aki a való életben egy producernek felelne meg – és elmondja, hogy az a kísérletezgetés, ami a felvezetésben folyt, nem működik, és felsőbb utasításra (a stúdió) ugyanazt kell csinálniuk, mint az első alkalomkor. Nem hazudik, amikor azt mondja, ugyanazt: Jenkónak és Schmidtnek ismét be kell épülnie tanulók közé, hogy lebuktassák egy új drog terjesztőjét – csak ezúttal épp az egyetemen. Egy dolog vigasztalja a párost: megemelték az ügynökprogram büdzséjét, és egy pöpec új főhadiszállásra költöztek (az utca szemközti oldalára), Ice Cube karakterének pedig még egy jégkockairodára is telt.

A film innentől gyakorlatilag újrázza az első részben már felhasznált poénokat és sztorielemeket. A duónak azonban kétségeik támadnak a történet végkimenetele felől, és időközben Ice Cube is közli velük, hogy elfogyott a pénz. Jöhet tehát az újraírás – a hiteles lezárás azonban nem sikerül. Jenko már épp feladná a hivatását, hogy más álmokat kergessen, de Schmidt ráveszi, hogy álljanak össze utoljára, és fejezzék be rendesen az elcseszett küldetést. Az ezt követő siker persze csak egyet jelenthet: újabb folytatásokat. Lord és Miller pedig egy zárómontázsban gondoskodik róla, hogy Hollywood futószalag stratégiáját egy hasonló metódussal, egy elnyújtott és végletekig kiszipolyozott poénon keresztül parodizálja ki. Ami tehát az elején egy egyszerű bőrlehúzásnak indul, abból heves bőr le-felhúzogatás lesz, hogy a stáblistára egy hatalmas orgazmusba torkolljon. A 22 Jump Street így nemhogy tartja az előző rész színvonalát, de sikerül felülmúlnia azt. Méghozzá úgy, hogy nem csinált radikálisan mást, egyszerűen önmaga paródiájává vált. Phil Lord és Christopher Miller beépített ügynökökként rombolják le az álomgyár mítoszait, Hollywood saját kliséit használva fegyverként. 

8/10

Szamár