Volker Schlöndorff neve a mai átlagnéző számára talán nem jelent sokat, ő azonban a német újfilm egyik meghatározó alakja volt a hatvanas és hetvenes években. A mozgalom, amelyet főként a francia modernizmus inspirált, az európai művészfilmes új hullámok között viszonylag későn jelentkezett, de ahogy a modern film népszerűsége hanyatlott, és felváltotta a posztmodern, úgy a német újfilm is tulajdonképpen véget ért a nyolcvanas években. A modernista szerzők előtt három út állt a korszak lecsengése után: vagy abbahagyták a filmezést (erre példa Bresson); vagy folytatták, amit addig, viszont így elvesztették a közönségüket (lásd: Godard); vagy pedig megpróbálhattak alkalmazkodni az új trendekhez. Ez az utolsó opció azt jelentette, hogy elmozdultak a kommerciális filmezés felé, úgynevezett középfajú művészfilmeket vagy más néven szerzői közönségfilmeket gyártva. Schlöndorff maga is ezt az irányt választotta, és még mindig alkot, a legújabb filmje pedig (Godardéval ellentétben) el is jutott a hazai mozikba. Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie, 2014) mától látható nálunk.
Schlöndorff már nem először nyúl második világháborús/náci témához. Legfrissebb rendezése 1944. augusztus 24-én játszódik, a németek által megszállt Franciaországban. Németország ekkorra már vesztésre állt, és ezzel többnyire ők is tisztában voltak, azonban mielőtt a szövetséges erők felszabadíthatták volna Párizst, Hitler egy utolsó nagy dobásra készült. A kancellár parancsára a németek ugyanis aláaknázták a fény városát, hogy távozásukkor a tölteteket élesítve csak romokat hagyjanak maguk mögött. Az egyetlen ember, aki az akciót megakadályozhatta, az Dietrich von Choltitz tábornok, Párizs német kormányzója, neki azonban esze ágában sem állt ellenszegülnie a Führernek. Az utolsó esélye a városnak így Raoul Nordling svéd diplomata maradt: de vajon sikerül-e időben meggyőznie a német tábornokot, mielőtt lángba borul a város?
Nos, ez egy tipikus esete azoknak a suspense-szituációknak, amelyeket a történelem maga spoilerez el, így nem árulok el nagy titkot: Párizs megmenekül. Bár végig tudjuk mi lesz a film vége, és ez vonatkozik minden történelmi filmre, mégis végigizguljuk az egészet. Költőien úgyis fogalmazhatnánk, hogy nem a cél a lényeg, hanem az utazás; persze itt többről van szó. Elég csak azokra a hollywoodi fikciókra gondolni, ahol a happy end már messziről kiszagolható, és rájövünk, hogy a feszültségkeltés egy olyan mesterség, amely már rég nem függ a végkimenetel kétesélyűségétől. Legtöbbször ugyanis a negatív befejezés csak mintegy látszatopció van jelen – de ha a szituáció elég kiélezett, annak ellenére lerágjuk a körmünket, hogy valójában tudjuk, nincs igazi tét. A történelmi filmeknél ez kicsit kettős dolog: a tét nagyon is igazi volt ott és abban az időben, a jövő komfortjából azonban már nem beszélhetünk róla. A kérdés: vajon elég izgalmasra tudja szőni Schlöndorff ezt a történetet, úgy hogy elfeledkezzünk a többlettudásunkról?
A felvezetésben már írtam, hogy a német rendező az utóbbi időben a populáris elbeszélésformák felé nyitott. Ebben a filmjében ez egészen radikálisan értelmezendő, Az utolsó éjszaka Párizsban ugyanis nem csupán a népszerű narratív eszközökkel mesél el valós eseményt, hanem konkrétan eltorzítja azt a dramatizáció kedvéért. A történelmi hűség beáldozása a dráma érdekében bevett szokás hollywoodi filmekben, ez a német–francia koprodukció pedig egyértelműen ezt a mintát követi. Itt akár csúnyán meg is bukhatna a film, ha Schlöndorff nem rendelkezne a legfinomabb eszköztárral, amellyel ezt a történelmi fikciót felvázolja. A rendező ugyanis remekül dolgozik a néző érzelmi manipulálására kifejlesztett kellékekkel, és a film eléri azt, amit akar: leköt és szórakoztat.
Bár Az utolsó éjszaka Párizsban háborús film, sok harci jelenetet mégsem látunk, sőt, a cselekmény nagy része egy irodában játszódik. A háború valódi eldöntőit mutatja be: akik egy íróasztal mögül dirigálnak, és az emberi életekre csak mint puszta adatra tekintenek. Itt sem a csatatéren dől el milliók sorsa, hanem egy tárgyalóteremben, ahol két ember beszélget. Persze ez filmes szinten annyit jelent, hogy kamaradrámával van dolgunk, ami azért sem meglepő, mert a film színdarabból lett adaptálva. A hátránya egy ilyen műnek, hogy csak akkor működik, ha remekek a színészek, és nagyon jól megírt a dialógus. Az utolsó éjszaka Párizsban mindkét pontnak eleget tesz, így ha történelmi hűségről nem is beszélhetünk, legalább nem feleslegesen áldozták be azt. Izgalmas és érdekes mozi, amely még akár randifilmnek is elmegy, Schlöndorff ugyanis kiváló ódával tiszteleg a szerelem városának.
7/10
Szamár
