Az Heli-kritikámban említettem, hogy nem sok mexikói film ér el hozzánk. Na, ez az állítás hatványozottan igaz a guatemalai alkotásokra, olyannyira, hogy egy ujjamon meg tudom számolni, hány ilyet láttam az elmúlt években. Most végre elérkezett hozzánk egy, Az ígéret földje (La jaula de oro, 2013), így az ínyencek örülhetnek, bár azt hozzá kell tenni, hogy ez se tisztán az említett országból ered, hanem valójában guatemalai–mexikói–spanyol koprodukcióról beszélhetünk. A rendező, az elsőfilmes Diego Quemada-Díez ráadásul mexikói, így elmondhatjuk, hogy rendkívül jó év volt a 2013-as az országnak: míg az Heli a legjobb rendezés díját nyerte el Cannes-ban, addig Az ígéret földje az Un Certain Regard kategória egyik aldíját zsebelte be a színészi alakításokért.
A cselekmény Guatemalában indít: három tizenéves gyerek útra kel a sínek mentén, hogy Mexikót átszelve, a jobb élet reményében letelepedjenek az Egyesült Államokban. A két sráchoz és egy magát fiúnak álcázó lányhoz később csatlakozik egy indián fiú, aki nem beszél spanyolul, de hűséges társuk lesz a rendkívül veszélyes út során. A film témája nem is lehetne aktuálisabb. Aki követi az amerikai eseményeket, az már értesülhetett az úgynevezett emigrációs krízisről, amivel tele van az utóbbi hónapokban a tengerentúli média. Egy Bush által 2008-ban hozott törvény ugyanis megnehezítette az Államok számára a nem határos országokból emigráló felügyelet nélküli kiskorúak deportálását. Ez azt eredményezte, hogy rengeteg gyerek kezdett el beáramlani Honduras, Guatemala és Salvador területeiről. A számok az utóbbi években rohamosan eszkalálódtak, és 2014-re elérték a több tízezret. Egyes becslések 90 000 bevándorló gyerekkel számolnak az év végéig.
A témát egyébként már pár éve feldolgozta egy hasonló film hondurasi gyerekekkel, a Sin nombre (2009), de nem lehet eleget beszélni a jelenségről. A szörnyű életkörülmények a „kibocsájtó” országokban, az amerikai álom hamis reménye és a mexikói szervezett bűnözés, amely a bevándorlóhullámot kihasználva vadászik a felügyelet nélküli gyerekekre és nőkre, hogy kifosszák, prostitúcióra kényszerítsék vagy váltságdíjra cseréljék őket; egytől egyig súlyos problémák. Az ígéret földje őszintén mutatja be a helyzetet, nem köntörfalaz. Az Helihez hasonló kegyetlenség prezentálása itt is jelen van, még akkor is, ha vizuálisan sokkal visszafogottabb; kevesebbet láttat, de ugyanannyit éreztet.
Az alkotás kicsit szintén felidézi a King-novellából készült Rob Reiner filmet, az Állj mellém!-et (Stand by Me, 1986). Itt is négy tizenkét év körüli fiatal indul el egy sín mentén egy nemlétező álmot kergetve. Mindkét filmben a jobb élet reményében indulnak el a fiatalok: az Állj mellém!-ben egy hulla megtalálásával akarnak hírnevet elérni, Az ígéret földjében az Egyesült Államokba vetett hit esküszik a különb jövőre. A cél elérése a Rob Reiner filmben a gyerekkor végét jelenti, az ártatlanság elvesztését, Quemada-Díez művéről azonban nem beszélhetünk felnövéstörténetként. Az ígéret földje kiskorú szereplői olyan helyről jönnek, ahol mindig is meg voltak fosztva gyerekkoruktól. Míg az amerikai film esetében beszélhetünk valamiféle ambivalens happy-endről, itt kizárt a boldog vég. A néző ezt már elejétől tudja, a karaktereknek útközben kell rájönniük. A film poétikus befejező jelenete pedig egyszerre gyönyörű és szomorú.
Az ígéret földje rendkívül igényes kivitelezése, lenyűgöző színészi játékai (mindegyik főszereplő amatőr, első szerepében), valamint a történet hitelessége és megrázósága az év legfontosabb filmjei közé emelik az alkotást. Se művészfilmes sallangok, se hollywoodi cukormáz nem csorbítja a sztorit: valós, élethű, felkavaró. Diego Quemada-Díez rendezői debütálása nagyon erősre sikerült, így újabb személy csatlakozik a kortárs mexikói film nagyjai közé, mint Escalante, Reygadas, Iñárritu, Del Toro vagy Cuarón. Ha nem ugyancsak szeptemberben mutatnák be hazánkban a Sráckort (Boyhood, 2014), akkor szinte elkönyvelhető lenne: ez a hónap filmje.
9/10
Szamár
