Andrej Zvjagincevnek az idei már a harmadik útja volt Cannes-ba, bár még csak összesen négy filmet rendezett. Ugyan az Arany Pálmát ismét nem nyerte el, új filmjével így is eddigi legnagyobb elismerését kapta a francia filmfesztiválon. A Leviatán (Leviathan, 2014), melyet alkotótársával Oleg Neginnel együtt írt, a legjobb forgatókönyv díját kapta meg a rangos eseményen. Pár hónap elteltével a hazai mozikba is elért az alkotás, így végre saját szemünkkel is láthatjuk, mire volt a nagy felhajtás.
A történetbe egy hosszas tárgyalássorozat végénél csatlakozunk be. Kolja – hiába a számos fellebbezés – úgy néz ki, elveszti tengerparti házikóját, amelyet saját maga épített az orosz kisváros szélén. Az új tulajdonos nem a házat akarja, hanem annak a helyét: a polgármester, aki az ügyben a felperes, nevetségesen kevés rubelért szeretné felvásárolni Kolja telkét, hogy oda mást építsen. Kolja (bal)szerencséjére a férfi és családja segítségére érkezik egy jó barát Moszkvából, aki ügyvédként dolgozik.
Az ügyvéd később olyan dolgok elindítója lesz, amik teljesen zárójelbe teszik a film alapkonfliktusát, hogy egy egészen új mederbe tereljék a cselekményt. Idővel azonban összeérnek a szálak és teljes lesz a kép: ahogy az egy díjnyertes forgatókönyvhöz illik, nagyon tudatosan megszerkesztett egész kerekedik ki a filmidő végére. Az írásra egyébként se lehet egy rossz szavunk se, hiszen a dialógusok remekek és a lassú tempó ellenére végig leköt a film, a lezárás pedig az egyik legjobb (ha nem a legjobb) az idei évből.
Zvjagincevet persze származása miatt (orosz rendezőről van szó) kénytelen-kelletlen mindenki Andrej Tarkovszkijhoz hasonlítja. Nem elég, hogy még a keresztnevük is ugyanaz, mindketten kimondottan művészfilmes beállítottságúak, akik szeretnek lassú folyású, bibliai utalásokkal tűzdelt epikus (szenvedés)történeteket mesélni. Ám a kapcsolat a két rendező között nemcsak kritikusi klisé, Zvjagincevre bevallottan nagy hatással volt a leghíresebb orosz filmes munkássága, és korábbi filmjeiben is fel lehetett már fedezni Tarkovszkij által ihletett jeleneteket, még ha tagadja is a szándékos átvételt.
Persze a nagymesterről tudni kell, hogy a nemzetközi elismertség ellenére kapcsolata idővel igencsak megromlott szülőföldjével (pontosabban annak igazgatásával), és gyakorlatilag kiűzték a Szovjetunióból. Tarkovszkij utolsó két filmjét már a határon túl kellett leforgatnia, és még így is akadályozta őt a szovjet államvezetés, ahogy csak tudta. Zvjagincev eddig egészen más karriert futott be, legújabb alkotását is az Orosz Kulturális Minisztérium támogatta, de hogy meddig élvezheti még az állam kegyét, kérdéses. Ugyanis ha előző filmjeiben többnyire burkoltan is, a Leviatánban explicite megfogalmazódik a jelenlegi és az ezt megelőző rendszerek kritikája.
A film egy olyan országot ábrázol, ahol még maga az Isten is korrupt. Ahol a szegény ember egyetlen (látszólagos) kiútja a kormány általi elnyomás alól az alkoholizmus. Zvjagincev ezúttal ráadásul cseppet sem leplezi: a mai Oroszországban járunk – Putyin-képek lógnak a falon, a korábbi vezetők portréi meg a céllövőtáblák. A grandiózus, univerzális, filozofikus/mitologikus történet nagyon nyilvánvaló társadalomkritikus üzenetet hordoz.
A film mindezek mellett mégsem szájbarágóan didaktikus, hála a nagyszerű kivitelezésnek. A hiperrealista ábrázolás, a rendező fanyar humora, a gyönyörű kompozíciók, valamint a nagyszerűen megírt és színre vitt karaktereknek nemcsak, hogy kitöltik a remek formát, hanem motorjai lesznek. A történet pedig megy előre, mint egy UAZ-terepjáró a sziklás orosz pusztán, nekünk pedig, bármilyen döcögős is az út, eszünkbe sincs leugrani. A Leviatán az év egyik legerősebb és legértékesebb alkotása, Zvjagincevről pedig eddigi négy filmje alapján elmondható: méltó utódja Tarkovszkijnak az orosz filmművészetben.
