A héten szokatlanul sok film került a mozikba, így a lelkes moziba járók rengeteg újdonság közül válogathatnak. Szerencsére VAN köztük néhány egészen kiemelkedő alkotás, és persze mindig akadnak kevésbé szórakoztató, átlagos darabok is. Nos, a St. Vincent (2014) nem az első kategóriát erősíti, ezért azoknak, akik már rengeteg filmet láttak, nem biztos, hogy tud újat mutatni. Persze egy hétvégi családi moziként megállja a helyét, azonban szigorúan csak nagyobbacska gyermekekkel nézendő, ugyanis a film rögtön egy szexjelenettel indul, hiába a 12-es karika.
Vincent (Bill Murray) első látásra magának való embernek tűnik. Ráadásul dohányzik, iszik és még a nem létező pénzét is elkölti a lovin. Nem éppen „bébiszitter-alapanyag”. Egy nap azonban a szomszédba költözik az egyedülálló anyuka, Maggie (Melissa McCarthy), és kisfia, Oliver (Jaeden Lieberher). Az új szomszédok találkozása rögtön bonyodalmakkal indul: Maggiék költöztetői letörik Vincent fájának ágát és kerítését is tönkreteszik. Mivel a férfi nincs eleresztve, még a fáért is kártérítést követel. Így történhet meg, hogy egy napon elvállalja Oliver délutáni felügyeletét némi zöldhasúért.
Maggie éjjel-nappal dolgozik, hogy fiát eltartsa, ezért az egyszeri alkalomból nemsokára rendszer lesz, a kisfiú és Vincent délutánjai pedig különböző kalandokkal telnek meg. Oliver megtanul verekedni, így elbánik az őt bántalmazó osztálytársával; megismerkedik Dakával (Naomi Watts), Vincent prostituált barátnőjével; és egy lóversenyen rengeteg pénzt nyer. Minél több időt tölt Vincent a fiúval, annál inkább megismerjük az ő emberi oldalát: gyakori vendég az idősek otthonában, ahol egy titokzatos nőt látogat, és Oliver nyereményét is egy számlára teszi, amelyet a fiú felnőttkorában megkap. Mindketten ideálisabb irányba formálják egymás személyiségét, bár a vér nem válik vízzé... (ha valaki kíváncsi mire célzok, nézze meg a filmet, több spoiler nincs!).
A történet tele van klisékkel és a befejezés is eléggé kiszámítható, de az amerikai filmeknél ez erősen benne van a pakliban. Mégis, ha valaki óriási Bill Murray rajongó, semmiképpen ne hagyja ki a filmet, mert játékával néha-néha igazi pluszt ad a hangulathoz, annyira karakterben van, hogy tényleg elhisszük neki, nem csak színészkedik (ilyen például az első bárban-táncolós jelenet). Emellett még a stáblista is tartogat a fanok számára meglepetéseket; az alkotók pedig elérték, hogy egyszer végre mindenki a film végéig bent maradjon a moziteremben.
Mivel azonban Vincent karaktere annyira mégsem izgalmas, a film igazi sztárjának az Oliver szerepét alakító 11 éves Jaeden Lieberhert mondanám, akinek ez az első nagyjátékfilmes produkciója (korábban a Grief [2013] című rövidfilmben volt egy aprócska szerepe és reklámokban is játszott). Hatalmas potenciál van a kissrácban, kiállása és hanghordozása is kiváló, olyan természetességgel játssza Oliver szerepét, mintha már csecsemőkorától fogva színészkedne, pedig még színi képzésben sem vett részt. Szerencsére már többen felfedezték az ifjú tehetséget: immáron három filmet is leforgattak vele és mindben nagy nevek mellett játszik. Nagy kár, hogy a plakáton mégsem kapott helyet és csak a „sztárokat” szerepeltetik…
Nemhiába az idézőjel, ugyanis itt van még Melissa McCarthy is, aki meggyőződésem szerint csak az alakja miatt kap ennyi szerepet. Mi mást is gondolhatnék, ha egyszerűen mindig ugyanolyan durva karaktereket játszik? Ráadásul a St. Vincentben hiába kapott egy viszonylag semleges, egyedülálló anya szerepet, a nézésével még így is ölni tudna. A másik női karaktert megformáló Naomi Watts egy állapotos, orosz „éjszakai pillangót” alakít, a szereppel járó külsőségekkel és akcentussal együtt. A sminkes sikeresen elcsúnyította az egyébként gyönyörű színésznőt, aki rendkívül lestrapált külsővel szerepel a vásznon. Ennek köszönhetően eléggé feltűnő az a két momentum a filmben, amikor valószínűleg elfelejtették megfelelően a karakterhez igazítani külsejét, így inkább hasonlít saját magára, mint Dakára. Az ő szerepe egyébként nem túl hálás, talán kissé túl egyszerű, de azért néhány felejthetetlen pillanatot sikerült szereznie.
A St. Vincent összességében egy egészen korrekt film. Se több, se kevesebb. Minden megvan benne, ami egy jó mozihoz kell és mégis olyan hiányérzetünk támad. Ha valaki látott olyan filmet, melyben az ártatlan kisfiú találkozik egy mogorva, gonosz bácsival, akit naiv személyének varázsával sikerül jobb útra térítenie, akkor már csak ásítozik a hasonló sztorik láttán – ilyesmi tematikára épül az Egy fiúról (About a Boy, 2002), Charlie és a csokigyár (Charlie and the Chocolate Factory, 2005), és a Shrek (2001) is. A legtöbb amerikai film már csak ismétli önmagát, így ha a rendező nem tud új aspektusokat találni és csak az alapsztori elmesélése érdekli, egészen biztosan nem fog maradandót alkotni. Mivel a rendező, Theodore Melfi első nagyjátékfilmje ez, fogjuk tapasztalatlanságára eme hiányosságot. Azért a St. Vincent egyszer mindenképpen nézhető darab, ártani legalábbis biztos nem fog.
