Christopher Nolan napjainkra az egyik legnagyobb rendezővé nőtte ki magát és szinte egyedülállóan méretes, elhivatott rajongótábora van, akik már látatlanban nyomják a tíz pontot, bármit csináljon az ürge. A rendező nyolc eddigi nagyjátékfilmjéből összesen hattal szerepel az imdb 250 legjobban értékelt filmjei között – legmagasabban A sötét lovaggal (The Dark Knight, 2008), amely a negyedik helyen áll. Az igazi hírnevet ugyan még a Mementóval (Memento, 2000) szerezte meg, de a fanboyok szívébe kétségtelenül a Batman-trilógiájával, valamint az Eredettel (Inception, 2010) lopta be magát. Hasonlóan felkapott napjainkban Matthew McConaughey is, aki jelenleg talán a legnívósabb színész Hollywoodban és tavaly még egy Oscart is begyűjtött. Hogy hogy jön ő Nolanhez? Nos, ahogy azt már valószínűleg a legtöbben tudják, a két nagyágyú most összeállt egy film erejéig, ez pedig a Csillagok között (Interstellar, 2014).

A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy a Földet rendszeres porviharok sújtják, élelmiszer alig és az emberiség éhezik. Főhősünk, Cooper (Matthew McConaughey) egy űrhajós mérnök, aki munka híján – lévén az űrkutatás olyan luxussá válik, amelyet nem engedhet meg magának a fennmaradásért küzdő emberi faj – saját farmját vezetgeti családjával, ahol az egyetlen még megtermő növényt, kukoricát termeszt. Nemsokára azonban jeleket kezd el felfedezni, no, nem a kukoricásban, hanem a házában, ahol egy furcsa gravitációs anomália morzejeleket rajzol a kintről beáramló homokba. A kód egy koordinátát takar, amely egy titkos katonai bázisra vezeti el főhősünket. Kiderül, hogy a NASA ügyködik ott, akik egy „Noé bárkája”-szerű misszióra készülnek, mivel belátták, hogy a Föld menthetetlen. Ugyan a Naprendszerben nincs más élhető bolygó, szerencsére nyílt egy féreglyuk a Szaturnusz mellett, amelyen keresztül eljuthat az emberiség ezer fényévekre lévő planétákra. Már csak tapasztalt pilótából szenvedtek hiányt, egészen, amíg oda nem tévedt Cooper.

Bár az alapszituációban túlzottan nagy szerepe van a véletleneknek, lehet sejteni, hogy a film végén választ kapunk kérdéseink többségére. A Noé-hasonlat már csak azért is helytálló, mert Nolan nagyon sokáig játszik egy felsőbb erő gondolatával, legyen az Isten vagy egy fejlettebb társadalom, amely (láthatatlanul) segíti a bajba jutott emberiséget. Valakinek ugyanis el kellett juttatnia a koordinátákat Cooperhez és talán a féreglyuk se magától keletkezett. A választ, mint ahogy arra utaltam, részben megválaszolja a rendező az utolsó harmadban, és ugyan a megoldás viszonylag frappáns, tulajdonképpen egy logikai paradoxon. Ezt akár a film rovására írhatjuk, ám a saját farkába harapó kígyó motívuma egyáltalán nem ritka az olyan sci-fikben, ahol felmerül az időutazás lehetősége. Márpedig a Csillagok közöttben nemcsak felmerül, de az egész tulajdonképpen az idővel való játékra épül.

Jóllehet az űr sci-fik jellegzetes motívumait rendre felsorakoztatja Nolan, sokkal inkább működik egy időutazós filmként az alkotása. Itt egyrészt rengeteg utalás köti a mozit a rendező korábbi művéhez, az Eredethez. A vizuális idézetek mellett – mint a meggörbülő tér – tartalmilag is egy újrázásról beszélhetünk. Annyi a különbség, hogy ezúttal nem álomrétegekben történik egy ötlet elültetése, hanem az incepció a téridőben zajlik. És ahogy a különböző álomszinteken változó sebességgel telik az idő, vagyis relatív, ugyanerről beszélhetünk a fényéveket pillanatok alatt megtevő ugrásoknál is. A film drámája így leginkább ebből adódik: míg az űrhajós expedíció tagjainak eltelik egy óra, addig a Földön hátrahagyott szeretteik éveket öregednek. Mindeközben persze az otthoniakat nem csak az öregedés, de a teljes kipusztulás veszélye is fenyegeti, ugyanis a bolygón uralkodó állapotok rohamosan romlanak. Ugyanolyan határidő-dramaturgia működik tehát, mint az Eredetben, de míg ott a hőseink segítségére volt a szintről-szintre lassabban telő idő, addig a Csillagok közöttben pont az ellenkezőjéről beszélhetünk: peregnek az évek és ez nagyban nehezíti protagonistáink számára a cél elérését.

Ha bekukkantunk a film motorházteteje alá, igazából csupa ismerős elemmel találkozunk. A folyton eredetiségre törekvő Nolan nemcsak önismétlő, de nem tud túllépni a konvencionális történeti elemek halmozásán. Mindez azért is szomorú, mert kívülről az egész csillog-villog, de az elképesztő vizualitást rontják a közönséges cselekményfordulatok. A film emellett messze a rendező legszentimentálisabb alkotása: ha eddig érzelemmentesnek bélyegezték műveit, most egyszerre mindenkire rácáfol. Az öregedés és a gyermekeitől távollévő szülő drámája mellett néha kínosan érzelgős monológokkal bombáz – például az időn és téren túlhaladó szeretetről, amely tudományos érvelésként hangzik el egy tudós szájából. Hans Zimmer zenéje emellett külön rájátszik a könnyfakasztásra: felejtsük el az Eredet mély dob- és fúvóshangjait, helyette ezúttal cincogó, lassú vonósokat kapunk.

A Csillagok közöttről elmondható, hogy egyszerre újszerű és bosszantóan visszamaradott. Ilyen ellentmondás jellemzi film tudományos pontosságát is. A rendező Kip Thorne elméleti fizikussal dolgozott együtt az űrbéli jelenetek kidolgozásánál, aminek megvolt a hatása: még sose láttunk ilyen pontos játékfilmes reprezentációját egy fekete lyuknak. Sajnos ez az igényesség nem terjed ki a film összes részletére, ugyanis rögtön a nyitójelenetben láthatunk egy röhejesen abszurd szituációt, amikor főhősünk egy meghackelt drón térbeli röppályáját egy laptop érintőpadjának sík felületével rajzolja meg.

Bár Nolan új filmje kétségkívül egy izgalmas sci-fi és még közel három órás játékidejével se untat, rengeteg olyan vitatható elemmel rendelkezik, amelyek csorbítják mind a blockbusteri látványorgiát, mind az intellektuális űrmozit. A már említett nagy, már-már shyamalani csavar a film végén szintén egy afféle dolog, amelyet vagy elfogad az ember, vagy nem. Ez persze azon is múlik, mennyire gondolkodik el az illető. Sajnos azonban Nolan nem annyira ügyködik azon, hogy kikapcsolja az agyunkat, ahogyan azt Michael Bay teszi híres popcornmozijaiban – ehelyett véresen komolyan veszi az egészet. Persze a népes rajongótábora számára most sem okoz csalódást a rendező. A Csillagok között egy gigantikus expedíció, egy epikus történet az emberi halandóságról, az időről, és a tudományban rejlő végtelen lehetőségekről. Jóllehet, a filmben rejlő lehetőségeket azért ezúttal nem teljesen sikerült kiaknáznia a hollywoodi nagyágyúnak.