A rendező-forgatókönyvíró Marc Lawrence immáron negyedik alkalommal dolgozik együtt Hugh Granttel, és ez öröm lehet azok számára, akik eddigi közös filmjeiket is szerették (Két hét múlva örökké, Zene és szöveg, Hová lettek Morganék?). A mostani Hogyan írjunk szerelmet (The Rewrite, 2014) valószínűleg nem a legjobb alkotás a négy közül, de mindenképpen helye van a közös életművükben, hiszen kellemesen szórakozunk a film alatt, amelyet Hugh Grant karaktere visz a hátán.
A Zene és szöveg (Music and Lyrics, 2007) rocksztárja/zeneszerzője után most egy másik művészeti alkotó, egy forgatókönyvíró bőrébe bújik bele egyik kedvenc angol színészünk. Mint az említett filmben, itt is egy kiégett, ihletszegény karaktert alakít, aki azután, hogy megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat az Elveszett paradicsomért (ez a filmben rengetegszer előjön, ahogy azt kell), nem tud mit kezdeni magával, ötleteit sorra utasítják vissza a producerek. Hogy valamelyest rendeződjön az élete és ne csak a laptopja legyen az egyetlen működőképes eszköz a lakásában, állást vállal egy nívós vidéki egyetemen. Hugh karaktere, Keith lehetne Cameron Diaz női megfelelője a Rossz tanárból (Bad Teacher, 2011), mivel fogalma sincs, hogyan is kellene forgatókönyvírást oktatnia (valószínűleg nem olvasta se Syd Field Forgatókönyvét, se Robert McKee Story-ját). Éppen ezért meg se tartja az órákat, a kurzusra jelentkező diákokat is külső, nem pedig belső jegyek alapján választja ki (egy beadott forgatókönyvet sem olvas el). És mi az abszolút vétek egy tanár, ráadásul egy viszonylag híres, jóképű tanár esetében? A tanórák szempontjából érdektelen kapcsolatot ápolni az egyik diákjával. Tehát eleinte mindent rosszul csinál, kérdés, hogy a végére feltalálja-e magát.
A karakter, akit alakít ugyanaz a bohókás, esetlen, kínos helyzetekbe kerülő figura, bár nemcsak Hugh Grant, de vele együtt ez a jellem is öregszik. Továbbra is vicces, de már nem annyira, hogy a nevetés mérvadó részét töltse ki a filmidőnek, viszont a fejlődési útja még mindig a régi: bájos és kellőképpen felépített. A film legzseniálisabb része, amikor hősünk elkeseredettségében a YouTube-on nézi vissza az egykori gálát, mikor átvehette az Oscar-díját. A videón valójában az 1995-ös Golden Globe díjátadón tartott beszéde látható és hallható, amikor a legjobb vígjáték/musical színészért járó díjat vette át a Négy esküvő és egy temetésért (Four Weddings and a Funeral, 1994).
Bölcsészeknek ajánlott film, alapjaiban főként filmeseknek, de senki ne higgye, hogy a forgatókönyvírásról számos érdemi információt fog kapni. Művészfilm vs. tömegfilm fejtegetése Kuroszava és Disney kapcsán a diákok között, mi számít jó illetve rossz forgatókönyvnek, és az elmaradhatatlan Bergman említése is a filmes vonalat erősíti. Ezeken kívül számos hivatkozás bukkan elő, de nemcsak a mozi világából, mivel hősünk a maga filmes tudásával rendkívül szórakoztató intellektuális (vagy nem?) vitákat folytat például az egyetem etikai bizottságának elnöknőjével, akit merőben ellentétes karakterjegyek jellemeznek: rendíthetetlenül irodalmár a maga Jane Austen elfogultságával.
Elkacagunk a filmen, miközben nem kapunk semmi olyat, amire ne számítanánk, de éppen ezért ígér lazító, kellemes kikapcsolódást, ami így az ünnepek alkalmával szükséges is. És az biztos, hogyha a következő Marc Lawrence filmben Grant festőt vagy bármi mást fog alakítani, azt is meg fogjuk nézni. Addig is december 25-étől a Hogyan írjunk szerelmetre már be lehet ülni a mozikban!
