Nem valószínű, hogy a Megdönteni Hajnal Tímeát fogja megváltani a magyar mozit. De legalább nem tapossa bele a Szuperbojz és az SOS Love jelentette undormányba. Sőt, ez a film voltaképp a maga módján vicces és szórakoztató, ráadásul igazi profi munka.

A sztori persze nem túl bonyolult: egy osztálytalálkozón egymásba gabalyodik a két régi barát, Horváth Dani (Simon Kornél) és Hajnal Tímea (Osvárt Andrea), ám ezt filmre veszi Bögőcs (Szabó Simon), az osztály régi hmcs-je, aki megzsarolja Danit, hogy tönkreteszi vele az esküvőjét, ha nem "döntheti meg" Hajnal Tímeát. Így hősünknek két másik osztálytárs (Lengyel Tamás és Jordán Adél) segítségével meg kell szereznie a felvételt/ ki kell elégítenie Bögőcsöt, mielőtt beütne a krach... 

A rendező és az operatőr kiváló munkát végeztek, a filmet esztétikailag jó nézni, nincs benne bizonytalan, suta kép, a látvány simán felveszi a versenyt akármelyik ultrakifinomult amerikai romkommal, mindezt úgy, hogy ügyesen belecsempészik a tipikus magyar helyzeteket, ízeket (stadionépítés, amerikai nagyi, a Föld legfurább pornóipara). Ráadásul ezek a képek, ötletek úgy vannak elhelyezve a filmen, hogy nem mászik igazi magyar művészesen a képedbe, hogy "nézz ide, aktuális vagyok! Mondani akarok valamit!". Apropó "nem mászik a képedbe": ebben a filmben is voltak termékelhelyezések, viszont nagyon régóta ez volt az első magyar közönségfilm, ahol ez nem akasztotta meg a cselekményt, és nem üvöltözött gorombán lefelé a vászonról, hogy milyen szalámit vegyek.

A színészek nagy része is többé-kevésbé jó munkát végez; ugyan Szabó Simon és Jordán Adél kicsit túljátsszák szerepüket, viszont ennyi belefér a karakterükbe. Simon Kornél szó szerint ugyanazt a figurát hozza, mint a Társas játékban. (Még a hölgyeményt, akit a hősnőért otthagy is ugyanaz játssza, mint az első évadban, csak ott őt hívják Timinek, itt meg a másik nőt.) Akiket viszont végképp ki  kell emelnem, az Kamarás Iván, akinek ezzel a mocsok figurával külön filmet kéne csinálni, illetve a szintén epizódszereplő Szandter Anna, akinek hétpercnyi játékideje alatt többet nevettem, mint a film egésze alatt. Lelövöm nektek, a már trailer-ben is elhangzott "Hülye vagy, ez Jézus!"-poén még messze nem a jéghegy csúcsa.

Kép: Intercom

És most beszéljünk a gyengébb pontokról: először is, Osvárt Andrea. Nagyon kedves nő, de olyan természetellenes hangsúllyal beszél, mint a törpe a Twin Peaksben. Nem tudja nekem eladni, hogy Hajnal Tímea egy személy, nem csak egy szerep­­archetípus, pedig, ironikus módon, a film jelentős részében azon nyivákol, hogy nem szeretne sztereotípia lenni.

A másik problémás rész a forgatókönyv: sok a felesleges rész, például Jordán Adél és Lengyel Tamás násztánca mintha csak azért lenne benne, mert a készítőknek eszükbe jutott, hogy castingoltak két zseniális magyar színészt és nem kezdtek velük semmit. Illetve - ezt nem győzöm eléggé kihangsúlyozni - attól nem lesz szimpatikus egy szereplő, hogy a film elején rábök a narrátor, hogy ő a jófiú. Legalább látnánk, hogy bármit élvez az életben, bármit hozzátesz a világhoz, megérdemli Hajnal Tímeát. Védekezhetnek azzal, hogy Woody Allen sem érdemelte meg Diane Keatont egyik filmjükben sem, de azokban a filmekben legalább azért szurkoltál Woodynak, mert vicces volt és kimondott olyan igazságokat, amiket te nem mertél vagy nem is gondoltál rájuk. Márpedig egy romantikus vígjátékban elengedhetetlen, hogy szeressük a főhősöket, szurkoljunk nekik.

Összességében jobb film volt, mint amire számítottam, és egyszer érdemes megnézni, de szerintem ne ez legyen a Valentin-napi randifilmetek. Mondjuk ezerszer inkább ez, mint az abszolút bizarr és beteges Végtelen szerelem, vagy Justin Bieber koncertfilmje.

6,5/10

Saccperkb  

A héten érkezik a mozikba a legújabb magyar film, a Megdönteni Hajnal Tímeát (kritikánk hamarosan jön). Íme az alkotás trailere:

A film kapcsán kérdeztük a címszereplőt, azaz Osvárt Andreát. Saccperkb interjúja következik:

KinoGlaz: Mi volt a legdurvább osztálytalálkozós élményed?
Osvárt Andrea: (nevet, Saccperkb melle pedig a büszkeségtől dagad, hogy rögtön az első kérdésével megmosolyogtat egy ilyen szép nőt): Nem nagyon volt durva élmény, két érettségi találkozóm volt eddig, egy tíz és egy tizenöt éves, de nem fajult el úgy, mint a filmben, inkább csak beszélgetős dolog volt. Engem nem döntött meg senki osztálytalálkozón.

KG: Ha megtehetnéd, visszamennél-e a középiskolába? Mit pótolnál be? Mit csinálnál máshogy?
OA: Nagyon visszamennék, hú, nagyon-nagyon! Imádtam, szerintem már akkor is (nemcsak utólag, felnőtt fejjel), hogy hihetetlenül szabadon éltem. Kollégista voltam öt évig Pécsett, hatan laktunk egy szobában. Sokan gondolják, hogy kollégistának lenni milyen nehéz lehet… És valóban, reggel hatkor volt az ébresztő, este tízkor kikapcsolták az áramot (hideg vízben zuhanyoztunk sokszor), de olyan önállóságra tettem így szert, és olyan jó volt a saját magam életét irányítanom és beosztanom, hogy szerintem akkor váltam igazán felnőtté. Semmibe nem szóltak bele a szülők, én dönthettem el, hogy mit csinálok és hogy. Ki is szöktem sokszor a kollégiumból, amikor mentünk bulizni, és azzal a közösséggel – ami akkor olyan erős volt – a mai napig összetartunk.

KG: Tudjuk, hogy mindenhol jó, de legjobb itthon. De őszintén, milyen itthon forgatni? Tényleg nagy a különbség?
OA: Tényleg a legjobb itthon! Jó itthon forgatni, mert itthon van az ember, tehát eleve kap egy olyan érzelmi töltetet, amit máshol nem tud. Hiába szerepeltem a 43 millió dolláros Transporterben (ez A szállító sorozat, ld. lentebb – a szerk.), Kanadában állandóan egyedül éreztem magam, idegenekkel körülvéve. Olyan messze volt, hogy meglátogatni sem tudott senki, én sem tudtam hazajárni, pedig előfordult, hogy hetente csak két napon forgattunk. És ez azért hónapok, pláne évek után az embert nem tölti fel eléggé. Nagyon élveztem, hogy itthon lehettem, végre a pesti utcákon és magyar emberek között vagyok.

Kép: Intercom

KG: Legutoljára A szállító sorozatban láthattunk. Színészként van különbség a tévés és a mozifilmes szerep között?
OA: Nyilván a mozifilm nagyobb presztízs, hiszen a közönség fizet azért, hogy téged nézzen, és nem ingyen kap a tévéből. Én preferálom a mozit, de forgatás tekintetében nincs igazán nagy különbség azt leszámítva, hogy az amerikai tévérendszerben olyan hatalmas tempót diktálnak, hogy az ember tíz évet öregszik egy hónap alatt: néha napi tizenöt-húsz percet le kell gyártani, és azt nem lehet másképp, csak 16-18 órás forgatásokkal, rengeteg túlórával. Sötétben kelsz, sötétben mész haza, és hajnalban, mikor csörög a vekker, akkor látod, hogy jött egy új e-mail, hogy átírták az aznapi jelenetet, tehát hiába készülsz fel. Minden így real time-ban megy. Ha egy órával előtte kapod meg a jelenetet, akkor azt kell csinálnod, és úgy kell játszanod, méghozzá azonnal. Igazából ehhez kell a tehetség és az elszántság, hogy az ember jó szájízzel tudja csinálni, és ne érezze azt, hogy nem adtak neki elég időt arra, hogy a munkáját rendesen elvégezze.

KG: A film az előzetes alapján elég alpári humorral dolgozik. Te hogyan állsz az ilyen humorhoz?
OA: Valóban. Én magam nem vagyok ilyen, viszont vannak ilyen emberek. El kell fogadni, hogy az életben ilyen karakterek is léteznek, és ezt a filmekben is ábrázolni kell. Van, akinek ez bejön, illetve néha tud igazán vicces is lenni.

KG: Melyiket élvezed jobban: katasztrófafilmben sikítani vagy romkomban nevettetni?
OA: Inkább nevettetni! (és ő is nevet)

KG: Te kinek ajánlanád a filmet?
OA: Én mindenkinek ajánlom, mert úgy gondolom, jó szórakozást ígér, életkortól függetlenül. Azt hiszem ez egy meglepetés film lesz, lehet rá persze kígyót-békát mondani és fanyalogni, de szerintem meg fogja állni a helyét, és ezt be fogja bizonyítani a nézettség is!

Mi is reméljük, hogy így lesz. A Megdönteni Hajnal Tímeát február 13-án kerül a mozikba.

Saccperkb

Mostani programajánlónk egy maratoni filmnézésre invitálja a lelkes érdeklődőket, melyre február 15-ikén kerül sor, a Toldi moziban. 

Az ELTE BTK HÖK Film SzHÉK és a Magyarhangya szervezésében kerül megrendezésre a 24 órás vetítéssorozat (február 15-ikén 12 órától másnap 12 óráig), mely az ELTE Filmnap - Rémségek Cirkusza nevet kapta. Azonban a program nem csak ELTE-sek számára lehet érdekes, hanem mindenkinek, akit vonzanak a különböző rémlények és emberi rémtettek tematikájában készült filmek.

A vetítés 4 szekciója összesen 12 kortárs filmet ölel fel, íme a részletes program:

1. szekció: Állat az emberben

12:00 Isteni műszak

14:00 Amíg alszol

16:00 A bűn éjszakája

2. szekció: Megszállottság

17:45 Démoni doboz

19:30 R.I.P.D. – Szellemzsaruk

21:30 Carrie

23:30 Démonok között

3. szekció: Holtak hajnala

01:45 Juan, a zombivadász

03:30 Z világháború

06:00 Eleven testek

4. szekció: Vámpírok bálja

08:00 Byzantium

10:20 Hotel Transylvania

A bérlet ára 3000 Ft (ELTE diákigazolvánnyal 2000 Ft), mely az összes filmre érvényes, de egyes filmekre is lehet jegyet váltani 1100 Ft-ért. Kiválthatóak a mozi pénztárában.

A szervezők mindenkit sok szeretettel várnak! 

Cím:
Toldi Mozi
1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 36–38.

PanAma

Napokban került a mozikba A nimfomániás második része, így már együtt is megtekinthető a duológiává vágott négyórás film. Mivel az első rész magában igencsak kurta-furcsa, feldobott labdái a folytatásban vannak leütve, akkor nyer értelmet a filmet bezáró keret, ezért csak együtt érdemes tárgyalni a két epizódot. Lars von Triernél egyébként nem új, hogy gyakorlatilag egy minisorozat-szerű dolgot látunk, melynek darabjait összeillesztve kapunk egy (a vágatlan verzióban) ötórás filmet, hiszen az 1994-től 1997-ig futó alkotása, A Birodalom (ami meghozta számára a világhírt) is pont ilyen.


Ha kicsit kitekintünk: a gengszterfilmekről való visszatérő morális kérdésfelvetés, hogy mennyiben glorifikálják a főszerepbe helyezett bűnözőn keresztül magát a gengszterlétet. A kérdés annyiban jogos, hogy a műfaj azáltal, hogy egy anti-hőst állít a középpontba, eléri, hogy a néző vele és magával a bűnözőléttel azonosuljon. A glorifikáció azonban mégsem teljes, mert az utolsó felvonásban a hős rendszerint elbukik. Mégis, ez a bukás gyakran csupán annyiban manifesztálódik, hogy a gengszter „visszabukik” a középosztály szintjére: többé nem élhet fényűző életet, újra keményen meg kell dolgoznia a kenyérért. Erre jó példa a Nagymenők, vagy a mozikban futó A Wall Street farkasa, ami megmutatja, hogy igencsak aktuális még mindig ez a morális problematika.

Lars von Trier új filmjénél, A nimfomániásnál ugyancsak felmerülhet ez a kérdés, még ha azt is vesszük, hogy a nimfománia egy betegség, tehát a következményéből fakadó (rossz) cselekedetek se lehetnek elítélendőek. Így nem egy negatív karakter a főszereplő, hanem egy beteg személy. Azonban ez már olyan morálfilozófiai vitákat súrol, mint hogy hol húzzuk meg a felelősségre vonhatóság határát: ugyanis egy pszichopata tömeggyilkos is tulajdonképpen beteg, mégis tisztán negatív szereplőként jön át. Újabb problémás kérdés, ha nem magát a betegséget, hanem a vele járó életmódot, vagyis a hiperszexualitást, illetve még konkrétabban a promiszkuitást tárgyaljuk, ez mennyire számít elítélendőnek.

Trier filmje rengeteg ilyen és ehhez hasonló filozófiai és politikai kérdéskört megmozgat. Ha elfogadjuk, hogy a szexuális partnerek gyakori váltogatása egy rossz dolog, akkor egy klasszikus gengsztersémát kapunk: a főhősnő, Joe - akit négy színésznő is játszik a különböző életszakaszaiban - visszaemlékezésben meséli el felemelkedését és bukását, mint promiszkuis nő. Ha az első részben még valamennyire csábítóan is festi le az életmódot Trier, a másodikban szinte mindent lerombol. Nincs is annál kiábrándítóbb, amikor egy harminc körüli nő elhagyja a négyéves kisfiát, hogy negyven korbácsütéssel verjék véresre a fenekét, mert ettől nedvesedik be. A dán rendező olyan mélyre taszítja a főszereplőjét, hogy akár egyenes kritikaként is megfogalmazódhatna a film a nők kicsapongó élete felé.

De nem fogalmazódik meg, Trier ugyanis minden kérdést óvatosan megvizsgál több szemszögből is. Seligman karaktere által - aki összeszedi a sztori elején a sikátorban véresen fetrengő, lehugyozott főhősnőt, majd végighallgatja élettörténetét - Joe egyfajta felmentést kap a bűnei alól. A film keretét ezáltal felfoghatjuk egy pszichoanalitikus terápiaként, ahol a legkülönbözőbb metaforák által értelmeződnek újra Joe elsőre negatívnak tűnő életepizódjai. Maga az epizodikusság, a mesélés folyamata és a különböző fejezetcímek pedig már-már Wes Andersont idézik. Még az Andersoni játékosság is megtalálható egy kifordított, pervertált formában.

Mivel a moziba került végeredmény Trier eredetileg készített filmjének egy igencsak megcsonkított és kettészelt formája, így nem teljesen megítélhető, hogy a rendező a teljes verzióban mennyire bontja ki az adott történetet. A nimfomániás rendkívül gondolatébresztő alkotás, de még így négy órában is azt lehet elmondani, hogy csak kapargatja a felszínt, nem ás túl mélyre. Mindazonáltal hatásvadásznak se nevezhető: szexjelenetei rövidek, elenyészőek, és csak néha-néha tűnik fel elvétve egy-egy nemi szerv (leszámítva olyan, egyébként nem konkrét aktushoz tartozó részeket, mint egy hosszan kitartott kép egy vagináról vagy egy montázs-szekvencia különböző péniszekről). Így ha valaki a pornórésze miatt ülne be a moziba, az arcon lesz csapva egy kőkemény drámával az élet kérdéseiről. Talán pont ez volt a célja a dán rendezőnek azzal, hogy a film marketingjének középpontjába félrevezetésképp az orgazmus motívuma került. Valójában nem orgazmusok kumulációját kapjuk, hanem egy igazi, négy óra hosszú Triergazmust, amit nehezen fogunk tudni lemosni az arcunkról.  

Az első résznek mintegy félórával hosszabb, vágatlan verzióját amúgy a napokban vetítik Németországban a Berlinalén.

7/10

Szamár

Az igaz történeten alapuló filmek nagy igazsága, hogy álomgyár mesejellegét likvidálva és a hitelesnek eladott sztori miatt ezreket vonzanak a moziba. „Fú, ez tényleg megtörtént!” – kiáltunk fel letaglózottan az olyan - amúgy valóban jó – alkotások kapcsán, mint az Argó akció, vagy a Fehér tenyér.  Ám a valós történetalap még nem visz el a hátán egy filmet – így a Phillips kapitányt sem, mely már a trailer-e alapján is egy középszerű túszdrámát ígért, és nem is nyújtott többet. Kicsit meg is lepődtem a legjobb film-jelölésen…

Richard Phillips (Tom Hanks) – ahogy erre a film címéből pikk-pakk rá is jöttünk – kapitány, méghozzá a Maerks Alabama teherszállító hajóé, mely segélyszállítmányok közvetítéséért felelős az afrikai rászorulók részére. A szomáliai partoktól távol, a nyílt tengeren kalózok támadják meg őket, amiképp erre a veszélyre az USA Tengerészeti Hivatala fel is hívta a figyelmet. Hiába a legénység bátor helytállása és minden erőfeszítése a megmeneküléséért, a bűnözők feljutnak a hajóra. Phillips kapitány pedig felelősségének teljes tudatában elbujtatja a legénységet, és szabadságukért cserébe önmagát ajánlja túsznak. A feszített helyzetben nem kevésbé kétségbeesett kalózok magukkal viszik, és innen kezdetét veszi a túszdráma.

A film legnagyobb problémáinak gyökere a rosszul megírt forgatókönyvből eredeztethető, mely Billy Ray munkája. A történet rendkívül sok kihagyott ziccert rejtett magában: a helyzetek rendre kiszámíthatóak és előre elspoilerezettek. Például: még a nyílt vízi hajózást jóval megelőzve, folyamatosan érkeznek a fenyegető jelek a kalóztámadásról, és az ómeneket mintegy megerősítvén, a katasztrófa törvényszerűen be is következik – ám a film semmi plusz mondanivalóval nem telíti fel ezt tényt (sorszerűség?, a kapitány elővigyázatlansága?, az amerikai Tengerészeti Hivatal hiányzó óvintézkedései?). És amiképp azt a legénység egyik tagja az első, sikertelen támadást követően megjósolja: a kalózok valóban visszatérnek egy második körre. Mintha az egész Phillips kapitányt gúzsba kötné az életszerű hitelesség kötelező szabálya, hogy minden megtörtént esetet katalógusszerűen mondjon el. Emiatt túlságosan „dokumentarista” stílusba csúszik át, és az alkotás filmként megbukik – egy unalmas, langyos pocsolyában úszkálás az egész mű.

Pont az előre kimondottság miatt a fordulatok elsekélyesednek, a túszdráma suspense nélkül, súlytalanul halad előre. Ez nem lett volna baj, ha a film valami mással ellensúlyozná, mondjuk személyiségi drámákkal. De sajnos itt a sorra kihagyott lehetőségek tárháza mutatkozik meg: a legénység pánikhelyzetben történő viselkedésmódja alig jelzett; a kalózokról szinte semmit nem tudunk meg, pedig ez nemcsak karakterek motivációs hálójában hozhatott volna valami igazán ütőset (miért lettek agresszívek), hanem társadalomrajzban/kritikában is (a lesoványodott, éhező szomáliaiak arca mögött rengeteg drámalehetőség bújt meg). De nem. Ezek bűnözők és kész. Még Phillips kapitány karaktere is valódi mélység nélküli, nagyon is modellszerűen működik a vásznon (szereti a családját, jó kapitány, kiváló szakember, és látszólag jól viseli a stresszt).

Egyedül a film utolsó jelentében történik valami olyan, ami tényleg a szívünkig hatol. Ahogy a pánik fokozatosan feloldódik, és a szorított helyzet fellazul, az önmagát erősnek mutató emberről szép lassan lehull az álarc, és megmutatkozik a gyengeség. És azt kell, hogy mondjam, ezért az utolsó 10 percért érdemes végignézni a két órás unalmat – Tom Hanks valamit olyat tett (ismét) a vászonra, amitől percek alatt összeszorult a mellkasom. Emiatt a jelenet miatt – még ha csak nagyon viszonylagosan is, de – érthető az Oscar-jelölés.

Egyébként a film egésze nagyon is középszerű.

6/10

PanAma

Sokan meglepődtek, hogy a Hajsza a győzelemért egy Oscar-jelölést se kapott, a remek kritikai fogadtatás ellenére. A 2013-as életrajzi film Niki Lauda (Daniel Brühl) és James Hunt (Chris Hemsworth) Forma 1-es pilóták rivalizálását mutatja be, az 1976-os szezonnal a fókuszban. A rendező Ron Howard, akinek ez már nem az első életrajzi drámája, tehát viszonylag otthonosan mozog a műfajban. Mégsem ő az, akinek a keze nyoma legjobban érződik a filmen, hanem a forgatókönyvíróé, Peter Morgané.


A történet Niki Lauda szemszögéből indul. Az 1976-os Nürburgringen vagyunk percekkel az indulás és az egész életét megváltoztató balesete előtt. A rajtot azonban már nem várjuk meg és rövid monológ után visszaugrunk hat évet, a rivalizálásuk kezdetére. A film innentől folyamatosan váltogat Lauda és Hunt nézőpontja között, hol egyik, hol a másik által narrálva a sztorit. A macska-egér játék filmeknél természetes, hogy a hős és a gonosz/anti-hős küzdelmét váltott-nézőpontból követjük, itt azonban problematikusabb a helyzet. A Hajsza a győzelemért esetében ugyanis nem beszélhetünk hősről és anti-hősről: bár teljesen ellentétes személyiségekkel van dolgunk, a film nem mond ítéletet. Nincs jó vagy gonosz, csak két rivális barát. Hogy kinek szurkol a néző, azt maga dönti el, akárcsak a Forma 1-ben, és ez talán a Hajsza a győzelemért legerősebb aspektusa.

Mégis, aki kiélezett játszmákkal teli autósfilmet vár, csalódhat. A valódi versenyjelenetek száma ugyanis meglehetősen kicsi, és az a kevés is videoklipszerű: a gyors vágások, az itt-ott felvillanó autórészletek impresszionista montázst alkotnak, ami nem magát a futamot óhajtja bemutatni, hanem a száguldás élményét. Ez nem csak Ron Howard rendezői döntése: Peter Morgan, aki a forgatókönyvet magától írta és nem megrendelésre, eleve minimalizálni próbálta az ilyen jelenetek számát, nem tudván, hogy mekkora költségvetésre számíthat, ha sikerül eladnia a könyvet.

A fókusz így a karakterekre helyeződik át. Nem két versenyző összecsapását látjuk, hanem két személyiségét. A verseny marad a cirkusz: az attrakciók színháza, de az igazi dráma a futamokon kívül zajlik. Mindehhez rendkívülien mesterkélt dialógusok társulnak Peter Morgan tollából, aki előszeretettel ír színpadra is. A film teátralitása azonban nem csak az írói kapcsolat révén jön létre, magából a sportból eredeztethető adottság. A versenyzőknek, mint színpadi színészeknek kell kiállnia a közönség elé, szerepeket játszva, miközben vándorcirkuszként járják a világot. A Forma 1-es pilóták személyisége pont annyira fontos, mint vezetni tudásuk: a pályán kívüli szereplés meghatározó eleme a szórakoztatásnak.


Niki Lauda és James Hunt a száguldó cirkusz legnagyobb alakjai között foglalnak helyet. Ron Howard remekül fogja meg a személyüket, és a két színész, Brühl és Hemsworth is jó munkát végez. Azonban inkább hangulatfestésként nyomatékosabb a Hajsza a győzelemért. Az izgalmak elmaradnak, és a nagy látványok is, viszont nem kapunk helyette száraz, de realisztikus drámát sem. A film számos dicsérendő aspektusa mellett sem lesz átütő. Egy szép és fontos történetet mond el, elnagyolt formában.

6/10

Szamár

 Amiképp azt az Oscar-jelölteket közlő cikkünkben is ígértük, ebben a hónapban – egészen a 2014-es Oscar gáláig – ennek a neves filmes eseménynek szentelünk néhány cikket. Első körben egy összefoglalóval készültünk!

Mi is az az Oscar?

Az Oscar-díjat (hivatalos nevén: Academy Award) az Egyesült Államokban 1929 óta adja ki több kategóriában a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS, de röviden csak ’Filmakadémia’). A mai napig az egyik legrangosabb és legnevezetesebb filmes díj, melyet a szakmában nagy tisztelet övez, a gála maga pedig, melyeken a díjakat kiosztják, világszerte várva várt esemény. Becslések szerint akár egy milliárdan is figyelemmel kísérhetik élőben az eseményt.

A kategóriák jelöltjei az eseményt megelőző egy évben bemutatásra került filmekből, illetve azok alkotóiból kerülnek ki. A jelöltek, majd a győztesek kiválasztásának feladata az Akadémia tagjaié, a győztesekre adott szavazatok jogai is kizárólag őket illeti. Az Oscar történetében évekig változott, hogy közzétegyék-e a győztesek nevét a konkrét kihirdetés előtt, de 1941-ben a szervezők a zárt borítékos forma mellett döntöttek. Az eredményeket rendkívüli titoktartás mellett őrzik azóta is az eseményig, a győztesek neve legalább akkora rejtély, mint a Kóla receptje.

A látványos rendezvény időpontja rendszerint februárra esik (a hónap utolsó vasárnapjára), ám idén március 2-ikán tartják. A pontos helyszín Hollywood (korábban tartották például New York-ban is), azon belül is a Kodak Színház, melynek bejáratát ilyenkor rendszerint - az Oscar szellemiségének megfelelően – hatalmas „arany”szobrokkal díszítenek. A színház előtt húzódik a nevezetes vörös szőnyeg, melyen a díjátadás előtt vonulnak végig a jelöltek, híres divattervezők ruhakölteményeiben és természetesen újságírók és fotósok kereszttüzében.

Ez évben 86. alkalommal kerül megrendezésre az esemény, melyet idén a mozihősök témája köré építenek fel. Házigazdája Ellen DeGeneres lesz, aki biztosítja a gála vidám pillanatait és az előrejelzés szerint néhány musicales meglepetésre is számíthat a közönség.

A helyszín

A Kodak Színház mindössze 2001 óta helyszíne újra az Oscar-gálának. Az első 15 díjátadót a Hollywood Roosevelt Hotelben tartották, majd a Biltmore szállodákba költözött. Ám a díj népszerűségének köszönhetően az érdeklődés rohamosan fokozódott, így egyre többen szerették volna látni a díszes gálát. 1942 után egyrészt a nagyobb befogadóképesség, másrészt a II. világháború pusztítása miatt a szervezők kénytelenek voltak új helyszín után nézni, így különböző színházakban rendezték meg az Oscart. Az első televíziós közvetítés, 1953-ban is egy színházból történt (rádión már a második alkalomtól fogva lehetett követni az eseményeket), méghozzá a hollywoodi RKO Pantages Színházból. Az Academy Award gálája még néhányszor költözött, majd Los Angeles és New York után telepedett le, 2001-ben a 3400 férőhellyel rendelkező Kodak Színházban.

A jelölés és a kategóriák

A jelenlegi szabályzat szerint a jelöléshez a versenybe szálló filmnek az Akadémia válogatásának időpontját megelőző naptári év valamely napján forgalmazásba kell kerülnie Los Angelesben. További kritérium – mely a rövidfilmes kategóriákat értelemszerűen nem érinti -, hogy az alkotásnak el kell érnie a minimum 40 perces hosszúságot, illetve hozzáférhetőnek kell lennie 35 mm-es vagy 70 mm-es, vagy egy 24/48 fps-es digitális filmen, legalább 1280×720 pixel, vagyis kis HD felbontásban.

A Filmakadémia tagozatai a saját területüknek megfelelően adhatnak le jelölést, ugyanakkor az Akadémiai valamennyi tagja jelölhet A legjobb film kategóriájában. Technikai kategóriákban 3, a többi kategóriában 5 jelöltet választanak, mely alól kivétel A legjobb film – ebben 2010 óta 10 jelölt versenyez az Oscarért.

Minden évben kiosztásra kerülő díjak

Speciális díjak (nem feltétlenül kerülnek minden évben kiosztásra)

Kategória

Eredeti elnevezés

Alapítva

Életműdíj

Honorary Award

1929

Irving G. Thalberg-emlékdíj

The Irving G. Thalberg Memorial Award

1938

Jean Hersholt Humanitárius-díj

Jean Hersholt Humanitarian Award

1957

Különleges Oscar-díj

Special Achievement Award

1973

Ifjúsági Oscar-díj

Juvenile Award

1935–1961

Diák Oscar-díj

Student Academy Award

1973

A szobor maga

Az Oscart – melynek nem volt még konkrét neve az első díjátadón – első formájában George Stanley alkotta meg. Először agyagból készítette el a formát, majd bronzból kiöntötte és bevonta egy 24 karátos aranyréteggel. 12 darab szobrot gyártott, akkor 500 dollárért. Érdekesség, hogy a II. világháború idején a fémhiány miatt a díjakat festett gipszből készítették, de ezeket a háború után az Akadémia becserélte aranyozott fémre.

A szobor elnevezésének eredete máig vitatott. Egy anekdota szerint 1931-ben született meg a híres név, amikor az Akadémia akkori titkára, Margaret Herrick legelső munkanapján megállapította róla, hogy mennyire hasonlít a nagybátyjára, Oscar Pierce-re.

Évente 50 szobrot készítenek, melyek egy kardot fogó lovag stilizált képét formálják. Az alak egy filmtekercsen áll, melynek 5 küllője az Akadémia 5 ágát jelöli: a rendezőket, a színészeket, az írókat, a producereket és a technikusokat. A szobrok súlya 3,85 kg, magasságuk 34 cm. Előállításuk általában 400 dollár körül mozog, de az arany árának rohamos növekedése miatt 2008 körül ez az 500 dollárt is elérte. Persze az Oscar-díjak eszmei értéke nem mérhető ilyen csekély összegben. 1950 után a Filmakadémia előírta, hogy a szobrok nem eladhatók, de addigra számos darab már gyűjtők tulajdonába került a díjazottaktól.

Következő cikkünk az Oscarral kapcsolatos érdekességeket fogja egy kalap alá gyűjteni. Arról se maradjatok le! 

PanAma

Még a svéd Millennium trilógia kapcsán jegyeztem meg magamnak, hogy az északi népek filmjei rendszerint - még ha központi konfliktusukban nem is feltétlenül ezt feszegetik – kapcsolódnak valamilyen szexuális aberráció megjelenítéséhez. Nos, Thomas Vinterberg 2012-es alkotása, a Vadászat (Jagten) nem csak a felszínt kapargatja, hanem egyenesen mélymerülést végez, méghozzá a pedofília témájában, ahogy azt a rendező tette korábbi dán dogmafilmjében, a Születésnapban is.

Lucas egy dán kisváros óvodájában dolgozik, megbecsült polgár és – noha nemrég vált el – törődő apa, barátai, munkatársai és az óvodába járó gyerekek egyaránt nagyon szeretik. Mígnem egy nap az egyik kislány, legjobb barátjának gyermeke meggondolatlanul füllent róla valami igen kínosat. Az óvoda vezetője nem tudja kiverni a fejéből az elsőre ártatlan gyermeki hazugságnak tűnő elmondottakat, és beleássa magát a dologba, Lucast pedig pedofíliával vádolja meg. A férfi kezdetben értetlenül áll az egyre abszurdabbá váló események előtt, de fokozatosan tapasztalja meg, ahogy a vizsgálat előrehaladtával munkatársai, barátai és támogatói sorra elfordulnak tőle.  Magára marad az égető és igazságtalan vádaskodással, és rádöbben, hogy egyedül kell talpra állnia a visszafordíthatatlan károkat okozó megaláztatás után.

Bár Vinterberg ezen munkája már nem a dogma-mozgalomhoz kapcsolható, számos elemét átörökítette a Vadászatba is. A film elképesztően életszerű jelenetek sorát vonultatja fel, számtalan kézikamerával felvett, szinte a szereplők lelkéig hatoló képet látunk, a dialógusok pedig nem egyszer az improvizáció érzetét keltik.

Talán pont a leplezetlen életközeliség miatt – melyben az északi élet kettős bája elevenedik meg (meztelen, téli fürdőzés; a vadászat utáni vidám italozás) – hat annyira elementárisan a személyes dráma. A forgatókönyv remek, Vinterberg pedig bizonyára azért tudta ennyire kiválóan filmre vinni, mert az írásában ő is részt vett. Lucas sorsában az igazságtalanul „megalázottak és megszomorítottak” fájdalma tükröződik, a Hollywoodban is sikereket elérő Mads Mikkelsen (Casino Royale, Hannibal sorozat) kiválóan játszik. Méltán nyerte el ezen alakításával a Cannes-i díjat.

Ám a film nem csak a személyes bukástörténetre koncentrál: megjelenik benne a bizalomnélküli, önmagát melegségesnek álcázó légkör, mely az első gyanús jelre (egy óvodáskorú kislány butuska füllentésére) lecsap és kitagadja addig megbecsült tagját. Sőt, a Vadászat azt is eléri, hogy néha mi is viszolyogva tekintsünk a főhősre. A film így kíméletlen kritikát fogalmaz meg az emberi bizalmatlanságról, „összetartásról” és a baráti kapcsolatok mibenlétéről. A boltbéli – szinte már fasizálódó – verésjelenet végső megalázottsága a szívünkig hatol.

Az operatőri munka (Charlotte Bruus Christensen) gyakorlatilag lehengerlő. Azon túl, hogy hangulatában kifinomultan követi a cselekmény dramaturgiáját – a kezdetben élettel teli, színpompás képek Lucas kudarcaival párhuzamosan válnak egyre hidegebbé -, olyan festői helyzeteket teremt (főképp a vadászat jeleneteiben), hogy a néző teljesen belefeledkezik a dán vidék varázsába. Sajátosan őszi film a Vadászat.

Vinterberg munkája méltán versenyez az Oscarért a Legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Szerintem az arany szobrocska már félig ki is lóg az alkotók farzsebéből.

9,5/10

PanAma

Az utóbbi pár nap fokozottan a gyászé. Február másodikán, Philip Seymour Hoffman-t nem teljesen tisztázott körülmények között New Yorki lakásán, a fürdőszoba padlóján holtan találta egy vele dolgozó forgatókönyvíró. A halál vélhető oka: herointúladagolás. A kiváló, Oscar-díjas színész 46 éves volt. Nyugodjék békében!

Megemlékező cikkünkben kedvenc filmjeinket gyűjtöttük össze tőle.

PanAma:

Rockhajó: Az alkotás tagadhatatlanul a szex/drog/rock'n'roll klisék hangulatából építkezik, de egy könnyed, humoros popcornfilm bontakozik ki belőle. Philip Seymour Hoffman pedig kiválóan tetszeleg a kalózrádió Bárójának öntelt, ám messzemenőkig szórakoztató lemezlovas szerepében.

kockás:

The Master: Élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta a karizmatikus, félőrült "vallási" vezető szerepében, ami nem meglepő, hisz Paul Thomas Anderson-nal mindig valami egészen kiváló és különleges került ki a kezeik közül.

Saccperkb:

Kétely: Igazából felesleges dicsérni ebben a filmben a színészi alakításokat. Philip Seymour Hoffmann és Merryl Streep játszanak benne, 'nuff said. De ennek a filmnek mindene remek: nyomasztó hangulat, pontos korrajz, szép képi világ, stb. Érdemes megnézni.

RDorka:

Twister és Éhezők viadala: Futótűz: Vele először a Twisterben találkoztam és már akkor megfogott a tehetsége, szerintem zseniálisan alakította a viharvadászt. Sajnos ezután nem igazán követtem nyomon pályafutását, hiszen legközelebb az Éhezők viadala: Futótűzben figyeltem csak fel rá. Pont olyan Plutarch Heavensbee volt, mint amilyet elképzeltem, és nagyszerű játéka az egyik ok, hogy tűkön ülve várom a következő részeket. Azok lesznek az utolsó filmek, amikben még láthatjuk szerepelni...

Ma is este is jelentkezik a Vászon és ernyő a Látszótér Rádión!

Az adás első órájában a 2014-ben várható magyar filmpremierekről lesz szó, míg a második órát Jancsó Miklós emlékének szenteltük.

Az adás 20:00-tól 22:00-ig tart, de később visszahallgathatóvá válik az alábbi linkeken:

• 2014 magyar filmes bemutatói
• Jancsó Miklós emlékének

Kellemes rádiózást Mindenkinek!

Kockás