Napokban került a mozikba A nimfomániás második része, így már együtt is megtekinthető a duológiává vágott négyórás film. Mivel az első rész magában igencsak kurta-furcsa, feldobott labdái a folytatásban vannak leütve, akkor nyer értelmet a filmet bezáró keret, ezért csak együtt érdemes tárgyalni a két epizódot. Lars von Triernél egyébként nem új, hogy gyakorlatilag egy minisorozat-szerű dolgot látunk, melynek darabjait összeillesztve kapunk egy (a vágatlan verzióban) ötórás filmet, hiszen az 1994-től 1997-ig futó alkotása, A Birodalom (ami meghozta számára a világhírt) is pont ilyen.


Ha kicsit kitekintünk: a gengszterfilmekről való visszatérő morális kérdésfelvetés, hogy mennyiben glorifikálják a főszerepbe helyezett bűnözőn keresztül magát a gengszterlétet. A kérdés annyiban jogos, hogy a műfaj azáltal, hogy egy anti-hőst állít a középpontba, eléri, hogy a néző vele és magával a bűnözőléttel azonosuljon. A glorifikáció azonban mégsem teljes, mert az utolsó felvonásban a hős rendszerint elbukik. Mégis, ez a bukás gyakran csupán annyiban manifesztálódik, hogy a gengszter „visszabukik” a középosztály szintjére: többé nem élhet fényűző életet, újra keményen meg kell dolgoznia a kenyérért. Erre jó példa a Nagymenők, vagy a mozikban futó A Wall Street farkasa, ami megmutatja, hogy igencsak aktuális még mindig ez a morális problematika.

Lars von Trier új filmjénél, A nimfomániásnál ugyancsak felmerülhet ez a kérdés, még ha azt is vesszük, hogy a nimfománia egy betegség, tehát a következményéből fakadó (rossz) cselekedetek se lehetnek elítélendőek. Így nem egy negatív karakter a főszereplő, hanem egy beteg személy. Azonban ez már olyan morálfilozófiai vitákat súrol, mint hogy hol húzzuk meg a felelősségre vonhatóság határát: ugyanis egy pszichopata tömeggyilkos is tulajdonképpen beteg, mégis tisztán negatív szereplőként jön át. Újabb problémás kérdés, ha nem magát a betegséget, hanem a vele járó életmódot, vagyis a hiperszexualitást, illetve még konkrétabban a promiszkuitást tárgyaljuk, ez mennyire számít elítélendőnek.

Trier filmje rengeteg ilyen és ehhez hasonló filozófiai és politikai kérdéskört megmozgat. Ha elfogadjuk, hogy a szexuális partnerek gyakori váltogatása egy rossz dolog, akkor egy klasszikus gengsztersémát kapunk: a főhősnő, Joe - akit négy színésznő is játszik a különböző életszakaszaiban - visszaemlékezésben meséli el felemelkedését és bukását, mint promiszkuis nő. Ha az első részben még valamennyire csábítóan is festi le az életmódot Trier, a másodikban szinte mindent lerombol. Nincs is annál kiábrándítóbb, amikor egy harminc körüli nő elhagyja a négyéves kisfiát, hogy negyven korbácsütéssel verjék véresre a fenekét, mert ettől nedvesedik be. A dán rendező olyan mélyre taszítja a főszereplőjét, hogy akár egyenes kritikaként is megfogalmazódhatna a film a nők kicsapongó élete felé.

De nem fogalmazódik meg, Trier ugyanis minden kérdést óvatosan megvizsgál több szemszögből is. Seligman karaktere által - aki összeszedi a sztori elején a sikátorban véresen fetrengő, lehugyozott főhősnőt, majd végighallgatja élettörténetét - Joe egyfajta felmentést kap a bűnei alól. A film keretét ezáltal felfoghatjuk egy pszichoanalitikus terápiaként, ahol a legkülönbözőbb metaforák által értelmeződnek újra Joe elsőre negatívnak tűnő életepizódjai. Maga az epizodikusság, a mesélés folyamata és a különböző fejezetcímek pedig már-már Wes Andersont idézik. Még az Andersoni játékosság is megtalálható egy kifordított, pervertált formában.

Mivel a moziba került végeredmény Trier eredetileg készített filmjének egy igencsak megcsonkított és kettészelt formája, így nem teljesen megítélhető, hogy a rendező a teljes verzióban mennyire bontja ki az adott történetet. A nimfomániás rendkívül gondolatébresztő alkotás, de még így négy órában is azt lehet elmondani, hogy csak kapargatja a felszínt, nem ás túl mélyre. Mindazonáltal hatásvadásznak se nevezhető: szexjelenetei rövidek, elenyészőek, és csak néha-néha tűnik fel elvétve egy-egy nemi szerv (leszámítva olyan, egyébként nem konkrét aktushoz tartozó részeket, mint egy hosszan kitartott kép egy vagináról vagy egy montázs-szekvencia különböző péniszekről). Így ha valaki a pornórésze miatt ülne be a moziba, az arcon lesz csapva egy kőkemény drámával az élet kérdéseiről. Talán pont ez volt a célja a dán rendezőnek azzal, hogy a film marketingjének középpontjába félrevezetésképp az orgazmus motívuma került. Valójában nem orgazmusok kumulációját kapjuk, hanem egy igazi, négy óra hosszú Triergazmust, amit nehezen fogunk tudni lemosni az arcunkról.  

Az első résznek mintegy félórával hosszabb, vágatlan verzióját amúgy a napokban vetítik Németországban a Berlinalén.

7/10

Szamár