Aki szeretne egy kicsit visszamenni az időben, és Hitchcock filmeket nézni a mozivásznon, az most megteheti, ugyanis a Puskin mozi idén szeptember 25-ikétől jövő augusztus 13-ikáig egy hosszabb, 14 estés sorozat keretében emlékezik meg a nagy filmrendezőről.

Hónapról hónapra – a lent megadott napokon – este 18 órától tekinthetőek meg Alfred Hitchcock különböző filmjei, melyeket eredeti nyelven, magyar felirattal vetítenek a moziban. A sorozatot a 2012-es, életrajzi ihletésű ’Hitchcock’ című film zárja, Sacha Gervasi rendezésében. Az előadássorozatra 10 alkalmas Klasszikus Bérlet is váltható!

A részletes program:

¨       2013. 09. 25. Bajok Harryvel (1963)

¨       10. 16. Családi összeesküvés (1976)

¨       11. 04. Hátsó ablak (1954)

¨       11. 19. Psycho (1960)

¨       11. 27. Kötél (1948)

¨       12. 11. Topáz (1969)

¨       2014. 01. 22. A gyanú árnyékában (1943)

¨       02. 19. Marnie (1964)

¨       03. 19. Madarak (1963)

¨       04. 23. Szakadt függöny (1966)

¨       05. 14. Szédülés (1958)

¨       06. 11. Téboly (1972)

¨       07. 16. Az ember, aki túl sokat tudott (1956)

¨       08. 13. Hitchcock

 PanAma

A 2012-ben mozikba jutó – ám sajnos Magyarországon nem forgalmazott – sajátos sci-fi közegben játszódó romantikus film Juan Diego Solanas harmadik alkotása. Ígéretes mű, de több ponton is elhasal.

Az Upside Down nem éppen mindennapi tere egy távoli galaxisban lévő ikerbolygó, mely egy kettős gravitációval rendelkező, élesen szegregált világot hoz létre – van aki fenn lakik, van, aki lenn. Főhősünk, Adam a lenti világból való, és bár a társadalom erőteljesen bünteti a világok közötti kapcsolatépítést, egy napon megismer egy fenti lányt, Edent. Egymásba szeretnek, ám a sors kegyetlenül elválasztja őket és Eden balesetet szenved. Pár év múlva újra összetalálkoznak, Adam pedig mindent megtesz, hogy a társadalmi és fizikai szakadékot áthidalja, hogy szerelmük beteljesedhessen, de elkeseredetten tapasztalja, hogy az egymásra találást a lány amnéziája is nehezíti, ami tragikus elválásukkor jelentkezett.

Az Upside Down alapötlete tulajdonképpen bámulatba ejtő. Eleve a kettős gravitációval felépített miliő (még ha a fizika törvényei alapján nyilvánvalóan baromság is) számtalan olyan filmes lehetőséget hullajtott az alkotók ölébe, amivel káprázatos látványvilágot tudtak a filmvászonra varázsolni. Talán az egyetlen megemlíthető ízlésbeli hiányosság, hogy a sci-fis közeget azzal próbálták egyre szájbarágósabban nyomatékosítani, hogy a képek jelentős részében durván megemelték a kék szín jelenlétét. Ezzel a hibával egyébként nincs egyedül, lásd Tron, Solaris, Star Trek.

A műfaji játék - miszerint egy sci-fi-világba helyeznek egy klasszikus Rómeó és Júlia történetet, amiben a szerelmesek kötött környezetük miatt nem lehetnek egymáséi – bátor és egyedi. Kár, hogy a romantikus sztorira való koncentrálás miatt a film első pár percében felvázolt törvények – melyek alapjaiban meghatározzák a lefestett, irracionális elemekkel telített világot – számtalanszor megszegésre kerülnek. A film sorra áthágja a saját maga által alkotott világrendszer korlátait, amik igen zavaróak tudnak lenni, hiszen a néző figyelmét elvonják a tényleges történésekről. (Például a szabályok szerint, ha egy anyag átkerül egyik világból a másikba, akkor záros időn belül elég, ehhez képest nem egyszer láthatunk rá a filmben példát, hogy tárgyak gazdát cserélnek a világok között.) Ez igen nagy következetlenségre utal.

A film további igen nagy hibája Kristen Dunst, aki számomra teljességgel érthetetlen módon van még mindig a színészi pályán, noha mentségére szóljon a karaktere nem is nyújt kiemelkedő lehetőséget az alakításra. Egyébként ez jellemző – az ugyan „szívbemarkoló” – de igen ízetlen, és már százszor elmondott szerelmi szálra. Na, az amnézia, meg annak váratlan és teljesen indokolatlan megoldása szinte már vicces (hányszor eljátszott klisé már, lássuk csak…).

Könnyed esti filmnek nézhető, de senki ne várjon tőle világmegváltó gondolatokat!

6/10

PanAma

Rég láttam már igazán jó horrort, amelyik kellően fel tudja borzolni az idegeimet. A The Collector (2009) után alig tudtam elhinni, hogy végre van egy olyan, amelyet egynél többször is megnéznék. Ha valakinek van tapasztalata az olyan sztorik megírásában, ahol a szereplők különböző, szörnyen hátborzongató módokon halnak meg, akkor az a Fűrész IV–V–VI. forgatókönyvírója, Marcus Dunstan.

Van egy betörő, akiből hős lesz. Van a gyűjtő, aki mintha nem is ember lenne. És van egy ház tele csapdákkal.

A főhős, Arkin hónapokig dolgozott egy családi ház építésénél, hogy kifigyelje, hol van elrejtve a széf, amelyben a minden anyagi gondját megoldó drágakő van. A cselekmény napján a család elutazott, éjfélig kell megszereznie, hogy ki tudja fizetni kislánya anyjának a tartozását, különben búcsút mondhat nekik. Az egész egy betöréses, széffeltörős, laza projektnek indul. De van még valaki a házban! Kinn tombol a vihar, sikolyok az alagsorból, az összes segélyhívási és kijutási lehetőséget életveszélyes, alaposan megépített csapdák lehetetlenítik el. Arkin feladatai bővülnek, már nemcsak a drágakövet kell megszereznie és egyben elhagynia a házat, hanem megmenteni, akit csak lehet, és megtalálni a kislányt, Hannát. És mindezt úgy, hogy észrevétlen marad!

A hősünk remek túlélési képességekkel rendelkező átlagember, aki ebben a szorult helyzetben igyekszik mindent véghezvinni. A Josh Stewart alakította Arkin, olyan mintha MacGyver és Rambo kombinációja lenne. Zseniális módon találja fel magát, masszívan és kitartóan tűri a testi megpróbáltatásokat. Még ha az elején vonakodtunk is az erkölcsösségében, később ezt jócskán felülírják a tettei, és egyenesen örülünk neki, hogy betört abba a házba.

A film elején láthatjuk, hogyan végzi gyilkolási rutinját a Collector, aki embereket gyűjt. A csali egy előző áldozat, akit egy ládába zárva tart. Sem a rémről, sem a motivációjáról nem tudunk meg sokat. A Collector nem esztelen, hanem ravasz, mesteri gyilkos, de szerencsére Arkin méltó ellenfele. A főcím alatt látható rovarok többször visszatérnek, és különösen morbid pillanat, amikor abban a házban, amelyből nem lehet kijutni, a Collector szabadon enged egy pókot. A maszkból kilátszó szemei zölden világítanak, mintha ő maga is rovar lenne.

A csapdák precízen kidolgozottak, a drótok, amelyek beindítják őket, szinte láthatatlanok. Bármihez nyúlsz, bárhova mész, beleakadhatsz a pók hálójába, amely az egész házat átszövi. Az ház tulajdonképpen felfogható installációnak is, amelyet egy beteg elme készített. A csapdák kivitelezésében is van egyfajta művészet, például az egyik szereplő bevarrt szájjal fekszik a véres fürdőkádban, miközben a kezében tart egy diktafont, amiről az ő sikolyai hallhatóak.

Vajon mi adja azt a félelemfaktort, amely még a film megnézése után sem múlik el? Az a gondolat, hogy ez akár a te otthonodban is megtörténhet! Garantált a minimum egy-, maximum háromnapos otthonidegenség, főleg az esti órákban.

A film nyitott befejezéssel zárul, a folytatás a The Collection (2012), amelyben kiderül Arkin sorsa, többet tudhatunk meg a Collectorról, és elválik, hogy vajon beleesik-e a saját csapdájába. Ajánlom a két rész egymás utáni megnézését!

8/10

Lejla

A rendezőóriás, Martin Scorsese 2009-es alkotása, az erősen felkavaró és többféleképpen értelmezhető Viharsziget újabb zseniális alkotással bővítette az elmegyógyintézetekben játszódó, nem egyszer kísérteties hangon megfogalmazott filmek sorát (12 majom egy része, Száll a kakukk fészkére).

Teddy Daniels rendőrbíró új társával, Chuckkal érkezik egy külvilágtól elzárt szigetre, ahol az államok legveszélyesebb elmebeteg bűnözőit tartják fogva. Feladatuk, hogy megtaláljanak egy gyermekgyilkossággal vádolt nőt, aki eltűnt a kívülről kulcsra zárt cellájából. Ahogy a két férfi egyre mélyebbre ássa magát a nem éppen mindennapi ügyben, Teddyben felmerül a gyanú, hogy egy nagyszabású összeesküvésre talált az intézet falai között. Daniels rádöbben, hogy lassan senkiben sem bízhat, még a saját megérzéseiben sem. Paranoid és kétségbeesett kutatásba fog, amelyben minden eszközt bevet, hogy kiderítse az igazságot. Ám nemcsak a szigetet körbezáró viharral és a pszichiátria kegyetlen rejtélyével kell megküzdenie, hanem saját fenyegető démonjaival is, melyek fájdalmas múltjából táplálkoznak.

A Viharsziget megfogalmazása film noiros jegyeket idéz: a nyomozó főhős szerepeltetése, kinek a bűnügy megoldása saját lelki problémáira is választ adhat; ahogy ez a karakter a cselekmény előrehaladtával fokozatosan veszti el a lába alól a talajt; sőt, a hallucinációkban megjelenő feleség sajátos ’femme fatale’-ként is értelmezhető. A képi világ – noha nem fekete-fehér – de erőteljesen épít a kontrasztos megvilágításokra és a kísérteties helyszínekre. Martin Scorsese tehát kifejezetten bámulatosan bánik e ritkán felbukkanó műfaj/stílus elemeivel. DiCaprio pedig simulékony ruhaként húzza magára az elveszett rendőrbíró karakterét – zseniálisat alakít.

Azonban a Viharsziget tulajdonképpeni érdeme nem a film noir megidézésében rejlik. Sokkal inkább a néző bravúros becsapásában. A rendező az orrunknál fogva vezet minket azzal, hogy állandó azonosulási pontként a rejtélyben fokozatosan utat tévesztő Teddyt adja nekünk. Együtt merülünk le a rendőrbíróval az összeesküvésbe, egészen a paranoid őrület határáig, ahol már nemhogy a többi karakter szavában nem bízunk, már azt sem tudjuk, hogy mi valóság a filmvásznon, és mi nem az.

És pontosan ennek a hozadéka az, amitől a Viharsziget 2009-ben olyannyira felkavarta a befogadói kedélyeket. A film nem jelenti ki biztosan, hogy miképpen értelmezhető a végkifejlet. Ebben rejlik az ereje: nem mond, csak felmutat – a néző pedig tűkön ül, még a végefőcím után is, és azon gondolkozik, hogy akkor most mi történt meg valójában, és mi nem.

9/10

PanAma

A jelenleg is mozikban futó, vadiúj nagyszabású sci-fit egy kedves ismerősöm találóan foglalta össze hat szóban: „Matt Damon is a cyborg, Jesus!” És tényleg: az Elysium – Zárt világ sokat ígér, ám keveset ad.

Max (Matt Damon), zűrös előéletű főhősünk a jövőbeli túlzsúfolt, mocskos és nehéz megélhetést biztosító Földön tengeti napjait, miközben nehéz és szerencsére már legális munkával igyekszik megkeresni a napi betevőt. Az élet kemény, ám kibírható, egészen addig, míg egy üzemi balesetben halálos dózisú sugárfertőzést nem kap, és így csak napjai maradnak hátra. Max az idővel versenyt futva mindent megtesz, hogy kijusson a bolygónyi méretű gettóból, és elérje a Föld fölött épített mesterséges holdat, az Elysiumot, ahol a kiválasztott emberek igen csekély száma luxuskörülmények között (nincs szegénység vagy betegség) él, gondosan elválasztva a földi pórnéptől. Őrült hajsza kezdődik, Max segítőkre és ellenségekre talál, és az életéért vívott harc hamarosan egy nagyszabású terv részévé válik.

Bár a sci-fi műfajköre jócskán telített a hasonló, két élesen elválasztott és egyenlőtlen világ alapkonfliktusából kiinduló történetekkel (Upside Down, Felhőatlasz jövőbeli szála), az Elysium talán mégis tudna újat mondani. Kár, hogy belefullad a klisékbe. Az azonosulásra késztető karakter „lentről jön és felfele tart”; az idő vasmarkának szorításában minden percet kihasznál céljának eléréséhez; először önző majd inkább közösségi érdekek hajtják kalandokkal teli útján; a végkifejlethez elérve pedig megtanulja az önfeláldozás erejét, és ráismer, hogy végzete ugyanúgy egy nagyszabású történet része, mint bárki másé, akit a lenti világba kényszerített a sors. Tipikus hős, tipikus történet, kevés újdonsággal.

Matt Damon nem is nagyon tudott mit kezdeni az ízetlen karakterrel, még szerencse, hogy vele szemben Jodie Foster emeli a film átlag színészi teljesítményét. Egyébként a történet – mely ugyan helyenként műfajilag következetlen (pl. a „varázságy” jelensége minimum elgondolkodtat egy sci-fiben, de inkább mosolyra fakaszt) – ügyesen több szálon vezetett, emiatt egy percre sem unatkozunk. Szerencsés a határidő-dramaturgia kihasználása is – a jelenetek gyors ritmusúak, pereg az egész film, az akciójelenetek látványosak és nagyszabásúak, megspékelve még azzal, hogy Max tulajdonképpen a film kétharmadát pusztító cyborgként trappolja végig.

Nézhető alkotás, popcornszagú látványvilággal, ám kevés újdonsággal vagy mondanivalóval.

5/10

PanAma