Indokína párás, ópiumpipától fülledt vidékeire kalauzol minket A szerető (1992) című alkotás, mely ugyanezen címmel rendelkező Marguerite Duras regény adaptációja. A francia-angol-vietnámi koprodukcióban készült lebilincselő film beszél a felnőtté válásról, az érzéki vágyakról, az áthidalhatatlan társadalmi szakadékokról, és persze a szerelemről. Egy dúsgazdag, 32 éves kínai üzletember és egy elszegényedett, zsákutcába jutott családból származó 15 éves, francia lány túlfűtött viszonyáról.

A férfi és a nő – inkább legyünk őszinték: lány – egy kompon találkoznak, ami Saigon felé tart, a férfi figyelmét megragadja a férfikalapban és agyonmosott selyemruhában álldogáló, távolba bámuló lány. Akárcsak megismerkedésük, viszonyuk is sorsszerűen alakul, a lány a kínai szeretője lesz. Erkölcsi korlátait áthágva látogatja a férfi eldugott legénylakását a kínai negyedben, iskolakerülés árán is. A viszonyról hamarosan a lány családja is tudomást szerez, a kínainak pedig az apjához fűződő tisztelet miatt és a hagyományoknak megfelelően érdekházasságot kell kötnie egy gazdag, kínai dinasztia lányával. A kapcsolat megszakad, de a lángoló viszony által keltett érzelmek tovább működnek mindkét félben.

Kevés filmről tudom elmondani, hogy annyira megragadott volna, mint A szerető. Bár valójában a mű első egyharmada leplezetlenül pornográf (és nem csak szolid softporn-ra célzok itt), de az érzékiség és az erotika egyáltalán nem eltúlzottan közölt, sokkal inkább esztétikusan. Azaz A szerető nem esik a hatásvadász szexfilm hibájába, megmutat, de épp csak annyira, hogy ne váljék pornóvá.

A jelenetek precízen felépítettek, és már ránézésre is nagy költségvetésűek. Rengeteg a totálban kamerázott, nagy apparátusú felvétel. Gondolok itt a statiszták százaira, a kidolgozott jelmezekre és díszletekre - A szerető számos képe festményien megkomponált. Mindez javarészt a francia származású rendező érdeme, Jean-Jacques Annaud-é, aki olyan alkotásokat is tudhat magáénak, mint A rózsa neve, vagy a Hét év Tibetben.

A színészi játék nem különösen kiemelkedő, de ettől még magával ragadó. Véleményem szerint Jane March – aki a francia lányt alakítja – színészi teljesítménye még elég kiforratlan, egy nagyon tipikus arckifejezést használ az egész film folyamán, ami kicsit unalmassá teszi az egyébként nagy titkokat magában rejtő karakterét. Csírájában már megmutatkozik a tehetség, de még nem bontakozott ki.

A szerető című filmet a megragadó történet miatt elsősorban női nézőknek ajánlanám, akik kedvelik az Egy gésa emlékiratai/A másik Boleyn lány – típusú alkotásokat és nem riadnak vissza az egyértelműen közölt erotikától (persze férfi nézőknek is sok érdekes pillanatot rejthet).

9/10

PanAma

Igazán nem vártam sokat a Vérmeséktől, sőt féltem tőle. Féltem, hogy Robert De Niro megint csak önmaga paródiáját játssza majd, mint tette azt az elmúlt évtized komédiáiban (Csak egy kis pánik, Még egy kis pánik, Apádra ütök sorozat stb.). És hát valljuk be, Luc Besson sem az a rendező, aki a Metró (1985), a Léon, a profi (1994) vagy Az ötödik elem (1997) idejében volt. Így hát egy közhelyekkel teli, kifejezetten lapos vígjátékra számítottam. Ám a Vérmesék kellemes meglepetésnek bizonyult, annak ellenére is, hogy semmi újat nem mutatott.

A Manzoni család évek óta él az FBI tanúvédelmi programjának oltalma alatt, mert a családfő, Giovanni (álnevén Fred, személyesen Robert De Niro) elárulta a maffiát, rács mögé juttava ezzel a keresztapát, aki természetesen vérdíjat tűzött ki a fejére. 20 millió dollárt. Rengeteg pénzt, így elég elég elszánt bérgyilkos lohol a család után – nem kevés hullával tarkítva útját. Manzoniék pedig Stansfield ügynök (Tommy Lee Jones) vezénylete alatt egy eldugott franciaországi kisvárosba költöznek. A beilleszkedés meg természetesen nem megy zökkenőmentesen. Maggie, a tűzrőlpattant asszonyka (Michelle Pfeiffer) a vegyesbolt felgyújtásával áll bosszút az undokoskodó eladón, a két gyerek, Belle (Dianna Agron) és Warren (John D'Leo) pedig osztálytársaikkal tisztázzák – nem éppen humánus eszközökkel – mit is jelent a tisztelet és hogy ki az úr a háznál. Aztán mikor már azt hinnénk, hogy minden szép és jó, új életet kezdhetnek, valahogy mégiscsak a nyomukra bukkan a maffia...

Ha egy szóval kéne jellemeznem a filmet, egyből Robert De Niro „fuck”-ja jutna az eszembe. Ugyanis mint azt megtudjuk, ezzel a szóval az érzelmek egész sorát lehet kifejezni. Minden adott egy fekete komédiához. Van maffia, van erőszak, van szarkazmus és vannak kiváló színészek – akik egytől egyig elragadóan játszanak – a film mégsem akar pörögni. (Fuck.) Besson nem találta el a ritmust, ül a film a tojásokon, amik a sok kotlás ellenére sem akarnak kikelni. Így nincs igazi izgalom, ami miatt csúcspont sincs. (Fuck.) Elvesznek a poénok a szöszmötölésben, és a film végére teljesen érdektelenné válunk a megoldásban. (Fuck.)

De vannak azért abszolút pozitívumai is a filmnek. A Gorillaz Clint Eastwood című számára (amit már a trailerben is használnak az alkotók) megérkező kivégző osztagos jelenetet különösen szerettem. Megcsillant Besson régi zenei zsenije – a megfelelő számra megfelelően vágott film, mindezt ráadásul kommerszen stílusosan. És bár Mr De Niro itt is önmaga paródiája, a kiöregedett maffiózó, mégsem érzem szánalmasnak, hanem nagyon is szerethetőnek, kedves tisztelgésnek a Scorsese által rendezett karaktereinek. Nem hiába idézik meg a Nagymenők (Goodfellas, 1990) szellemét – a film Tonino Benacquista Malavita (angolul Badfellas – utalás a Nagymenőkre) című művének a filmes adaptációja.

Hiába nem valami pörgős film a Vérmesék, és hiába nincs igazi tétje a végjátéknak, azért mégsem rossz film ez. Kedves vasárnapi matiné. Néha tudni kell lazítani, hátradőlni, és bambulni egy jót. A nachos ropogtatásról már nem is beszélve.

6/10

Kockás

A 2004-es, két rendező keze alatt készült (Eric Bress, J. Mackye Gruber), thrilleres elemekkel tarkított Pillangó-hatás minden idők egyik legjobban felépített, szubjektív emlékezetben történő időutazásos filmje.

Evan Treborn gyerekként időszakosan felbukkanó amnéziában szenved – gyermekkora bizonyos eseményei csupán sötét foltok az emlékezetében. Az orvosok tanácsára naplót vezet, hogy könnyebben tudja felidézni élete történéseit. Az emlékezetkiesések a kamaszkor végével abbamaradnak, ám Evan rájön, hogy felnőttként, ahogy visszaolvassa gyermekkori írásait, képes visszautazni az emlékeibe, sőt: megváltoztatni a múlt hibáit. Ám akárhányszor visszatér a jelenbe, fel kell ismernie, hogy tettei pillangó-hatásként söpörtek végig a saját és mindazok életén, akik körülvették, a félresiklott események pedig nem egyenesíthetőek ki pár jól irányzott időutazással.

A film forgatókönyve precíz és kidolgozott, fokozatosan adagolja számunkra az információmorzsákat, fenntartva ezzel az állandó feszültséget a nézőben, aki különböző, saját gyártású hipotézisekkel próbálja kipótolni a főhős amnéziáihoz hasonló fekete lukakat a történetben. Folyamatosan visszautazunk Evan emlékezetében, újra és újra átéljük az eseményeket, a sztori mégsem ismételgeti önmagát – mindig minden egy kicsit másképp történik, és a múlt hajszálnyi eltérései a jövőben rendszerint hatalmas felfordulást okoznak. A film tehát bravúrosan fenntartja a címben és a kezdőnarrációban felvázolt problematikára való reflexiót, miközben cselekménye bámulatosan szerteágazó. Ráadásul a forgatókönyv-írók arra is pontosan figyeltek, hogy a korábbi portáloknál megváltoztatott események következtében ne sérüljenek a későbbi portálok – a szereplők többször szóban elmondják, hogy az amnéziás esetek mindig ugyanúgy zajlottak le mindegyik párhuzamos valóság esetén. Időparadoxon ezzel letudva.

Az alkotók kísérteties hangulatot csatolnak a filmhez, a Pillangó-hatás végig borzongató érzést kelt a nézőben. Gyakorta sokkoló hangeffektusokat használnak, a gyermeki brutalitás plasztikus megjelenítéséről meg nem is beszélve.

Kár, hogy a színészi játék annyit ront a filmen. Bár dicsérendő, hogy a limonádékirály Ashton Kutcher (Csak szexre kellesz, Valentin nap, A csajom apja ideges) egy komolyabb szerepet is bevállalt, de sajnos a próbálkozás kudarcba fulladt, nem tudja hozni az főhős karakteréhez kellő színészi kifinomultságot. Még a gyermekkori énjét játszó fiú is sokkal hitelesebb. És sajnos ugyanez az ízetlenség mondható el a B-kategóriás Amy Smartról is.

Érdekes, hogy a filmet 3 alternatív befejezéssel forgatták, én a rendezői változat megtekintését ajánlom, de érdemes valamennyit megnézni!

7/10

Íme egy vallomás tőlem: egyszerűen imádom a skandináv filmeket (és ezzel mellesleg korántsem vagyok egyedül). Hihetetlen, hogy egy filmkultúra, hogy lehet ennyire kollektívan és koherensen agyment, de minden esztelensége ellenére zseniális. A 2010-es norvég Trollvadász (Trolljegeren) szerencsére nem lóg ki honfitársai köréből.

A dokumentarista stílusban készített alkotás főszereplői filmszakos hallgatók, akik egy egyetemi projekt végrehajtása érdekében felkerekednek, hogy riportot forgassanak a vidéken rohamosan megszaporodó medvegyilkosságok ügyében, amiket feltehetőleg egy rejtélyes orvvadász hajt végre. A három fiatal (a riporter, a hangmérnök és az operatőr) a titokzatos és igencsak mogorva férfi nyomába ered, ám egyik éjszakai kutakodásuk alkalmával rá kell döbbenniük, hogy a vadregényes norvég erdőkben sokkal nagyobb és veszélyesebb dolgok is élnek, mint a medvék. És a követett férfi, Hans történetesen egy trollvadász. Miután fény derül a titokra, Hans felajánlja nekik a lehetőséget, hogy vele tartsanak a rendszeres vadászatokon, sőt filmre vegyék valamennyit.

A Trollvadász az 1999-ben hatalmas sikert arató Ideglelés (The Blair Witch Project) által megalapozott és sokaknak példaértékűvé vált (pl. Utolsó műszak) áldokumentarista hagyományhoz kapcsolódik. Bár a történet - ahogy a fent említett filmek esetében is – telített valószínűtlen és valószerűtlen elemekkel (egyébként a film néha humorosan reflektál is arra, hogy a bolondját járatja velünk), a filmezési metódus következtében páratlanul hitelesnek tűnik. Rengeteg kézikamerás, infrás (éjszakai) felvétel, improvizatív jelenetek és a dokufilmek többé-kevésbé betartott szabályai hitetik el velünk, hogy tényleg a valóságot nézzük. Gyakorta hosszan kitartott suspense-zel operálnak az alkotók, én az erdőben játszódó éjszakai részeknék szabályosan borzongtam, hogy mikor és melyik fa mögül fog előbukkanni egy negyven méteres troll.

Egyébként a Trollvadász, emblematikus elődjéhez, az Idegleléshez képest már nem annyira kis költségvetésből készült, a trollokat például kivételesen jó CGI-technikával varázsolták a filmvászonra, az ilyen jellegű utómunka márpedig nem filléres mutatvány. Ráadásul a stáb igen sokat utazott is, szinte roadmovie-szerűen keresztül-kasul bejárták Norvégia leggyönyörűbb tájait, és ha másért nem, már a bámulatos természeti- és tájképekért érdemes benyomni a távirányítón a gombot.

Mindenképpen ajánlom annak, aki nyitott a hasonló agymenésekre!

9/10

Beszéljünk a filmekről!

 avagy

Elindult Közelkép filmklub-sorozat! 

Elgondolkodtató filmek, hozzájuk kapcsolódó előadás és beszélgetés – mindez Magyarország legszebb épülettel rendelkező mozijában, az Urániában. A tegnapi nappal elindult a jövőben Közelkép név alatt futó filmklub-sorozat!

Az ELTE-n működő Magyar Filmtörténeti Kutatócsoport és Metropolis filmtudományi szakfolyóirat szervezésében megrendezésre kerülő esti programot főként azoknak ajánljuk, akik tudományosabb szemmel szeretnének a filmekhez közelíteni, vagy akár komolyabb indíttatású előadásokat és beszélgetéseket hallani filmelméleti és –történeti vonatkozásban. A szerveződés jelmondata: „Filmekről mindenkinek, akiket komolyan érdekel. Mi komolyan gondoljuk.”

A tegnapi napon (október 1-én), este 18:30-as kezdéssel Szász János új filmjét, A nagy füzetet tekinthette meg a közönség, az első Közelkép filmklubon. Az érdeklődés igen nagy volt, az Uránia Fábri-terme teljesen megtelt, páran sajnos nem is jutottak be.

A film levetítése után (alább olvashatjátok Kockás kritikáját róla) Dr. Gelencsér Gábor, az ELTE Filmtudomány Tanszék docense tartott egy rövid előadást a magyar film és az irodalmi adaptációk kapcsolatáról, mellyel az ezt követő beszélgetés témája meg is alapozódott. Különböző vélemények csaptak össze például adaptációelméleti kérdésekben, de természetesen a filmet önmagában vizsgálva is módszeresen górcső alá vette a vitatkozó közönség.

A Közelkép ezentúl havonta tervez hasonló hangulatú és komolyságú esteket az Urániában, a filmtudományban érdekelteknek erősen ajánlott!

PanAma

És most következzen Kockás kritikája:

Szász János - A nagy füzet

Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy nem olvastam Agota Kristof regényét, így A nagy füzetet nem adaptációként nézhettem, hanem mint Szász János legújabb filmjét, egy önálló filmművészeti alkotást – mindazonáltal elvárásokkal ültem be a moziba, mégiscsak Kristály Glóbusszal jutalmazták a rendezőt a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon, mégiscsak a Woyzeck rendezőjéről van szó. Hátha el tudom felejteni az Ópiumot.

A film főhősei egy ikerpár (Gyémánt László, Gyémánt András), akiket anyjuk vidékre, a határszéli Kőszegre menekít a II. világháború alatt. Nagyanyjuk (Molnár Piroska) házában „vendégeskednek”. Az utazás előtt az apjuk (Ulrich Matthes, aki inkább tűnik egy zsidó deportáltnak, mint a magyar hadsereg tisztjének) egy füzetet ad a fiúknak, hogy följegyezhessenek mindent, ami velük történik. A titkos naplóírás az, ami végig kalauzol minket ebben a rideg új világban: a fiúk a film végére teljesen érzéketlenekké válnak a külvilággal szemben, saját értékrendet alakítanak ki, amibe még a gyilkosság is belefér. De hát háború van odakint, mért ne lehetne idebent is?

Szóval adott egy beavatási történet, amiben jobbnál jobb színészek játszanak mellékszerepeket (Ulrich Thomsen, Tóth Orsi, Kiss Diána Magdolna, Kovács Lajos, Derzsi János...), és amiben  csodálatosan kegyetlen képek vannak Christian Berger szikár, matt fényképezésében, és mégsem áll össze egy egésszé. Valahogy olyan volt a film, mintha egy képeskönyvet lapozgatnék – epizódok sorozata összekötés nélkül. Úgy éreztem, hogy csak bolyongok ebben az elvadult, embertelen világban (ahol B-kategóriás hollywoodi bombákat robbantgatnak felettem), nem tartok sehová, holott már ösvényt tapostam az erdőbe. Nem leltem igazi motivációra, így jócskán maradtak bennem kérdések a film megnézése után is. Persze jó pár kép megérintett, szinte sokkolt volna, ha nem láttam volna már a (magyar) nyomor filmvariációinak egész sorát. De miért ne érintett volna meg, hisz Molnár Piroska olyan hibátlanul játssza a  kegyetlen nagyanya szerepét, hogy álmában fojtottam volna meg. Miért ne hatódtam volna meg, mikor Titanic szintű zene késztet sírásra? Meg hát szegénység van, éhínség, háború, megölik a kedves zsidó cipészt.

Szász biztonsági játékot űzött. Az amerikai filmeken nevelkedettek is könnyedén lépést tudnak tartani a művel, befogadó barát a csomagolás, amibe azért pár menő művészfilmes „elem” is beékelődik, mint például a füzet lapjai. Amik jók voltak, csak valahogy mégis Drive-érzésem volt: sok okos filmes összeült, és összegyűjtötte azokat az elemeket, amik egy filmet kult filmmé tesznek – ami sikerült volna, ha nem bukik felszínre a hátsószándék.

Azért nem volt ez egy rossz film, de jónak se mondanám – egy melankóliába fulladt közhelyhalmaz. Sajnálom, jó lett volna, ha egy a Nemzeti Filmalap által támogatott filmmel szoknak vissza a magyar nézők a magyar mozira.

6/10

Kockás

Nincs mese, Danny Boyle korunk egyik legnagyobb filmes zsenije. Elég, ha csak utolsó három filmjét felidézzük: 127 óra (127 Hours, 2010), Gettómilliomos (Slumdog Millionaire, 2008), Napfény (Sunshine, 2007), és akkor még nem is beszéltünk a Trainspottingról (1996), vagy a Sekély sírhantról (Shallow Grave, 1994), amik egyenesen a kultuszfilmek közé sorolhatók.

Nos, Mr Boyle a Transszal (Trance, 2013) sem hibázott. Pedig rizikót vállalt, mikor egy pszichoterapeuta femme fatale kezébe adta a távirányítót. De ennyire azért ne siessünk előre!

A film Simon (James McAvoy), egy aukciós ház alkalmazottjának monológjával indít: beavat minket a műtárgy lopás rejtelmeibe, ami mit ad' Isten, be is következik, Frank (Vincent Cassel) és csapata jóvoltából. Simon megpróbálja megállítani a rossz fiúkat, cserébe Frank leüti, így egy kisebb emlékezetkieséssel lesz gazdagabb. A baj csak az, hogy Simon is benne van a buliban, olyannyira, hogy a festményt egyenesen magának akarja megszerezni, viszont a fejsérülésnek hála, nem emlékszik hova rejtette. És itt jön a képbe Elizabeth Lamb (Rosario Dawson), a beígért pszichoterapeuta, aki hipnózissal próbálja meg előcsalogatni Simon emlékeit, a mi fejünkben meg összekavarni a valóságot a pszichózissal.

Rosario Dawson visszafogott femme fatale, de mégis érezzük, hogy több, mint egy konzervatív öltözködésű, dohányfüstmentes pszichológus. Olyan erős szexualitás lapul benne, amit Danny Boyle ki is használ, mikor meztelenül sétáltatja a vásznon fel és alá, mondhatni önkényesen, de Boyle esetében soha nem ilyen egyszerű a helyzet. A film végére minden vetkőzés értelmet nyer, nemcsak a freudi voyeurizmus filmi kiéléséről van szó.

Játszik velünk a rendező, és meg is érdemeljük. Rég volt már a mozikban ilyen mind-game film, nem kapunk mindenre magyarázatot egyből, az üditőt meg az első fél órában felszippanthatjuk izgalmunkban. Egészen a film végéig nem tiszta, hogy ki kivel mikor és hogyan.

A fordulatokkal teli forgatókönyv (Joe Ahearne, John Hodge) mellett érdemes kiemelni a film képi világát. Boyle nem először dolgozott együtt Anthony Dod Mantle-lal (Gettómilliomos, 127 óra), és ezúttal is remek munkát végeztek. Úgy játszanak a tükröződő felületekkel, amit szinte már tanítani kellene. A tükrök által mossák össze a valóságot az álommal, így a néző szinte elveszik a filmben.

Összességében 2013 egyik legütősebb filmjéről van szó, egy igazi Danny Boyle filmről, amiről bár minden ízében lerí, hogy mégiscsak egy film, de azért elhiszünk neki mindent. Agyfacsarás ide vagy oda.

10/10

Kockás

Kéthetente szerdánként megannyi fiatal gyűlik össze Budapest valamelyik pontján – rendszerint egy-egy hangulatos kocsmában – egy kellemes filmklub keretein belül. Fogy a sör, a hangulat a nagy létszám ellenére is mindig családias és barátságos. Ez bizony a Kinoflow!

A Kinoflow elnevezésű formációt három ELTE filmszakos hallgató – név szerint Janka, Fanni és Anna - alapította kevesebb, mint egy évvel ezelőtt, ám a filmklub hihetetlen gyorsan népszerűvé vált, ma már közel 800 állandó követőjük van facebook-on (https://www.facebook.com/kinoflowbp?fref=ts), de a nagy sikert jelzi az is, hogy az esti vetítések alkalmával szinte egy zsebkendőnyi helyet sem lehet találni, annyira megtelítik az adott helyszínt a lelkes érdeklődők. Nyáron pedig a Kinoflow a Bánkitó fesztiválra is leutazott!

A lányok kéthetente hoznak a nézőközönségnek egy-egy kevésbé ismert, ám annál mérvadóbb filmet, így a legutóbbi alkalommal a norvég áldokut, a Trollvadászt tekinthettük meg (kritika hamarosan!), de volt már a palettán a Searching for Sugarman, a Me and you and everyone we know, és a The Life Aquatic is. A következő alkalommal (most szerdán, október 2-ikán), a Kinoflow 20. filmklubján pedig a 2006-os Wristcuttlers – A love story c. alkotást nézhetjük meg, a Dohány utcai Hátsó Kapu-ban.
(Event: https://www.facebook.com/events/578253552234779/?fref=ts)

A lányok nagyon értenek a hangulatteremtéshez, a filmek után rendszerint saját készítésű sütikkel kedveskednek, amik a Kinoflow logójának alapszínéből kiindulva mindig tartalmaznak „valami kéket”. Ezt követi az aznap este levetített filmhez kapcsolódó kvíz, melynek győztesét a rákövetkező filmklub alkalmával hirdetik ki.

Kedvet kaptál? Akkor szerdán ne maradj otthon, hanem gyere filmezni! 

Fotó: Pozsonyi Janka

PanAma

Duncan Jones rendező – aki mellesleg David Bowie fia – első filmje, a Hold után ismét futurisztikus témához nyúlt. Második filmje a 2011-ben, Jake Gyllenhal főszereplésével mozikba kerülő, sajátos tálalású thriller, a Forráskód.

Colter Stevens százados váratlanul egy Chicago felé száguldó elővárosi vonaton találja magát, szemben egy ismeretlen és gyönyörű nővel, aki Sean-nak szólítja. A százados hamar rájön, hogy küldetése van a vonaton, meg kell akadályoznia egy nagyszabású bombamerényletet, egy Forráskód nevű szupertitkos projekt keretein belül. A program lényege, hogy a vonaton elhunyt egyik személy agyának utolsó nyolc perces emlékébe utazik vissza többször, hogy felderítse, ki a merénylő. Colter számtalanszor repül vissza az időben, éli újra és újra a bombarobbanást, mígnem az elkövető nyomára akad.

Az alapötlet szerintem kifejezetten egyedi, egy korunkba helyezett sci-fis problémakör. Ráadásul az alkotók élnek egy hihetetlen jó eszközzel: nagyon lassan adagolják a néző számára az információt a tényleges történésekről, így egyrészt könnyebben is azonosulunk Colterrel, hiszen ő sincs teljesen tisztában az adott helyzettel, másrészt csak fokozatosan derül fény a Forráskód projekt mibenlétére, fenntartva ezzel bennünk az állandó izgatottságot és kíváncsiságot.

Ez kell is, ugyanis a folyamatosan visszatérő szekvencia miatt – mikor Coltert visszaküldik arra a bizonyos nyolc percre – a film elkerülhetetlenül ismételgeti magát. Persze, variálódik is annak megfelelően, ahogy a nyomozás lépésenként halad előre (és időnként ironizálnak is az újra és újra megtörténő dolgokon), de a vége fele már a hajamat téptem, amikor felhangzott az ominózus „Megfogadtam a tanácsod.” – mondat.  Emiatt sajnos a Forráskód jelentőset veszít a dinamikájából, amit a néha feltűnő akciójelenetek sem ellensúlyoznak. Az időről időre visszatérő határidő-dramaturgia pedig teljesen erejét veszti, hiszen akármikor vissza lehet menni a vonatra újrajátszani az eseményeket.

A nem annyira rohanós tempót ellensúlyozván egészen szépre sikerült a főhős – akiről időközben az is kiderül, hogy egy tragédia áldozata – lélektani ábrázolása. Az érzelmei minden helyzetben adekvátak és teljesen hitelesnek festenek, persze ehhez Jake Gyllenhal precíz játéka is nagyban hozzájárult.

A befejezés ugyan csavarint egyet a történeten, de számomra túlságosan hollywoodi álomgyár szagú. Sajnos az alkotók az amcsi „minden jó, ha a vége jó” világban a szomorú, bár minden bizonnyal ütősebb zárást nem merték megkockáztatni. Kár.

7/10

PanAma

Tarsem Singh videoklip- és reklámfilmrendezőként kezdte pályáját, akárcsak David Fincher (Harcosok klubja), Spike Jonze (A John Malkovicch menet) vagy Michel Gondry (Egy makulátlan elme örök ragyogása), és van amit ezek a rendezők kétségkívül nagyon jól tudnak: hogyan kell egy filmet látványossá tenni. Tarsem 2006-os Zuhanása felfogható igazi attrakciós moziként: a történet helyett a látvány a lényeg, az, ahogy a rendező rendkívüli fantáziája életre kel és magával ragad.

Tarsem Singh 2000-ben debütált játékfilmesként A sejt című neo-noirral. A film kulcsa egy különleges gép volt, amelynek segítségével a nyomozók bejuthattak a kómába esett sorozatgyilkos elméjébe, hogy időben kideríthessék az utolsónak elejtett és vélhetőleg még életben lévő áldozat hollétét. Ám egy sorozatgyilkos agya nem éppen kisvárosi játszótér, Tarsem horrorisztikus, szürrealista képsorokkal sokkolta a nézőket, és tette emlékezetessé az amúgy eléggé egyszerű történettel rendelkező filmet. Akárcsak A sejtnél, a Zuhanás esetében is keresi a lehetőséget, hogy elrugaszkodhasson a valóságtól, álomvilágba „menekülhessen”, életre kelthesse fantáziáját.

A Zuhanás  egy 1981-es bolgár film, a Yo ho ho feldolgozása Tarsem szabad értelmezésében. Roy Walker (Lee Pace) a húszas évek Los Angelesében kaszkadőrként dolgozik, vagyis dolgozott egészen addig, amíg egy félresikerült mutatvány következtében le nem bénul. A kórházi ápolás során megismerkedik egy törött karú bevándorló kislánnyal, Alexandriával (Catinca Untaru). Barátság szövődik kettőjük között miközben Roy mesével szórakoztatja Alexandriát. Ám a férfi hátsó szándékkal kezd bele a történetbe: öngyilkosságot tervez, és a morfium megszerzéséhez a kislányt akarja felhasználni. De nem is a kerettörténet a lényeg, hanem a mese, ami Alexandria fantáziájának köszönhetően életre kel, és ami Roy lelkiállapotának megfelelően változik. Valóság és fikció egyre közelebb kerül egymáshoz, míg végül a mese végkimenetele hatással lesz a valóságra.

És amiért ilyen fontos a mese, Tarsem erőt és időt nem sajnálva építette fel. Külön érdekesség, hogy a rendező speciális effektusok, CGI technika alkalmazása nélkül alkotta meg ezt az álomvilágot – helyette beutazta a világot. A filmet 18 ország 26 helyszínén forgatták négy év alatt, a költségeket pedig maga a rendező állta. Tarsemnek fontos a látvány, a sokszínűség: India legkülönlegesebb tájai, a prágai Károly-híd, Párizs és az egyiptomi piramisok elevenednek meg a vásznon. Ez az, amiben erős: a vizualitásban. Élénk színek és izgalmas kosztümök keltik életre a mesét a tájak szépsége mellett.

Ám Tarsem néha túlságosan is belebolondul a képek szépségébe, és emiatt a fantáziamese túlságosan lassúvá válik. A kerettörténet pedig a banális események ellenére is megnövekedett zsebkendőfogyasztást eredményez. De ami külön-külön nem működik, az együtt valahogy mégis. Tarsem megtalálta a módját, hogy tökéletesen illessze össze a két síkot, és ezáltal felejtesse el velünk a hiányosságokat. A Zuhanás csodálatos példája annak, hogy a látványvilág miként képes elvinni a hátán egy filmet.

8/10

Kockás

Woody Allen - aki most decemberben tölti be 78. születésnapját - ez évben is egy újabb filmmel rukkolt elő: a Blue Jasmine-nal. A sajtó eszméletlen hírverést csapott az alkotás körül, jobbára pozitívan értékelték a művet. Talán pont ezek miatt az elvárások miatt csalódtam ilyen nagyot a Blue Jasmine-ban. Szerintem a mester elfáradt (ezt bizonyítja előző, ugyancsak elég gyenge filmje, a Rómának szeretettel is).

Az előkelő New York-i felső tízezer népszerű társasági tagja Jasmine (Cate Blanchett), mígnem egy napon dúsgazdag férjének, Halnak (Alec Baldwin) vállalkozása darabokra nem hullik csalás gyanúja miatt. A férfi börtönbe kerül, házasságuknak vége, Jasmine pedig ezzel elveszti mindenét. Az idegösszeroppanás határán úgy dönt, hogy nyugatra megy új életet kezdeni, és testvérénél, Gigernél telepszik le San Fransisco-ban. Az újrakezdés nem könnyű, de nem csak magára utaltságának fojtogató tudata miatt, hanem mert Jasmine képtelen lejjebbadni a korábban megszokott arisztokratikus életmódjából.

A film cselekménye a rendező életművében már megszokott, elemeiben hétköznapi, ám tálalásában mégis extravagáns emberi problémákra koncentrál. Ilyen azonosulásra késztető kérdéskörök voltak korábban a kettős szerelem választásra kényszerítő helyzete (Match Point), vagy az elveszett aranykor keresése (Éjfélkor Párizsban), jelen esetünkben pedig az, hogy mennyire nehéz a lelki traumákon továbblépni, pláne ha ez éles és kényszeredett társadalmi mobilitással jár. Talán a film rejtett mondanivalója az, hogy mindenki az marad, akinek születik, az arisztokratából nem lesz recepciós lány, és fordítva sem.

Ez a felvetés egyébként érdekes lehetne, de a film elköveti azt a hibát, hogy túl sok mindent akar mondani, és így sokat markol, de keveset fog. Állandóan ingadozunk a különféle feldobott problémák között, ilyen az említett társadalmi kérdés; a lelki problémák megoldási kísérletei és azok kudarcba fulladása, az őrület perceinek felbukkanása; az eltérő karakterek útjainak vizsgálata és személyiségfejlődési kérdéseik. Eközben pedig folyton várjuk, hogy a film végre előrelépjen. Ez nem történik meg, a sztori egy helyben rostokol.

További kellemetlen pont, hogy a Blue Jasmine-ban nincs egyetlen azonosulásra késztető karakter sem. Egyszerűen a film senkit nem szerettet meg velünk annyira, hogy együtt tudjunk vele érezni: Jasmine jelleme kezdettől fogva ellenszenves, mikor pedig kiderül ocsmány titka, egyenesen utálatos lesz; a húga naiv és butuska, tényleges előrelépésre valóban képtelen; a többi karakterről meg ne is beszéljünk. Valahol mindig belátni a cukormáz alá és így feltárul a rothadt belső. A vég így egyáltalán nem megrázó, inkább keserű, de valahol elégtételt ad.

A színészi játékok egyébként zömében emelték a filmet, Cate Blanchett nagyszerűen birkózott meg mind az arisztokrata feladattal, mind az őrület ábrázolásával.

Sajnálom Woody, ez most nem sikerült annyira.

6/10

PanAma