Wes Anderson (Édes vízi élet, Holdfény királyság) 2009-es animációs filmje, A fantasztikus Róka úr (mely a Titanic fesztivál közönségdíját tudhatja magáénak, de BAFTA-ra és Oscarra is jelölték) tulajdonképpen felnőttmese gyermekeknek. Pergő ritmusú, szórakoztató történet, szép látványvilág és profi báb-animáció.

 Róka úr minden idők egyik legügyesebb tolvaja volt a vidéken, mígnem egy félresikerült akció alkalmával kénytelen volt megígérni gyönyörű feleségének, hogy felhagy a ravaszdik népszerű szakmájával. Azóta békés családi életet él, gyermeket nevel és nem túl jól fizető, ám tisztes állása van. A ragadozó vére azonban nem hagyja nyugodni, egy utolsó - ám annál nagyobb – akcióra szánja el magát, hogy kifossza a helyi nagygazdák éléskamráit. A mezőgazdasági mágnások persze ezt nem nézik jó szemmel, rókavérre szomjaznak és mindent megtesznek, hogy a fantasztikus Róka úrból záros időn belül trófea legyen. Ám a ravaszdit nem olyan könnyű becserkészni…

A film története – annak ellenére, hogy mesei közegbe helyezett (antropomorf állatok és fantasztikus cselekményelemek) – igyekszik minél inkább a realitás talaján maradni: Róka úr nem egy varázslatos képességekkel megáldott harcos, hanem – állat létére – nagyon is emberi problémákkal küzd. Mivel családja számára minél stabilabb egzisztenciát, magának pedig elismertséget akar biztosítani, bűnöző pályára lép, amihez ráadásul nagyon jól ért is. Viszont emiatt szembekerül bájos nejével, azaz a lélektani, belső konfliktus magánéletivel telítődik. Barátai nem nagyon vannak, hiszen senkire sem hallgat saját magán kívül, így félő, hogy a végveszélyben végleg egyedül marad. Ráadásul állandó összetűzésben van a fiával, akinek kisebbségi komplexusát tovább fokozza a családi körbe érkező csodagyerek (bocsánat: csodaróka): Konstantin. Emberi problémák, emberi személyiségek, és egy pergő ritmusú, finom humorral fűszerezett cselekmény – állatokkal.

Kiemelendő továbbá a filmből a csodás látványvilág, melyhez nagyban hozzájárul, hogy a báb-animációs technika (aminek használata a CGI szemérmetlen térhódításának korában szinte egyenlő a fehér hollóval) nagyon profi. Az állatokat megtestesítő kis figurák rendkívül élethűek, mozgatásuk és akcióba helyezésük pedig tovább fokozza A fantasztikus Róka úr vidám ritmusát. A film színvilága káprázatos, ahogy ezt már Andersentől korábban megszokhattuk, például az Utazás Darjeelingbe c. filmjében, bár ott inkább India varázslatos világa szolgálta a merész, rikító, ám mégis harmonizáló színek kavalkádját. E film esetén inkább a mesei közeg az alap ehhez.

Vidám, vicces dalok tarkítják a humoros jeleneteket, a néző egészen belefeledkezik a mesébe. Wes Anderson animációs filmjének tehát - bár ez ritkán kiemelendő – zseniálisan összeválogatott a soundtrack-je. Nálam most is az szól!

A fantasztikus Róka úr világa magával ragad, szórakoztató gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt, miközben mondanivalója sem válik Disney-sen sekélyessé.

9/10

PanAma

Tegnap Kockással élő adást adtunk a Látszótér rádióban: mintegy két órán át (20:00-22:00) beszélgettünk filmekről, filmezésről. Szóba került a KinoGlaz blog, Szász János Nagy füzete, a mai magyar filmgyártás állapota és problémáinak lehetséges okai. Továbbá beszéltünk természetesen a sci-firől és annak alműfajairól, melyekkel kapcsolatban elemeztünk és értékeltünk is néhány filmet. Mondtunk még pár szót az új Gravitáció c. filmről, aminek kapcsán elmélkedtünk arról is, hogy a 3D-s látványvilág mennyiben fogja megváltoztatni a filmművészetet és hogy ennek az új technikának mennyire van jövője. És persze - magunkhoz mérten - hőbörögtünk is egy sort, ez alkalommal az Oscar-díj és a Filmakadémia miatt.

Ha érdekel titeket az adás, szeretnének újrahallgatni, vagy ha netán lemaradtatok róla, akkor meghallgatni - ezen a linken elérhetitek:

http://latszoter.hu/radio/eloben-filmekrol-filmezesrol

Edgar Wright szerény tévéfilmes rendezőként élte életét, amíg egy szép nap össze nem találkozott Simon Pegg-gel. Egy kocsmában. A bárpultnál. Miközben sört ittak. Legalábbis én mindig így képzelem közös munkásságuk kezdetét. De nem is ez a lényeg, hanem a közös munka, melynek eredményeként (a csodálatos Spaced c. sorozatot követően) 2004-ben megszületett a Haláli hullák hajnala (és ezzel kezdetét vette a Cornetto-trilógiának becézett filmhármas hódítása).

A film jellemzésére elég lenne csupán az alábbi ábra:

De akinek nem elég ennyi, nézzük csak, mivel is állunk szemben!

A film főszereplője Shaun (Simon Pegg) egy tipikus, mind magánéletében mind a „karrierjében” megrekedt, harmincas éveit taposó férfi, aki élete jelentős részét egy londoni pubban, a Winchesterben tölti. Barátnője (Kate Ashfield) megelégeli, hogy nincs más közös programjuk, mint a winchesteri délutánok, és ultimátumot ad Shaunnak: vagy egy normális helyen ünnepelik meg az évfordulójukat (ami azt jelentené, hogy Shaun képes megváltozni), vagy elbúcsúznak egymástól. Mint az lenni szokott, főhősünk elszúrja az utolsó esélyét is, így a barátnője természetesen lapátra teszi. Mit tesz ilyenkor a férfiember? Lebattyog szépen a törzshelyére a legjobb haverjával, jelen esetben Eddel (Nick Frost), az életművész naplopóval. Csakhogy másnap reggelre kitör a zombi-apokalipszis, Shaun pedig kezébe veszi az irányítást: összegyűjti szeretteit (igen, az exet is) és irány a Winchester, mert annál tuti, hogy nincs biztonságosabb hely egész Londonban...

A Haláli hullák hajnala számos popkulturális utalást tartalmaz, mint például a címe, ami George A. Romero (amerikai zombifilmes) műveivel kacsint össze (Shaun of the Dead – Dawn of the Dead). Wright stílusa, filmnyelve ezenkívül számos videójátékra jellemző elemet tartalmaz, melyek kiválóan olvadnak össze a brit fricska („brit flick”) humorával: a képi gegek a szöveggel együttműködve hatnak, nem oltják ki egymást. A zombi téma csak egy eszköz, amivel a rendező megspékel egy romantikus komédiát. Wright egy ritmusos, könnyen fogyasztható, szellemes és többször-nézhető filmet alkotott, mely az évek múlásával sem veszít a színéből (bár szeretném még itt megjegyezni, hogy ez a film csak azok számára nyújt felhőtlen szórakozást, akik szeretik az oly egyedi brit humort).

De a Haláli hullák hajnala mit se érne a csodálatos színészei nélkül! A Pegg-Frost páros akár egy modern Stan és Pan, abszolút egy hullámhosszon vannak. Egyetlen poén sem hangzik laposan vagy falsul az ő szájukból. De érdemes kiemelni a zseniális mellékszereplőket is, mint például Bill Nighy-t (Shaun nevelőapja) vagy Penelope Wiltont (Shaun anyukája).

A Haláli hullák hajnala jó úton halad a halhatatlanság felé – akár zombi a közönség, akár nem.

10/10

Kockás

Kockással arra gondoltunk, hogy ebben a pár mondatos bejegyzésben emlékezünk meg a ’science fiction’ műfajáról. Ennek fő oka, hogy egyrészt mindketten monotóniás őrült módjára imádjuk a tudományos-fantasztikus filmeket, másrészt, illetve ebből kifolyólag a blogon is szép számmal találhattok sci-fis kritikákat. Szólunk néhány szót a műfaj behatárolásáról, illetve megemlítjük a kategóriába tartozó top kedvenceinket is.

Mit nevezhetünk sci-fi-nek?

A Science fiction műfaját a filmes műfaji rendszertanban a játékfilmek (azaz nem dokumentum- és nem kísérleti filmek) műneme és azon belül is a ’Fantasztikum’ nagyformája alá soroljuk (Király Jenő).  Tehát például a ’Kaland’ (pl.: akciófilm, gengszterfilm) nagyformájával ellentétben itt nem a valószínűtlen elemek adják a csoport sajátosságait, hanem a valószerűtlenek (irracionalitás jelenléte).

A sci-fi mellett a ’Fantasztikum’ nagyformájába tartoznak a fantasy-filmek is, ami pedig a két műfajt markánsan lehatárolja egymástól, az az irracionális elemek megmagyarázásának módja. A fantasy értelemszerűen a mágia/varázslat által hitelesíti világának valószerűtlenségét, a sci-fi műfaja pedig tudományosan. Tehát durva tévedés azt állítani, hogy az a film tudományos fantasztikus, ami a jövőben játszódik, mert NEM! Emlékezzünk csak vissza a műfaj emblematikus példájának kezdőmondatára: „Réges régen egy messzi-messzi galaxisban…” /Star Wars/.

Ha hatásmechanizmus alapján is le szeretnénk határolni a sci-fi kategóriáját, akkor azt kell mondanunk, hogy azok a filmek sorolhatóak ide, amik „csodálatra és ámulatra” késztetik a befogadót. (Például a The Man from Earth 2007-es film ugyan játszik az irracionalitás bámulatkeltésével, ám ezt korántsem a látvány által éri el, ezért kevésbé sorolhatjuk a műfaj alá.)

Fontosabb alműfajok:

• Robotfilm
• Klónfilm
• Mutánsfilm
• Földönkívüli-film
• Időutazós film (de csak ha tudományosan igazolt – pl. A ház a tónál és az Időutazó felesége nem tartoznak a sci-fi műfajkörébe)
• Virtuális-valóság filmek
• Disztópiák

És most következzenek a top 3-as listáink:

Kockás:

2001: Űrodüsszeia: Többszöri újranézés után sem sikerült még megfejtenem teljes egészében.

Napfény: Danny Boyle sci-fit rendez? Persze, hogy csak szeretni lehet!

Kamera által homályosan: Talán Richard Linklater az egyetlen, akinek sikerült úgy adaptálnia egy Philip K. Dick művet, mintha az író egy látomásába csöppenénk.

PanAma:

Szárnyas fejvadász: Elgondolkodtató sci-fi alapmű, kísérteties miliővel és nagyszerű sztorival.

Solaris (2002): Az űrközeget és a fantasztikumot ürügyként használja a film egy mély lélektani válság feldolgozására, lassú ritmus, lebegő látványvilág. Stanislaw Lem regényének adaptációja.

A. I. Mesterséges értelem: A robottechnikához és a mesterséges intelligenciához kapcsolódó félelmetes és kikerülhetetlen kérdéseket boncolgatja a film, ráadásul olyan emberi érzelmi közegbe helyezve, hogy képtelenség kivonni magunkat a hatása alól.

Kockás & PanAma

A Cornetto-trilógia története 2004-ig, a Haláli hullák hajnaláig nyúlik vissza. Három derék brit férfi triumvirátusa hozta létre ezt a remek zombi-vígjátékot, nevezetesen Edgar Wright rendező és két hű színésze: Simon Pegg és Nick Frost (állandó producerként pedig említsük meg Nira Parkot is). Eltelt kilenc év és még két fergeteges komédiával örvendeztették meg a közönséget: a Vaskabátok (2007) „misztikus” rendőrsztorijával és a az idén bemutatásra került, The World's End robot-űrlényekkel tarkított kocsmatúrájával.

A trilógia valahol a Monty Python-hagyomány újraélése, csak éppen Wright képére formálva, modernizálva, „felturbózva”, ami leginkább a filmnyelvben tűnik ki: főleg videóklippekben használt montázs-technikák és rengeteg (és tökéletesen passzoló) zenei betét. De nem ez, ami a filmek után megragad a nézőkben, hanem Pegg és Frost párosainak elmélkedései egy jó pofa sör mellett.

És ami miatt eszünkbe jutottak ezek a filmek, az nem más, mint hogy október 20-dikán levetítik mind a három filmet a Toldi moziban délután 3 órától. (A jegy ára 2000 Ft, mely belépőt bizosít mind a három filmre és magába foglal egy Cornettot is.) Kiváló vasárnap délutáni matiné, arról nem is beszélve, hogy a The Word's End nem lelt hazai forgalmazóra, így ezen a vetítésen kívül nem kerül az itthoni mozikba. Szóval ne lustálkodjatok, irány a Toldi!

Az esemény facebook oldala:

https://www.facebook.com/events/428805893887571/431591776942316/?notif_t=plan_mall_activity

A filmekről kritikáink várhatóak.

Up to date:

Haláli hullák hajnala kritika

Vaskabátok kritika

- a "tanulmányt" három részben közöljük - 

Howard Shore tízből kilencszer A Gyűrűk Ura trilógia zeneszerzőjeként van megemlítve, holott ha egy kicsit mélyebbre ásunk munkássága tanulmányozásában, kitűnik, hogy a zeneszerzőúr igencsak vonzódik a krimi, a thriller és a horror műfajaihoz. Vagy más szóval: Howard Shore kedveli a „sötét oldalt”, vagy legalábbis a „sötét oldal” rendezői dolgoznak szívesen Shore-ral

Shore pályafutása a kezdetektől fogva összefonódik a „véres bárónak” titulált honfitársával, a kanadai David Cronenberg rendezővel. Olyan filmeket jegyeznek együtt, mint A légy (The Fly, 1986), az Existenz – Az élet játéka (eXistenZ, 1999) vagy a Pók (Spider, 2002). De a lista nem ér véget a horror nagymesterénél, Shore készítette több Fincher-film zenéjét is, mint például a Hetedikét (Se7en, 1995), a Játsz/Ma-ét (The Game, 1997) vagy a Pánikszobáét (Panic Room, 2002). Ezenkívül az ő munkái hallhatóak A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs, 1991), Az ügyfél (The Client, 1994) és A sejt (The Cell, 2000) című filmekben is, melyek mind a már említett műfajok valamelyikébe tartoznak.

De félre az unalmas (ám annál szemléletesebb) adatokat! A következőkben három, már említett filmre támaszkodva szeretném világossá tenni, hogy hogyan is működik a gonosz „megzenésítése” Howard Shore esetében. A zeneszerző munkáiról általában elmondható, hogy szorosan összefonódik a film képi világával, atmoszférájával, és a cél, a film szolgálata. Shore esetében elképzelhetetlen, hogy a zene külön életet éljen a filmtől. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy filmzenei albuma nem állná meg önállóan a helyét, csak azt, hogy Shore-nál ez sosem szempont: „Engem inkább az érdekel, hogy a zene a képpel együtt létezzen. Néha megáll egyedül, de néha nem.”

Visszatérve a gonosz zenéjére, a három „állatorvosi ló” a következő: A bárányok hallgatnak, a Hetedik és A sejt, és ami legfőképpen összeköti a filmeket Shore zenéjén felül, az az, hogy mindhárom mű egy-egy sorozatgyilkos köré épülő történetet beszél el igen szuggesztív módon. Vér, feszültség, nyugtalanság, félelem, klausztrofóbia. Zenében is? Vajon a filmzene-e az, ami ilyen hatásossá teszi ezeket a filmeket? Felismerhető-e a gonosz a zenében?

A bárányok hallgatnak

Jonathan Demme 1991-ben készített el híres filmes adaptációját Thomas Harris bestselleréből, A bárányok hallgatnak címen. A film a pszicho-thriller rajongóinak örömére nemcsak egy, hanem rögtön két sorozatgyilkossal is szolgál, igaz az egyik, dr. Hannibal Lecter (Anthony Hopkins legendás alakítása) éppen egy elmegyógyintézet rácsai mögött csücsül. Azonban Jame Gumb, akit a publikum Buffalo Billként emleget, nem tétlenkedik, szépen sorban fogyasztja női áldozatait, Lecterhez hasonló kegyetlenséggel. Mondjuk úgy, megnyúzza őket. Az FBI Clarice Starlingot (Jodie Foster) küldi, hogy férkőzzön Lecter bizalmába (aki korábban pszichológusként tevényekedett), és próbálja meg rávenni az együttműködésre, a cél Buffalo Bill leleplezése. Az eset egyre égetőbb, hiszen Bill legutolsó áldozata éppen a szenátor lánya, és feltehetően még életben van. Starling megoldja az ügyet Lecter segítségével, aki eközben (hihetetlen intelligenciájáról tanúbizonyságot téve) megszökik.

És hogy Shore mit tesz hozzá a filmhez? Nos, a bárányokkal ellentétben ő nem hallgat, és bár maga a filmzenei album nem valami hosszú (57 perc 14 másodperc), mindenesetre lényegre törő. Az albumot 1990 júliusában a Munich Symphony Orchestra segítségével rögzítették Münchenben.

Shore score-ja főleg a dialógusok alatt kell életre, és fokozza a film drámaiságát, kilátástalanságát. A karakterek (legfőképpen Lecter és Starling) zenei témái ilyenkor erőteljesen keverednek és együttesen jellemzik az adott helyzetet. Ilyen tételek például a The Asylum, a Return to the Asylum és a Quid Pro Quo. Starling látogatása az elmegyógyintézetben nem mondható eseménytelennek. Először találkozik Lecterrel, és ahogy közeledik a doktor cellája felé egyre komorabbak a The Asylum hangjai. Egyre hangosabbá és gyorsabbá válik a zene, Clarice egyre betegebbnél betegebb rabok mellett sétál el, ám mikor Lecterhez ér, a zene elhal. Dr. Lecter nem is olyan veszélyes? Hopkins tesz róla, hogy az legyen, viszont nem visszataszító, mint a többi, és ez az, amit a zene is megmutat. Lecter hűvös nyugalommal várja Starlingot. Mondhatni csendes őrült, de ennél azért többről van szó. Lecter „szimpla pszichopata”, aki tökéletesen képes kontrollálni önmagát. Ezenkívül intelligens és művelt is (hiszen Bach-ot hallgat), és ez a zenében is kifejeződik. Bár sötét tónusú dallamok kapcsolódnak hozzá, mégsem olyan „elborult” a zene, mint mondjuk a többi rab, vagy Buffalo Bill esetében. Shore (ahogy egyébként a rendező, Jonathan Demme is) lehetőséget hagy Lecter szabad megítélésére. Döntse el a néző, hogy szimpatizál-e a kannibállal. A zene nem jelenti ki egyértelműen gonosznak. Persze ez nem azt jelenti, hogy Lecter karakteréhez csupa kedves hangjegyek kapcsolódnának, ellenkezőleg! Csakhogy a motívumok, melyek meghatározzák Lectert, ugyanúgy meghatározzák a közte és Starling között folytatott beszélgetések által kiváltott érzelmeket vagy a helyszín ridegségét (mégiscsak egy elmegyógyintézetről van szó).

A film egésze folyamán fel-fel csendül egy baljós dallam, hangsúlyozva a történet komorságát. Nem köthető személyhez, hallhatjuk mind a két sorozatgyilkos, Lecter és Buffalo Bill, mind pedig Clarice Starling feltűnésekor. olyan ez, mint valami visszatérő ómen, ami figyelmezteti a nézőt, „itt valami csúnya dolog fog történni”. És természetesen történik is.

„Az emberek azt szokták mondani nekem, hogy ez az egyik legrémisztőbb score, amit valaha hallottak, de ha tisztán zeneileg elemezzük, akkor ez nem is olyan rémisztő mű. Semmi olyasmi nincs benne, amiért az lenne, azonban ha a drámai elemeket és a bennük rejlő sötétséget kombináljuk Foster és Hopkins karaktereivel, valamint a gyilkos áldozatával, akkor valóban félelmetessé válik a zene." - vallja a zeneszerző. Mindenesetre azt el kell ismernünk, hogy A bárányok hallgatnak scoreja nem egy vidám vasárnapra való. Gondolok itt a film tetőpontján hallatszó The Cellar tételre. Starling gyakorlatilag megoldotta az ügyet, bár kérdéses, hogy túl is éli-e? Nagyjából öt percig izgulhatunk épségéért (nem oktalanul), majd feloldódik a zene, és a nyomozónőnk végez a gyilkossal. De addig is Shore az album legnyomasztóbb szakaszát tálalja. És bár a finálé kevésbé rémisztő, azért nyugalomra semmi ok: valami bizarr zenélő doboz dallamai csendülnek fel. Dr. Lecter megszökött, és ki tudja mi alapján választ áldozatot.

Kockás

Folytatása következik.

Elhanyagolható történet ide vagy oda, Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Párizs, szeretlek!) kivételes alkotást hozott létre a jelenleg is mozikban futó Gravitációval: a 3D-s látványvilág terén mérföldkő született.

A Föld légterén kívül járunk, amerikai asztronauták javítják a Hubble űrteleszkópot. Látszólag minden rendben megy, míg kétségbeesett vészjelzést nem kapnak a huostoni bázisról, hogy egy félresikerült orosz műholdkilövés miatt hatalmas sebességgel keringő űrtörmelék közeledik feléjük. A katasztrófa elkerülhetetlen, az újonc Dr. Stone (Sandra Bullock) és a tapasztalt „űrjáró” Kowalsky (George Clooney) a baleset következtében elsodródik az űrben. Fogytán az üzemanyag és az oxigén, az univerzum némán ásító halálként öleli körbe az asztronautákat, akik versenyt futván az idővel szétroncsolódott űrbázisokon és –kabinokon át igyekeznek hazajutni. Egyre fogy a remény…

Az űrben játszódó történet ellenére a Gravitáció nem sci-fi. Nagyon is hiteles környezetben mutatja be az asztronauták kétségbeesett hajszáját az életért, az ábrázolt miliőben nincsenek irracionális elemek, minden pontosan megrajzolt. Alfonso Cuarón alkotása egy súlytalan közegbe helyezett kalandfilm. A történet igen prosztó: mintegy másfél órán keresztül vitt „üldözés”, melyben az űr a legnagyobb ellenség. Ráadásul „gyönyörűen hollywoodi” a bújtatott politikai felhang, mely 3 nagyhatalmat feszít egymásnak, majd oldja fel őket egy végső katarzisban (amerikai asztronauta az oroszok véletlenül kilőtt műholdja miatt szenved balesetet, de aztán a Szojuz űrkabinnal jut el a végső megmenekülés lehetőségét nyújtó kínai űrállomásra).

A Gravitáció – ezen gyengeségei ellenére is - azonnal megveszi a nézőt a látványvilággal, ami szemérmetlenül bekebelez: kapásból a kezdetén egy bámulatosan észrevétlen hosszú beállítással indít. Hollywood a hosszas kísérletezés után megérett arra, hogy az Avatar élvezhetetlen 3D-je után egy ténylegesen beszippantó filmes miliőt hozzon létre (ráadásul ehhez a Gravitáció súlytalan közege külön előny). A vágások a kortárs (és 2D-re tervezett) amerikai filmekhez képest jóval ritkábban fordulnak elő, és akkor is inkább a nézőpontváltást szolgálják (érdekesen sok a szubjektív beállítás), mint a ritmussal való játékot. A Gravitációban végig inkább a nagy plánok dominálnak, az alkotók a mélységélességet használják arra, hogy kiemeljenek valamit a képen, ezáltal végig a film belsejében érezzük magunkat, mi is súlytalanul lebegünk a főhősök mellett.

A látvány csont nélkül elvitte a hátán az esetlenül botladozó klisésztorit, ami igazából csak keretként kellett ahhoz, hogy asztronautának érezhessük magunkat. Mea culpa, nekem annyira nem is hiányzott a kényszeresen túlhajtott cselekményesség – inkább lebegtem volna még húsz percig Clooney-ék mellett ahelyett, hogy egy fojtogató űrkabinban rágjam tövig a körmeimet.

Menjetek el moziba, adjatok ki pénzt a 3D-re, mert abszolút megéri! Ez parancs. Houston. Vége.

8,5/10

PanAma

Egy filmmel visszaugrunk Duncan Jones „életművében” (mintegy két hete írtunk, második, és egyben legutóbbi filmjéről – a Forráskódról): beszámolunk a rendező nyitódarabjáról, a szintén futurisztikus kérdéskörbe ágyazott Holdról, amiért az év felfedezettjeként 2010-ben BAFTA-díjat is kapott.

Sam Bell asztronauta, egyszemélyes legénységként dolgozik a Hold távolabbi részén fekvő bázison, hogy felügyelje a Föld energiagazdálkodásához elengedhetetlen héliumbányászást. Egyetlen társasága Gerty, az intelligens robot-számítógép, aki igyekszik mindenben segítségére lenni a fojtogató magányba fokozatosan belerokkanó Samnek. A műholdas összeköttetés tropa, Sam nem tud élő kapcsolatot teremteni a Földön lévőkkel, mindössze a néha érkező üzenetek tartják benne a lelket, illetve az, hogy pár héten belül lejár a három éves szerződése és végre hazamehet a családjához. Csakhogy a képlet nem ilyen egyszerű, egy furcsa baleset után Sam a bázison úgy ébred, hogy már nincs egyedül. Megjött a munkaerő-utánpótlás, méghozzá egy második Sam képében.

A Hold nem az akciódús, bombasztikus látványelemekkel és pergő cselekménnyel operáló sci-fik körét bővíti, sokkal inkább kapcsolódik a Solaris és a 2001: Űrodüsszeia lassú ritmusú, tudományos-fantasztikus hagyományához. A film a főhős lélektani vizsgálatát helyezi középpontba, az irracionális, holdbéli közeg mindössze rideg keret az elidegenedés és elmagányosodás pszichológiai monodrámájához. Bátor vállalkozás egy kezdő rendezőtől, de Jones meg tudta ugrani a magának állított mércét: 2009-ben nagy felfedezettként fogadta a szakma és a film kritikai megítélése is igen pozitív volt.

További erény, amit ki kell emelnünk, hogy a hollywoodi nagyköltségvetésű produkciók viszonylatában a Hold enyhén szólva is kispályás (5 millió dollár – vö. Elysium megközelítőleg 120 millió), látványvilága azonban korántsem gagyi, sőt, a makettekkel megoldott tájak kifejezetten hitelesek, miközben – az űrállomás berendezéséhez hasonló – sivárságuk kifejezően tükrözi a hős lelkiállapotát. A lassú ritmussal való űrbéli ringáshoz pedig Clint Mansell szférikus zenéje is nagyban hozzájárul.

Bár a Hold mondanivalója (a gigavállalatok által kihasznált, „újrahasznosítható és -alkotható tárgyként” kezelt ember) nem újdonság a soft sci-fik körében (vö. Elysium, Upside Down), a tálalás mégis elgondolkodtató. Kár, hogy Sam Rockwell játéka nem annyira erősít rá a film izmosabb részeire – sem a lélektani ábrázolásra, sem a gyomorösszerántó társadalmi vonatkozásra. De lehet, hogy csak az instruálása ügyetlen, mert az biztos, hogy képes két teljesen különböző arcot adni a „Sam-eknek”.

Első filmként kiemelkedőnek tartom, és sokat várok Duncan Jones-tól! Kérünk még!

8/10

PanAma

A Don Jon, melyet Joseph Gordon-Lewitt forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyez, a Sundance Filmfesztiválon debütált 2013 januárjában, hazánkban pedig a miskolci Jameson CineFest keretében került bemutatásra szeptemberben.
A film az amerikai tömegfilmek esetében igazán szokatlan témával, a pornófüggőséggel foglalkozik, ráadásul mindezt képes anélkül megvalósítani, hogy ízléstelen komédiát vagy klisékkel elhalmozott szájbarágós drámát kapna a néző.

Jon (Gordon-Lewitt) nem egy bonyolult lélek, de igazán rendes, hagyománytisztelő fiatalember, határozott értékrenddel. Törődik a családjával és barátaival, szép lakása, autója van, rendszeresen sportol, sikeres a hölgyeknél (olyannyira, hogy barátai hódításai elismeréseképpen a „Don” becenévvel illetik), minden vasárnap templomba jár… és pornófüggő. Nem is igen törődik egyébbel az életben, míg egy nap meg nem ismerkedik Barbarával (Scarlett Johansson), aki minden szempontból hozzá méltó társnak tűnik, és az életről alkotott elképzeléseik is összeegyeztethetőnek látszanak, leszámítva egyetlen apróságot: a pornóhoz való hozzáállásukat. Az ebből kirobbanó vita során Jon kénytelen alaposan átgondolni, mit tart igazán fontosnak az életében, ráadásul mindezt tovább bonyolítja egy új ismerős, Esther (Julianne Moore), akinek köszönhetően hősünk egészen más szemszögből kezd tekinteni azokra a dolgokra, amelyekről eddig határozott elképzelései voltak.

A film számos ponton épít az ellentétekre, például Barbara és Esther karaktere, vagy a Jon személyiségében megjelenő szélsőségek (pornó és gyónás) esetében. Hasonlóan fontos formai elem az ismétlődésekre épülő, egészen pontosan Jon szokásaira és életrendjének visszatérő jeleneteire épülő szerkezet.
A karakterek inkább határozott kézzel rajzolt karikatúrák, mint valódi, nézői azonosulást kiváltó figurák, mégsem generálnak ellenszenvet, azonban emiatt a mellékszereplők inkább csak a komikum forrásai, amelynek mind a fő-, mind pedig a mellékszereplők esetében színvonalas színészi alakítások adnak nyomatékot.

A Don Jon remek humorérzékkel fest parodisztikus képet egy teljes társadalmi rétegről, ettől azonban nem vész el a film üzenete. Gordon-Lewitt lerántja a szexuális aberráció stigmáját a pornófüggőségről, és világos párhuzamokkal (például a romantikus filmek példájával) érzékelteti, hogy ez sem egyéb, mint egy menekülési mód a realitásból.

 A közlendő világos, közérthető, de a jól adagolt komikus jeleneteknek köszönhetően mégsem túl didaktikus. Emellett a való élet értékeinek jelentőségét hangsúlyozni sosem haszontalan, hiszen egy olyan világban élünk, amelyben mindenki a valóságtól való elszakadás számára legmegfelelőbb formáját keresi. Ugyanakkor mindez érdekes önreflexív elemmel ruházza fel a filmet, hiszen pont egy olyan médiumon keresztül történik ennek közlése, mely a legtöbb esetben a valóságtól való menekülést biztosítja a néző számára.

Összefoglalva: újszerű cselekmény, remek színészi alakítások, közérthető, ám a hagyományos klisék jelentős részétől megszabadított közlendő. Igazán jól sikerült írói és rendezői bemutatkozás, kíváncsian várjuk a következő alkotást!

7/10

penguinsandzombies

Kockás élménybeszámolója:

Október 5-6. között tartották meg az idei CinemArt mini filmfesztivált, melynek bázisa hazánk legszebb filmszínháza, az Uránia volt. A fesztivál az Éltető Víz Filmszemlével (okt. 3-6.) párhuzamosan került megrendezésre, így a pályamunkákban központi szerepet kellett kapjon a víz.

A fesztiválra „helyben készült” filmekkel lehetett nevezni – a program 5-én reggel a reggel nyolc órai nevezéssel kezdődött, majd a tíz órai megnyitót követően kapták meg a versenyzők (szám szerint 43 csapat) a szempontrendszert, ami alapján kellett elkészíteniük a maximum négy perces kisfilmeket. Tizenegy órakor kezdődött meg a harc az idővel, másnap délig le kellett szállítani a már elkészült alkotásokat.

Azt kell mondjam, hogy versenyzőként nagyon jól éreztem magamat a fesztiválon, és ezt elmondhatom a csaparttársaimról is. Hiába téptük a hajunkat 6-án reggel nyolckor – 24 órás ébrenlét után – a film csak elkészült tizenegyre, hogy aztán fáradtan, de annál boldogabban masírozzunk be az Urániába. Megérte minden egyes ébren töltött percet a kisfilmre fordítani, hiszen 3. helyezést értünk el! Óriási élmény volt, hogy a filmet levetítették az Uránia dísztermében – büszkék voltunk magunkra.

Lejla élménybeszámolója

Már a fesztivál alap ötletét jónak tartottam: nem kell hetekig tervezgetni, majd napokig forgatni, 2 nap alatt készítesz egy kisfilmet, amit másnap elbírálnak és kész. Kihívás, rögtönzés, kreativitás, gyors eredmény. Ha egyszer benevezel, esélyes, hogy függő leszel! Egy hétvége alatt annyi minden történt, mint egy átlagos hét alatt, azért ez elég jó arány.  Nemcsak fővárosunk eddig nem vagy kevésbé látott vizes-szépségeit járhattuk be, de a csapat garantálta jókedv is biztosította, hogy a néhány óra alvás ellenére is úgy élvezd ezt a két a napot, mint egy elégedett, tapasztalt filmkészítő.

És íme Lejla és Kockás csapatának, a Random Axolotl-nak a kisfilmje: