Mark Romanek második filmje, a 2010-es Ne engedj el! Kazuo Ishiguro regényének szívszorító adaptációja. Egy múltba helyezett melodráma, sci-fis kerettörténettel, mely egyaránt szól áldozatiságról barátságban, szerelemben és a társadalom egészében.

Kathy gondozóként dolgozik a kilencvenes évek Angliájában. Visszaemlékezik a gyermekkorára, mikor Ruth-tal és Tommyval a Hailsham-i bentlakásos iskolába jártak, amit burokként tartottak fenn a hozzájuk hasonló kivételes gyermekek számára. Az élet szigorú szabályok által rendszerezett, a Kathyéknek a szoros határok között kellett barátságra és támogatásra lelniük – egymásban. Azonban a felnőttkor számukra nem tartogat vágyteljes jövőt, az életük előre elhatározott: ők ugyanis klónok, akiket azért hoztak létre, hogy az arra érdemesebbek szervdonorai legyenek. Két-három műtét, és megszűnnek létezni. Milyen lehet egy élet a halál és az áldozatiság kényszerszerű tudatával? Hogyan működik az elfogadás és lehetséges-e a szeretet egy ilyen elrendelt életben?

A Ne engedj el! elképesztően komoly témát feszeget, amit ugyan már nem először láthatunk a filmtörténetben (A sziget), de ilyen sokkolóan emberi ábrázolásban talán még soha. Tudomány és fejlődés ide vagy oda, mi az ára annak, hogy ne létezzen tüdő- vagy májrák? Más emberi életek? És itt jön be egy másik komoly morális kérdés: a létrehozott másolat mennyire tekinthető autonómnak, ki dönthet az élete felett, vagy egyáltalán ki teheti fel azt a kérdést, hogy a klónnak van-e lelke? Kinek van joga Istent játszani? Hiába genetikai másolatok, a film egy percre sem inog meg abban, hogy a klónokat embertársaikkal egyenlő élőlényeknek és ne levágandó marháknak tekintse. Az azonosulás maradéktalan.

Ami tovább súlyosbítja a Ne engedj el! mondanivalóját, az a brutálisan negatív, fiktív múltkép, amit elénk tár. Nemcsak a társadalom fogadja el a klónok eszköz-létét, de ők maguk is. A három fiatal nem lázad a sorsa ellen, még kérdéseik sem igen vannak vele kapcsolatban. Annyira törvényszerűnek tekintik, mint bárki más a munkáját, amit egy felsőbb erő rá rótt. Ez a film az elfogadásról szól, melyben értelmetlen bárminemű fellépés a végzet ellen.

Bár a Mark Romanek alkotása hihetetlen kérdésfelvetéssel dolgozik, pontos kiszámítottsággal mozog annak határán, hogy moralizáljon. Inkább megmutat. Ezt segíti az is, hogy a történet melodrámai sémát követ – emberi személyiségek és kapcsolatok problémáit látjuk, mindössze a történet kerete extrém.

A színészi alakítások páratlanok (Carey Mulligan, Andrew Garfield), csak Keira Knightley botladozik modorosan Ruth szerepében. Itt tenném hozzá, hogy a film megtekintését mindenképpen eredeti nyelven ajánlom, mert a szinkron borzasztóra sikerült (Tommy karaktere még Forrest Gump-nál is bárgyúbb magyarul). Bámulatosak a képek, melyek mélyen elemükben hordozzák a Ne engedj el! alaphangulatát, de pont annyira, hogy egy percre se forduljanak át öncélú giccsbe.

Az eszméletlenül megkapó történet és a határon tartott, pontosan kicentizett érzelmi hatás teszi a Ne engedj el!-t elkerülhetetlenül szívbemarkoló filmmé. Egy doboz zsepkendőt ajánlok kísérőnek.

9/10

PanAma

Jan Kounen 2007-es filmje, a 99 frank a felső tízezerbeli világot tárja a szemünk elé, annak minden bájával és undorával. Érdekes karakterek, pergő történet és ötletes filmes megoldások – a 99 frank egy sajátos hangvételű francia film.

Octave Parango a francia reklámipar egyik legnagyobb ásza, tömött zsebekkel és nárcizmustól pöffeszkedő öntudattal, pedig még csak a húszas éveit tapossa. Az életet enyhén szólva is félvállról veszi, ő a felsőbb rétegek üdvös aranyifja: mindennapjai kimerülnek a munkahelyi kreatív feladatok megoldásában, lehetőleg minél több nő ágybavitelében, az éjszakai élet agypusztító orgiáiban és a tudatmódosító szerek (elsősorban kokain) mértéktelen fogyasztásában. Ez az élet könnyű és felelősségmentes, egy gyermeteg elme képességeinél többet nem kíván, és Octave-nak nagyon kényelmes is. Mígnem betoppan a képbe egy gyönyörű és értékes nő: Sophie. A kapcsolat kiutat jelenthetne Octave számára úgy, hogy közben nem kényszerül extravagáns személyiségének feláldozására sem – de kérdés, hogy a reklámipar Casanovája képes-e megbirkózni a késői felnőtté válás feladatával.

A főszereplő minden bizonnyal az egyik legellenszenvesebb karakter az egész filmtörténetben: infantilis, önző, egoista és erről minden gesztusában nyílt tanúbizonyságot is tesz, ráadásul az alapvető emberi morál totális tagadója (a fenti tulajdonságain kívül mértéktelenül élvhajhász és súlyosan drogfüggő). De Jan Kounen rendező eléri, hogy azonosulni tudjunk Octave nagyvilági, ám mégis pitiáner problémáival, és hogy meglássuk a gyermeteg és néha már állatias külső mögött rejtőző embert. Ehhez persze Jean Dujardin kiváló játéka is nagyban hozzájárul.

A film, ahogy a főszereplő karakterrel, úgy az általa lefestett világgal sem bánik kesztyűs kézzel. Durva kritikát kapunk a fogyasztói társadalomból táplálkozó reklámipar lélekölő és nem kevésszer bugyuta miliőjéről, a felelősségtudat nélküli önpusztításra késztető életmódról. És sajnos itt következik be a film óvatlan arányeltolódása: az orgiák és a drogmámoros állapotok ábrázolása ugyan ötletesen szürrealisztikus, de gyakorta billen át céltalan és durva morbiditásba. Talán külön alkotói koncepció, hogy a rendező gyomorforgató jelenetekkel beszéljen le minket minél jobban a drogokról, de egy idő után ez már öncélúságra utal. Számomra a dupla befejezés verzió is már inkább értelmetlen húzás volt, mint átgondolt játék a nézői elvárásokkal.

Ötletes a marketingipar explicit kifigurázása, az abszurd jelenetek reklámmá formálása és azok humoros megfogalmazása. A szürrealista ábrázolásmód és az animációs betétek is működőképesek. Jan Kounen bravúrosan bánik a képi játékokkal és a kulturális idézetekkel.

Leplezetlenül társadalom- és személyiségkritikus film a 99 frank, ami ugyan nem kevésszer elveszti az ízlésesség határait, és könnyen öncélúvá válik. Ennek ellenére ajánlom!

7/10

PanAma

Pálfi György (Hukkle, Taxidermia) 2012-es filmje – már ha nevezhetjük így – egy nagyon sajátos és modern kísérlet arra, hogy megvizsgáljuk, a kortárs néző befogadási metódusa hol tart most. Milyen fejlett módon értelmezünk filmeket? A Final Cut – Hölgyeim és uraim mintegy 450, a filmtörténet különböző korszakaiból származó mű részleteinek felhasználásával készült mozgóképes kollázs, azaz vágástól vágásig tartó – eredetileg egymástól teljesen független – snittek egymás után tétele, melyek így, egy új értelmezésbe helyezve, kiadnak egy teljes történetet.

A sztori a nézőt kézen fogva vezető klasszikus hollywoodi elbeszélés szerint építkezik. Van egy férfi, aki az utcán találkozik egy gyönyörű nővel, majd követi és egy bárban rátalál. A hölgy bombasztikus kinézetű, néhány ital után a párocska az ágyban köt ki. Közben betoppan a féltékeny férj, de az újdonsült szerető kitesz magáért és méltón elnyeri a nő kegyeit, aki feleségül is megy hozzá. Sajnos a boldogság nem tart örökké, elkezdődik a házastársak elhidegülése, mely egy félreértett féltékenységi jelenetbe fullad. A nőnek és a férfinek egyaránt át kell gondolnia, mit akar a továbbiakban ettől a kapcsolattól.

Szerencsére a néző által már megszokott és jócskán kitapasztalt elbeszélőmódnak köszönhetően a sztori bonyolultságára nem kell annyira figyelnünk, mint ahogy a karakterek sem okoznak túl nagy gondot. A szinte kétszereplős romantikus történet (mely néha melodrámába fordul át) megadja a befogadónak azt a könnyedséget, hogy nemek szerint egyszerűen lehatárolja a két karaktert. Nekünk pedig egyáltalán nem nehéz a számtalan arc egy szereplőbe való sűrítése.

Ami már sokkal érdekesebb, az az, ahogy Pálfi a filmtörténettel játszik. Egy szinten értelmezzünk a sztorit és a karakterábrázolást, de közben ott mozognak az állandó kulturális gag-ek, melyek a néző filmes műveltségére alapoznak. Egy huncut jelenetbe bevágják Anthony Perkinst a Psycho-ból, amint felpillant, vagy épp Chaplin totyog a tánctéren egy bárban. Miközben a snittek abszolút megállják a helyüket a vászonra tett történetben, óhatatlanul felnevetünk azon, hogy az adott jelenetet az eredeti helyére illesszük és felismerjük, mennyire másképp működik. Imádnivaló kulturális humor, filmkedvelőknek egy nevetéssel és áhá-élménnyel teli kincsesbánya a Final Cut!

118 év filmművészetének zanzásított verziója – mindenki számára kötelező film, én azt mondom. Ráadásul Pálfi azt is bebizonyította ezzel, hogy ma már ilyen komplex módon képesek vagyunk filmet értelmezni - megannyi dologra figyelnünk egyszerre és a film mégis abszolút működik!

Sajnos a szerzői jogok miatt a Final Cut csak nonprofit módon vetíthető, egyelőre oktatói film státuszban van (de lássuk be, 450 film – melyből nem egy némafilm, vagy alkotója már rég elhunyt – jogainak utánajárni nemcsak, hogy rengeteg munka, de inkább Mission Impossible). Viszont önálló művészeti alkotásként szerencsére fesztiváloztathatják a szerzők, és a visszajelzésekből ítélve elég nagy sikere is van! Nem csoda – filmet nézni mindenki szeret, hát még ennyit másfél óra alatt!

10/10

PanAma

Korábbi cikkünk folytatása.

Hetedik

David Fincher főként nagy költségvetésű videoklipjeivel tűnt ki, majd 1992-ben megrendezhette A végső megoldás: Halál (Alien 3) című filmet, mely az Alien-trilógia lezárása. Fincher-t sürgette a stúdió, így a film nem nevezhető éppen remekműnek, mindenesetre arra elég volt, hogy Fincher megvesse a lábát a filmrendezők között. 1995-ben készült el második filmje, a Hetedik, ami már igazán „fincher-es” lett: sötét és misztikus.

Ebben a filmben is egy pszichopata sorozatgyilkos a történet mozgatórugója, akárcsak A bárányok hallgatnak-ban. John Doe (Kevin Spacey) a hét főbűn (mint a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag és a jóra való restség) alapján választja ki áldozatait. William Somerset nyomozó (Morgan Freeman) nyugdíjazása előtti utolsó napjait tölti a rendőrségen, mikor új társával, a fiatal David Mills-szel (Brad Pitt) a gyilkos nyomába ered. New York felhőkarcolóinak nyomasztó árnyékában a történet vészjósló fordulatot vesz: John Doe feladja magát a rendőrségen, de utolsó áldozatairól hír egy szál se. John Doe-ről pedig nem igazán feltételezhető, hogy félbehagy akármit is.

A Hetedikhez két filmzenei album is kiadásra került, ami Howard Shore munkásságával kapcsolatban érdekesebb, az a Collector's Edition, azaz a gyűjtői-változat, méghozzá azért, mert a „simára” csak két Shore-mű, a Portrait of John Doe és a Suite from Seven került fel (amik egyébként a másik albumon már feldarabolva vannak jelen). Előbbi teljes egészében John Doe karakteréhez tartozik, ahogy a címe is mutatja, utóbbi pedig egy több mint tizennégy perces zenefolyam a bűn rútságáról. Ezenkívül az album csak dalokkal bővelkedik, szerepel rajta az industry rock képviselőin, a Gravity Kills-en át (Guilty) a jazzig (Gloria Lynne - Speaking of Happiness) mindenféle földi jó (és kevésbé jó), ahogy a filmben is.

A Collector's Edition ezzel szemben sokkal izgalmasabb, mivel eredeti, ráadásul egy órányi Shore-filmzenét tartalmaz. Felesleges tételekre bontani az albumot, hiszen nagyon sok, nagyon rövid szám található rajta, és a mindegyik ugyanazzal a földig döngölő hatással rendelkezik. Bár a főcímet a Nine Inch Nails jegyzi remix formában, Shore továbbhaladt a Closer „dallamain”, és hasonló dolgot hozott össze. Bár alapvetően nagyzenekari műveket alkotott, mintha az elektronika hűvössége is ott lenne. Mindenesetre a gyors vonóval húzott hegedű üveghang eléggé vérfagyasztó, és kellőképpen sokszor tűnik fel, Shore szép lassan bekerget a takaró alá a rézfúvósok kíséretében (A bárányok hallgatnak - utóérzés).

A Hetedik esetében is meg kell jegyezni, hogy a gonosz nemcsak a Kevin Spacey-karakter megjelenésekor tűnik fel a zenében, hanem már a haláleseteknél kapunk egy kis ízelítőt a lúdbőrből. Ami érthető is, hiszen a gyilkosságok John Doe-hoz kapcsolódnak, ugyanakkor New York atmoszférája már alapból nyomasztó és ellenszenves, ezenkívül Fincher tesz róla, hogy a betondzsungel valóban dzsungel legyen, és ennek megfelelően állandóan esik az eső. Az ég dörgése össze is fonódik a zenével, Shore szívesen használ dobokat (ha a természet vészjósló figyelmeztetése nem lenne elég).

A fimálé egészen parádésra sikerült. A képekből már érezzük, aztán már tudjuk is, hogy itt vaami nagyon véres, és nagyon szívszorító dolog készülődik. Mills zaklatottsága érződik a zenében, Shore „beszámol” a nagy „attrakcióhoz”, készülődik a „zenei bomba”, ami fel is robban. Üveghang, trombita, dob, Mills pedig lő. John Doe meghalt, de a gonosz győzött. Shore megint egy lélekölő filmet asszisztált végig. És az ember nagyon is rosszul érzi magát.

Kockás

"A mentőkben tényleg a hétköznapok frontharcosaira ismertem, akik sokszor egyetlen nap alatt többet látnak és tapasztalnak, mint más egész életében sem. " - mondja Bodzsár Márk, az Isteni műszak film rendezője, mely egyfajta sajátos főhajtás a mentős-szakma előtt.

A vadonatúj magyar film (melyet most csütörtöktől, október 24-ikétől tekinthettek meg a moziban) stábja ezúttal egy jótékony programra invitálja a segítőkész filmrajongókat: szombaton (október 26-ikán), 15 órától, filmvetítéssel egybekötött véradást szerveznek.

A Magyar Vöröskereszt 1939 óta szervez térítésmentes véradási programokat, hiszen a hazai egészségügy vérellátásához 430.000 egység vérre van szükség, ehhez pedig közel félmillió magyar véradó jótékony segítségét várják!

Ezen a programon véradás és egy jó film megtekintése mellett (kritikánkat már olvashatjátok az Isteni műszakról) a résztvevők a film főszereplőivel – Ötvös Andrással, Keresztes Tamással és Jordán Adéllal - is találkozhatnak és beszélgethetnek, továbbá apró filmes ajándékokat is nyerhetnek. Ráadásul a Vöröskereszt elsősegélynyújtó bemutatóval is készül: újraélesztés, kvíz, játékos gyermekprogramok, a bátrabbak pedig a „valóban vérző” sérülteket is elláthatják!

Mi ott leszünk! És Te?

2013. 10. 26. (szombat) 15:00-19:00

Corvin mozi (1082 Budapest, Corvin köz 1)

A véradáshoz szükséges fényképes igazolvány (személyi, útlevél), lakcímkártya és eredeti TAJ-kártya!

Frank Oz színész-rendező 2007-es munkája a tipikus angol feketehumor akasztófavirága. Fordulatos cselekmény, váratlan bravúrokkal és jól megírt párbeszédekkel tűzdelt forgatókönyv és zömében sziporkázó színészi játék.

Egy átlagos és békésnek tűnő angol família temetésre készülődik, hogy elbúcsúztassa a nagyszerűnek ismert, megboldogult családfőt. Peternek, mint a legidősebb testvérnek feladata, hogy a szertartás a legnagyobb rendben menjen le, ám sorozatos balszerencsék következtében ez egyre lehetetlenebbnek tűnik. Egy „kedves” rokont hasmenés kezd gyötörni, valaki rossz tablettát vesz be és furcsa mód mezítelenül a háztetőn köt ki, ráadásul egy rejtélyes figura is feltűnik a színen, aki az elhunyt sötét titkával érkezik. A családi szennyes kiteregetése súlyos veszélyfaktor – a jelenlévő beavatott rokonok mindent megtesznek, hogy a káoszt elkerüljék a temetésen. Ám az óhatatlanul felüti a fejét minden percben.

Az angol humor kedvelőinek szinte kötelező darab a Halálos temetés! A rengeteg kitekert szituáció és sokkszerű fordulat teszi a filmet minőségi vígjátékká, a cselekmény simán elviszi a hátán az egész alkotást. Ehhez még külön hozzátesz a humor folyamatos, de mértanilag kiszámított adagolása és természetesen messzemenő abszurditása. Furcsa mód Oz munkája épp azt igyekszik nevetségessé tenni, ami a legkevésbé vicces az emberi kultúrában: a Halált. A törekvés sikerül – a fekete humor mezeje végsőkig kihasznált.

A színészi játék nem maradéktalan, de szórakoztató. Alan Tudyck és Kris Marshall jelenetei kiemelendőek, gördülékenyen viszik tovább a szórakoztató eseményeket, kár, hogy pont a főszereplő Matthew MacFadyen alakítása sikerült olyan színtelenre és erőtlenre.

A vígjáték sikere persze magával hozta, hogy az amerikaiak hamar megvették a jogokat és újraforgatták a filmet a saját szájízük szerint, persze a zseniális és kipróbált fordulatokat megtartották maguknak. Sajnos a 2010-es „másolat” (azonos címen jött ki: Death at a Funeral) már nem lett olyan jó, talán pont az amerikai filmes kultúrában való szokatlan tálalás miatt. Azonban az eredeti megkérdőjelezhetetlenül és mindent elsöprően hódol a brittek humorérzéke előtt, úgy, hogy közben számunkra is fogyasztható!

8/10

PanAma

Korábban már írtunk Edgar Wright Cornetto trilógiájának kezdő darabjáról (Haláli hullák hajnala), így most következzen a folytatás: a Vaskabátok (Hot Fuzz) 2007-ből!

A film Nicholas Angelről (Simon Pegg) szól, aki amolyan szuperrendőr. Olyannyira, hogy felettesei inkább egy vidéki falucskába száműzik a londoni forgatagból, hogy kiemelkedő teljesítménye ne hozza szégyenbe kisebb kvalitással rendelkező társait. Angel rendőrtiszt az új helyen őrmesteri fokozatot kap, és érkezése után rögtön belekezd Sandford megreformálásába (kezdve a fiatalkorúak száműzésével a kocsmából), hogy a helyes útra terelje a falucskát – ahol korántsem minden az, aminek látszik. Társa a kétbalkezes Danny (Nick Frost) lesz, akivel együtt róják a csendes utcákat, mígnem akcióba botlanak: egy titokzatos, csuklyás sorozatgyilkos kezd őrült mészárlásba...

Már a történetből is látszik, hogy van itt minden, mi szem-szájnak és legfőképpen a műfajnak ingere, a Wright-Pegg-Frost trió nagyon is otthonosan mozog a filmvilágban, és nem haboznak kifejezni tiszteletüket elődeik előtt. Tökéletesen húzzák magukra a különböző zsánereket, legyen szó akár akcióról, rom-komról vagy buddy filmről. Rengeteg a filmes kikacsintás, megidéződnek olyan klasszikusok, mint A jó, a rossz és a csúf; a Ragyogás; a Léon, a profi vagy James Bond kalandjai (nem mellesleg a Vaskabátok zeneszerzője az a David Arnold, aki az utóbbi évek 007-es filmjeinek is komponál). De több zsarufilmből is vettek át jeleneteket a fiúk, mint például a Holtpontból, vagy a Bad Boys II-ből.

8/10

Kockás

Ki ne ismerné A tanú c. filmet, mely a viharos ötvenes évek szocialista miliőjét jeleníti meg groteszk humorba csomagolva, mintegy alig leplezett kritikát megfogalmazva a „legvidámabb barakkról”? Mára már kultuszfilmmé vált Bacsó Péter alkotása, amihez persze az is jócskán hozzájárult, hogy A tanú elkészülte után azonnal dobozba került. Mégis mennyien látták, még a hivatalos bemutató előtt is – a szocializmus ellenérzésével telített titkolt lázadás szimbólumává vált a betiltott film.

Ám nem A tanú az egyetlen „tiltott” cédulával ellátott mozgóképes alkotás a pártállami korszakból, mely hasonlóan a humor fegyverét emelte a puha diktatúrára. Azonban ezek a filmek sem szolgálhatták az ellenálló közönséget nyíltan, hiszen – Bacsó Péter művéhez hasonlóan – a cenzúra nem engedélyezte bemutatásukat.

Az Örökmozgó ezeknek a betiltott filmeknek szentel most egy hétalkalmas vetítéssorozatot – ’A szocialista szellem vasútja’ cím alatt -, melyben öt, a kor kritikáját humorral megfogalmazó szatírát és két filmdrámát tekinthetnek meg a nézők.

A filmek vetítési időpontjai (havonta, péntekenként, 18 órától):

1. 2013. november 8.

A nagyrozsdási eset (1957., r. Kalmár László)

2. 2013. december 6.

Ének a búzamezőkről (1947., r. Szőts István)

3. 2014. január 3.

A megfelelő ember (1959., r. Révész György)

4. 2014. február 7.

A csodacsatár (1956., r. Keleti Márton)

5. 2014. március 7.

Eltüsszentett birodalom (1956., r. Banovich Tamás)

6. 2014. április 4.

Keserű igazság (1956., r. Várkonyi Zoltán)

7. 2014. május 9.

A tanú (1969., r. Bacsó Péter)

Bérlet ára: 2900 Ft; alkalmi belépő: 500 Ft

A bérlet megváltható az Örökmozgó pénztárában. (Örökmozgó Filmmúzeum, 1074 Budapest, Erzsébet körút 39.)

Havonta egy kis vörös nosztalgiázásra vágyóknak ajánljuk!

PanAma

Vér, szerelem, illegális eutanázia – és a magyar műfaji film elindulása a feltámadás felé. Bodzsár Márk második egészestés nagyjátékfilmje (az első: East Side Stories), a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával elkészült, jelenleg mozikban futó Isteni műszak.

1992. Dúl a délszláv háború. Milán (Ötvös András) dezertőrként szökik át a magyar határon, és viszonylag hamar talál magának munkát – mentősként, méghozzá éjszakai műszakban, ahol Fék doktorral (Rába Roland) és Kistamással (Keresztes Tamás) partnerként küzdenek az emberek életéért. Legalábbis Milán ezt hiszi, mígnem kiderül, hogy a dokiék ezt máshogy gondolják – aki amúgy is halálra van ítélve, vagy már értelmetlen élnie, azért minek küzdeni. Milán kezdeti kemény elutasítása után kényszerből jóváhagyja a mentőkocsi hátuljában zajló illegális eutanáziákat, hiszen - mivel ezeknek a kvázi-bűntényeknek anyagi hozadéka is van - neki minden vágya, hogy az ostromgyűrűbe zárt Szarajevóban rekedt menyasszonyát kimenekítse. Ehhez pedig pénz kell.

Hú, kedves olvasók van itt minden: háború, történelmi múlt, nemzetiségi ellentétek, szerelem(féltés), magunkra utaltság, személyiségfejlődés, mély gondolatok felvetése az eutanázia kérdéskörében, mindez pedig mibe ágyazva? Akcióba, akcióba, akcióba. Nagyon izgultam a filmért, mert félő volt, hogy – jó magyaros módra – túl sok mindent akar megszólaltatni, de a cselekmény és a kérdésfelvetés szövevényessége miatt belegabalyodik a saját hálójába. Szerencsére azonban nem ez történt. Bár a sztori tényleg hihetetlenül sokrétű, Bodzsár Márk ügyesen megoldotta, hogy működjön, miközben hétköznapi és extrém kérdések feldobásával egyaránt dolgozik.

Az akciódússág fenntartja az állandó pergő ritmust, nem egyszer a morbiditás szintjét megütő véres jeleneteket látunk – furcsa mód gyakran esztétizálva is. A műfaji játék ötletesen kapcsolódik a hollywoodi posztmodern hagyományhoz (ld. Tarantino), így kapunk alkalmanként kifordított western- vagy épp nindzsafilmet. Az aluljárók neonfényes, depresszív világa pedig a Kontrollt, míg a végjáték abszurd káoszba forduló cselekményessége a magyar humor ékköveit, az Üvegtigriseket idézi meg.

Pazar a látványvilág – Reich Dániel (Drága besúgott barátaim) operatőr munkáját dicséri. Extravagáns és messzemenőkig eklektikus a színvilág, ami mindig az adott jelenet miliőéhez illeszkedik, még ha túlzó módon is. Nekem egyedül a flashback-ek utómunkálatai tűntek klisésnek, de a film egészéhez mérten ez szinte elenyésző gyengeség.

A színészi játékok nagyon emelik az Isteni műszakot, legyen szó fő- vagy mellékszereplőkről (Nagy Zsolt, Zsótér Sándor). Noha elemeiben még megjelenik a színpadiasság, például a néha indokolatlanul túlzó mimikában, de nem annyira zavaróan, hogy a túlzottan felfigyeljünk rá.

Ha kultuszfilm nem is lesz belőle, az Isteni műszak pozitívan emeli a magyar filmpalettát! Szép munka!

Október 24-ikétől vetítik.

8,5/10

PanAma

A skandinávoknak valami okból kifolyólag (lehet, hogy a sötét, hideg téli esték miatt) nagyon megy a krimi műfaja, irodalomban és filmen egyaránt. Jobban mondva kiválóan adaptálják a regényeiket vászonra. Így olyan vérfagyasztó és izgalmas műveket köszönhetünk az északiaknak, mint méltán híres A tetovált lány (amit természetesen amerikai remake követett David Fincher tolmácsolásában), vagy az itthon kevésbé ismert, de hasonlóan zseniális A híd című sorozat (amit szintén tengerentúli feldolgozás követett).

Ezzel szemben A hipnotizőr bármennyire is jól indul, sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, nem ugorja meg az elődei által felállított (egyébként igencsak magas) szintet. Jó kis véres gyilkosság, naturalista, hideg, kemény képek, egy kis mind-game, néhol egy csipetnyi pszichológiailag indokolt motiváció, de semmi több. Nincs is sok értelme összefoglalni, hogy miről is szól a film. Legyen elég annyi, hogy egy család lemészárlása áll a középpontban, a gyanúsított pedig épp a tragédia egyetlen túlélője, egy tinédzserfiú, aki sérülései miatt élet-halál között lebeg. Így hozza a sors, hogy a nyomozásba bevonják a címben szereplő hipnotizőrt (Mikael Persbrandt), remélve, hogy felszínre csalogatja a fiú emlékeit.

Eddig még jól is hangzik a sztori, ám A hipnotizőr az első fél óra után unalmassá válik, és annyira sem tartja fenn a néző figyelmét, hogy érdekeltté váljon a megoldásban. Túlságosan leül a film, a végén pedig csak a gyönyörű svéd vidék csodálása marad. A színészek sem képesek sok életet lehelni a szerepeikbe, nekik csak a 0-24-es skandináv kávézás marad, egy két altatóval felturbózva.

Nem is értem miért rendezett Lasse Hallström krimit egy Csokoládé és egy Lazacfogás Jemenben után. Ha szabad így mondani, elhollywoodiasodott a rendező. Kellett ez neked kedves (John) Lasse?

A skandináv krimi szerelmeseinek mindenféleképpen csalódás Hallström filmje, de az „avatatlanok” figyelmét még felkeltheti.

6/10

Kockás