Tud-e szeretni, törődni egy gép? Andrew Stanton (Egy bogár élete, Némó nyomában) bebizonyította, hogy igen!

A poszt-apokaliptikus Földön nem maradt már élet, csupán egy apró robotocska, WALL∙E dolgozik serényen, hogy megtisztítsa a bolygót az emberek által hátrahagyott szeméttől. Fajtája utolsó példányaként képes önmaga megjavítására is. De ezen túl tele van érzésekkel: apró limlomokat gyűjt, régi TV felvételekkel szórakoztatja magát és mindezek felett vágyik az igaz szerelemre. Egy napon azonban felborul az élete, mert megjelenik EVA, az új vegetáció után kutató robotlány, aki teljesen elbűvöli WALL∙E-t. A kis robot mindent megtesz, hogy magára vonja a géplány figyelmét, a maga kétbalkezes, Buster Keaton-szerű módján: homokviharoktól menti meg, megmutatja neki saját kis világát és végül neki adja az életet jelentő növényt, amit talált. Amikor pedig egy űrhajó jön EVA- ért, WALL∙E potyautasként velük tart. Innentől kezdődik csak az igazi bonyodalom!

A film csodálatos látványvilággal operál. Ez részben annak köszönhető, hogy az alkotók konzultáltak egy élőfilmes rendezővel, – Roger Deakins-sel – hogy megtanulják, hogyan kell bevilágítani és felvenni az adott jeleneteket, ha azok élőszereplősök lennének. Így a film első felének nagy része szépia-árnyalatú világban játszódik, mely Deakins munkásságára jellemző. Stanton mindent megtett, hogy animációban eddig még nem tapasztalt látványvilágot hozzon létre. Erre egy jó példa az úgynevezett „focus-pulling error”, melyet a bevásárló központos jelenetben figyelhetünk meg: WALL∙E összeütközik a bevásárlókocsikkal, és ahogy a kamera ráközelít WALL∙E-ra az ajtóknál a kép egy pillanatra elveszíti az élességét. Több helyen látható, ahogy a kamerába belecsillan a napfény, ezt „lens flare”-nek nevezik, de általában nem igazán kedvelt jelenség az élőfilmes világban. A fent említett két példa mellett még rengeteg másik élőfilmes „hibát” tett bele Stanton a filmbe, mindezt annak érdekében, hogy az minél „valósághűbbnek” tűnjön. Véleményem szerint ez egy nagyon átgondolt, részletekig kidolgozott film. Nem csak a stúdió egyéb filmjeire reflektál (Verdák, Toy Story), de régi klasszikusokra is, mint például a Hello, Dolly!, a 2001: Űrodüsszeia, vagy a vizuális gag-ekben megjelenő Buster Keaton és Chaplin életmű.

A film a bámulatos látványvilágba érdekesek kérdésfelvetéseket is ágyazott. WALL∙E karaktere lehetséges példa a Thészeusz-paradoxonra, ami azt a kérdést feszegeti, hogy vajon egy tárgy, aminek kicserélték minden elemét, ugyanaz a tárgy marad-e. Ezzel a kérdéssel először Plutarkhosz foglalkozott a Párhuzamos életrajzok című művének Thészeusz életével foglalkozó részében. Emellett ott vannak még a társadalmi reflexiók és az a rengeteg filozófiai kérdés is: rohanó világunkról, az evolúcióról, az élet értékeiről, a művészetről és nem utolsó sorban a szerelemről.

Azt kell, hogy mondjam, nem véletlenül nyert 53 díjat ez a film. Gyönyörű képi világ, megható és elgondolkodtató mondanivalóval, melyből a humor sem hiányzik.  Ez pont az a film, amit bármelyik korosztály megnézhet, hiszen mindenkinek nyújt valami szívhez szólót, elgondolkodtatót.

9,5/10

RDorka

Harminchárom évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Steve McQueen, a hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobb sztárja. Néhány kisebb szerepet követően az első főszerepét A massza című filmben  játszotta 1958-ban. Az igazi sikert azonban 1960-ban A hét mesterlövész hozta meg számára, rövidesen Hollywood egyik legkeresettebb színésze lett. Következő jelentős szerepét ismét egy John Sturges-filmben, A nagy szökésben kapta, ezt követően számos műfajban kipróbálta magát, majd 1968-ban következett a Thomas Crown-ügy, és még ugyanebben az évben talán legismertebb alakítása, A chicagoi tanú, a filmtörténet leghíresebb autósüldözés-jelentével.

A hetvenes évek közepén olyan sikereket követően, mint a Junior Bonner című Pekinpah-film és a Pillangó, 1974-ben a Pokoli toronyban, az évtized egyik legsikeresebb katasztrófafilmjében Faye Dunaway és Paul Newman oldalán szerepelt. Ezt követően hosszabb szünet következett McQueen karrierjében, ugyanis ekkor diagnosztizálták betegségét. Utolsó szerepét A vadász című filmben játszotta 1980-ban. Ugyanebben az évben, 50 éves korában szervezete feladta a rák elleni küzdelmet.

Mai posztunkban az ő emléke előtt tisztelgünk három kedvenc McQueen-filmünk rövid ajánlójával.

A nagy szökés: Szövetséges katonák szökési kísérlete egy német hadifogolytáborból, McQueen mellett olyan nevekkel, mint Richard Attenborough, Charles Bronson, James Coburn és James Garner. Legbilincselően izgalmas, az egyik legjobb hadifogolytábor-film.

Nevada Smith: Bosszúwestern, melynek középpontjában egy félvér fiatalember áll, aki indián anyja és fehér apja gyilkosain akar bosszút állni – bármi áron.

Pillangó: Egy gyilkosságért ártatlanul elítélt tolvaj szökésének története egy francia guyanai fegyenctelepről. Megrázó alkotás egy, a szabadságáért megszállottan küzdő emberről. Henri Charrière azonos című önéletrajzi regénye alapján.

+1 Cincinatti Kid: McQueen azon kevés filmjeinek egyike, ahol nem akcióhőst, hanem egy feltörekvő pókerjátékost alakít. Feszültséggel teli mű egy fiatalemberről, aki hihetetlen sebességgel került a csúcs közelébe, és most élete játékára készül a legendás kártyás (Edward G. Robinson) ellen.

penguinsandzombies

Mindig is szívszerelmem volt a dokumentumfilm, és mindig is úgy gondoltam, hogy nem foglalkozunk vele eleget – holott ez az, ami ténylegesen tovább örökítette a fotográfia „bizonyíték” voltát. Sajnos berögződésünk van a rossz doku-filmekkel, a száraz, tisztán oktatói célzattal készült borzalmakkal, pedig annyi jó film van, a technika fejlődésével a dokuk előtt is megnyílt a világ! Top3 sorozatunk ezúttal ezeket a műveket veszi górcső alá.
És amint már említettük, javában zajlik a Verzió Dokumentumfilm Fesztivál, szóval aki kedvet kapott, beülhet még pár filmre!

A dokumentumfilm új útjai az elmúlt évtizedekben

A dokumentumfilmek a következő „osztályokba” csoportosíthatóak: költői (avantgárd), magyarázó (1930-40-es évek realizmusa), megfigyelő (neorealista), résztvevő (az újhullám dokuja), reflexív (a politikai modernizmus filmje) és performatív. Ami ezek közül a kortárs dokukra jellemző, az legfőképpen a performatív, mely a posztmodern filmművészettel párhuzamosan jött létre. Ezt a típust képviselik többek között Michael Moore vagy Morgan Spurlock filmjei. A performatív dokuban hangsúlyos az audio-vizuális megformáltság és a szubjektivitás, aminek köszönhető a néző érzelmi megszólítása, cserébe viszont veszít az objektivitásából. Viszont annál izgalmasabb és figyelemfelkeltőbb – mivel az ilyenfajta doku vállaltan a hatásközpontúság jegyében születik.

Összefoglalóként:

Bill Nichols – A dokumentumfilm típusai (Metropolis, 2009/4)

És most következzenek top3-as listáink:

PanAma:

A keskeny, kék vonal: Megrázó dokumentumfilm egy rendőrgyilkosságról, nem kevés lélegzetelállító jelenettel, melyek az eredeti eseményeket rekonstruálják. A film feszülten fenntartja a figyelmünket, miközben végigvezet a gyilkosságtörténet rejtélyén.

Kóla, puska, sültkrumpli: Leplezetlenül hatásvadász, de elkerülhetetlenül megrázó film az amerikai iskolai lövöldözésekről, és azok társadalmi vonatkozásairól. Michael Moore jól mellkasba vág vele.

Planet Earth: Lehet, hogy bénaság a természetfilmek szeretete, de a BBC páratlan képi világú dokusorozata olyan kifinomultsággal mutatja be a bolygónk szépségeit, hogy az ámulattól tátva marad a szánk.

Kockás:

Samsara: Lélegzetállító képek, hihetetlen asszociációs sztráda. Zseniális minden tekintetben.

Super Size Me: Morgan Spurlock személyes hízónaplója sok-sok McDonald's-os információval – egyrészről hihetetlenül szórakoztató, másrészről meg nagyon is elgondolkodtató.

Marina Abromovic – The Artist Is Present: Nagyon szeretem Marina Abromovic munkásságát, és ez az HBO-s doku még közelebb hozta hozzám a művészt.

+1 On The Spot filmek: Nincs mit tenni, ez a két fiatal magyar világjáró nagyon tud, tehetségesek és intelligensek, ráadásul nagyon változatos témákkal jelentkeznek.

PanAma és Kockás

Alex Proyas (A holló, Képlet) 2004-es sci-fi-je, az Én, a robot kiváló lehetőségeket bújtató, jó alaptörténettel operáló sci-fi, mely azonban alig kapálódzik az ellen, hogy belefulladjon az amerikai álomgyár klisés felszínességébe. Kár érte, nagyot durranthatott volna!

2035-ben járunk, Amerika robotbirodalom. Del Spooner nyomozó (Will Smith) techno-fób, szinte egyedüliként a társadalomban, mely üdvözítőként fogadja az emberek fizikai terheit átvállaló gépeket. Csakhogy Spoonert egy váratlan haláleset ügye pont az U. S. Robotics vállalathoz irányítja, ahol felmerül a gyanú, hogy a gyilkosságot egy lázadó robot követte el. Ez azonban a robotika alaptörvényeinek értelmében (amelyet minden legyártott modellbe beprogramoznak) lehetetlen. Spooner nyomozni kezd, de hamarosan nemcsak az állása és jó hírneve forog kockán, hanem az élete is – az emberiségről nem is beszélve. Vajon ki az igazi ellenség? A lázadó robot? A gyár feje? Vagy egy hatalmasabb elme áll a háttérben?

A történet – A kétszáz éves emberhez hasonlóan – a sci-fi-irodalmi lángelme, Isaac Assimov fantáziabirodalmából táplálkozik, többek között az ő nevéhez kapcsolható a robotika három alaptörvényének lefektetése is. A cselekmény konfliktusa ügyesen operál annak kérdésével, hogy a törvények megszeghetők-e egy robot számára, vagy egyáltalán bármilyen módon felülírhatóak-e. Ez egy ígéretes logikai játékot rejt magában, mely a fordulatos végjátékban egy kikezdhetetlen, ám tragikus következményt von maga után.

A morális vetületet sűrű akcióba ágyazzák az alkotók, amivel nem is lenne baj, mert a jelenetek pontosan kiszámítottak és zömében belül maradnak az ízléses izgalom határán.  Csak sajnos súlyosan elviszik a film elgondolkodtató részét a puszta látvány-szórakoztatás irányába és így elsikkad a mondanivaló, ami a sztoriban rejlik.

Ám ami a tulajdonképpeni szemrángást okozza, az a hollywoodi csomagolás. A karakterrajzok kapásból röhejesek. Will Smith szerintem nem egy rossz színész (a Legenda vagyok-ban egészen szívszorítót alakít), de Spooner szerepében csak nevetségessé válik. A film első öt perce azzal indul, hogy felkel (természetesen félmeztelenül, hogy máshogy), elrévedő tekintettel edzi tökéletesre gyúrt testét, majd még ráadásként totál pucéran a zuhanyzóban is szépen megmutatják, ahogy az izmain végigcsorog a víz. Értem én hogy jó pasi, de ki találta azt ki, hogy ezt ennyire az arcomba mázolják? A főhős további ábrázolása is elég bizonytalan: kapunk egy laza nyomozót, aki mániákusan techno-fób elvek alapján építi ki életvitelét. Csak hogy a vicceskedő, túlzóan lezsernek ábrázolt személyiség mögül kényszeredetten átviláglik egy kortárs rapper figura, amit a Spooner karakter teljesen ledob magáról. Emiatt a célttévesztett szereplőábrázolás miatt pedig a gépgyűlöletet megelőlegező tragédia teljesen súlytalanná válik, sehogy sem facsarodik össze a szívem, amikor a nyomozó beszámol az esetről.

Sajnos a karakterek kifinomultsága a többiekre sem jellemző – Kelvin erőltetetten érzelemmentes és átmenet nélkül változik rideg „gépnőből” emberivé (ráadásul Bridget Moynahan játéka igen erőtlen is), Shia LeBeof szerepeltetése pedig több, mint indokolatlan. Az egyetlen érdekes, látványos változásra képes hős a filmben Sonny, pedig ő egy robot.

A képi világ hollywoodian csilli-villi, mint amilyen az egész alkotás is. Mellőz minden mellékes gondolatot, amit megjeleníthetne: nem operál a színek érdekes eltolásával, vagy rendhagyó képkivágatokkal, még a kameramozgások sem egyediek. Ami pedig szinte már hasfalrengető, az a product placement-ek (termékelhelyezések) alkalmazása: jó, hogy arcon nem rúgnak egy Converse-zel, vagy el nem üt Spooner luxuskivitelű Audi-ja (arról a logikai görcsről nem is szólva, hogy egy nyomozónak miből telik ilyenre).

Az Én, a robot a jó történetalapban rejtőző morális filozofálgatás lehetőségének teljes figyelmen kívül hagyásával és a tömegigények megszokott, kockázatmentes kielégítésével vállalja a középszerű sci-fi szerepkörét. Pedig csak egy kis bátorság kellett volna – meg persze a dagadtzsebű szponzorok lerázása.

6/10

Figyelem, 100%-osan szubjektív kritika következik! Elfogultság felső fokon.

Idén szeptemberben került a mozikba a Cornetto-trilógiának becézett filmhármas utolsó darabja, de mint az már annyi más film esetében történt, mi, magyarok, lemaradunk a desszertről, a The Word's End nem lelt hazai forgalmazóra, így csak DVD-n lesz elérhető számunkra – habár a miskolci Jamison Cinefesten telt házzal vetítették.

Nagy elvárások övezték Edgar Wright filmjét, aminek forgatókönyvét, akárcsak az előző két film esetében (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok), most is Simon Pegg-gel közösen írtak, és szerencsére nem kell csalódnunk a fiúkban, megkapjuk ami jár.

A történet öt férfiről szól, akik még tinédzserként barátok voltak, majd az évek során szétszóródtak. Gary King (Simon Pegg) a régi banda feje igazi önimádó barom, tipikus életművész, aki sehova se tart, megrekedt a képzelt ifjúságban. Örök nosztalgia az élete, ugyanaz a kocsija („the Beast”) mint a gimi alatt, ugyanúgy festeti a haját és még mindig csuhás rockerként öltözködik. Nos, Gary valahogy egy önsegítő alkoholista klubban találja magát, ahol mesél az aranykorról, mikor barátaival neki láttak, hogy teljesítsék a legendás „Golden Mile”-t – tizenkét kocsma, hatvan pint. A próbálkozás sajnos kudarcba fulladt, de itt az idő a visszatérésre! Gary összegyűjti a bandát, és irány Newton Haven, a szülőváros. Csakhogy ezúttal nemcsak a sörös korsók várják a barátokat a bárpultban, mintha valami megszállta volna a városkát és annak lakóit... Az UFO-k köztünk vannak.

Az a jó a Cornetto-trilógiában, hogy még magát sem veszi komolyan, és az évek során egyre elborultabbá vált. Fergeteges poénok követik egymást és még akciót is kapunk, izgulhatunk a hőseinkért, valamint Simon Pegg-et sem lehet nem szeretni Gary King szerepében. Nick Frost meg Nick Frost – ezúttal bárszékekkel felszerelkezve veszi fel a harcot az ellenséggel. De a többi szereplő sem akárki, itt van nekünk mindjárt Martin Freeman, a headset-es közalkalmazott vagy Rosamund Pike, az örök szerelem.

Külön izgalmas, hogy ezúttal a sci-fi műfajparódiájába kalandoztak el az alkotók. Kék vérű robotok, alienek uralta városka? Zseniális! Egyszerűen nem tudok semmit rosszat mondani a filmről, de lehet, hogy csak a trilógia iránti elkötelezett rajongás szól belőlem. Így amennyiben csalódás érne bárkit is, kibújok a felelősség alól, és hogy azért mégis álljon itt valami "kákán a csomót is": talán egy kicsit túl sok volt az akció jelenet, többet filozofálhattak volna a fiúk, és egyelőre nem tudom, hogy kibéküljek-e a befejezéssel. De miért ne, meg van rá minden okom, ha az adott film lezárásának nem is, a trilógia befejezésének mindenféleképpen parádés.

A The World's End méltó befejezése a trilógiának: van benne kocsma-jelenet, „csata-jelenet”, kerítés ugrás és cornetto. Több se kell egy jó kis esti kikapcsolódáshoz, utána meg irány az éjszaka, várnak a kocsmák!

„Tonight, we will be partaking of a liquid - as we wind our way up the Golden Mile commencing with an inaugural tankard in The First Post, then on to The Old Familiar - The Good Companion, The Trucky Servant, The Two-Headed Dog, The Mermaid, The Beehive, The King's Head, and The Hole In The Wall for a measure of the same. All before the last bittersweet pint in that most fateful, The World's End, leave a light on good ladies, although we may return with a twinkle in our eyes, we will be in truth blind – drunk.” - Gary King

9/10

Kockás

Hiába az Arany Pálma jelölés, Francois Ozon filmje, a mozikban futó Fiatal és gyönyörű bebizonyítja, hogy a (fiatalkorú) prostitúció kérdésének feszegetése ahogy nem vonz automatikusan mély lélektanisággal dolgozó sorstargédiát, úgy jó filmet sem. Ütős téma, de tudni kell bánni vele.

Isabelle egy rendkívül csinos, 17 éves francia lány. Egy tengerparti nyaralás alkalmával megismerkedik egy Felix nevű fiúval, aki rövid kapcsolatuk alatt bevezeti őt a szexbe. Isabelle hazatér Párizsba, ahol a tanulmányai mellett prostitúcióval üti el az idejét. Eltelik az ősz, az egyik félresikerült találka miatt azonban a lány családja rádöbben Isabelle piszkos ügyire. Az édesanya mindent megtesz, hogy lányát kirántsa a fertőből, kérdés azonban, hogy ezt ő akarja-e. A felnőtté válás extrém helyzete és néhány kudarcba fulladt kísérlet egy fiatal lélek megmentésére, négy évszak keretében (teljesen indokolatlanul). Egy zseniális történetlehetőség értelmetlen elrontása a Fiatal és gyönyörű.

A francia filmművészetben nem először fordul elő a prostitúció témájának felbukkanása, gondoljunk csak az Eladó a szerelem-re, vagy az Éli az életét-re. Csakhogy ez utóbbi esetében Godard szinte hideg, dokumentarista, adatszerű ábrázolásmódján és steril képein is átsejlik a hivatásosok életmódjának elkerülhetetlen tragédiája. Hiába a kiüresedett, modern életérzés, Nana sorsa akkor is szívbemarkolóan hat a nézőre.  A Fiatal és gyönyörű főhősnőjéé viszont nem. Egy teljességgel érthetetlen karakter, indokolatlan tettekkel.

Lássuk Isabelle-t, mint hőst. A lány 17 éves, a felnőtté válás középkorszakában jár, értelemszerűen próbálgatja a saját testét, hogy megértse a szexualitás mibenlétét. Ez alap tényállás, a filmnek nem is kell magyaráznia.

Az értelmező folyamat ott bukik meg, hogy tetteinek semmi motivációja nincs, ami abból is eredeztethető, hogy már kezdettől fogva egy néznivaló, eszközszerű testnek (tengerparti és szobabeli meglesés) tekintjük. A történet előrehaladtával is érzelmi analfabétaként működik, a világ történéseire adott válaszreakciói teljesen inadekvátak (azt hiszi, hogy megölt valakit, pedig egyértelmű, hogy nem, majd emiatt érzi magát mocskosnak, nem azért, mert hivatásos), de ennek okaira sem kapunk semmiféle magyarázatot. Felixszel való érzelemmentes tapasztalatszerzése még valahol érthető, bár a film erre sem ad indokot, hiszen nem előzi meg karakterrajz. Ám Isabelle-ről a későbbiekben sem tudunk meg semmit, személyiség nélküli bábként mozog a vásznon. Ezen sajnos Marine Vacht szenvtelen játéka sem segít (bár lehet, hogy ez a színészvezetés hibája), egyszer képes hiteltelen könnyeket, a találkák alkalmával pedig rendszeres undort produkálni, ami tovább erősíti a nézőben a kérdést, hogy minek lesz valaki önjelölt prostituált, ha viszolyog tőle. Pénz nem kellhet neki, mert a családja jó anyagi környezetet biztosít; reális érzelmi sérüléséről nem tudunk (bár nem teljes – nevelőapja van -, de boldog a családi környezet, Felixen is hamar túlteszi magát), ha bárki kérdezi a kurválkodás okáról, nem tud egyértelmű, összefüggő választ adni. Tapasztalatszerzés? Lázadás? Na, ne vicceljünk már… Ettől nem lesz senki prosti, maximum akkor, ha retardált.

Az egyetlen lélektaniságot elindító jelenetet (mikor Isabelle a szüzessége elvesztésekor kívülről nézi saját magát) a film egyáltalán nem viszi tovább. Ahogy ez a későbbiekben is számtalanszor megtörténik: ostromló kérdéseket kapunk az anyától, a pszichológustól, sőt, még a kuncsaftoktól is, de a személyiség nélküli Isabelle (aki ezek szerint magát is puszta testként érzékeli) nem tudja megválaszolni, hogy mit miért tesz.

A film feldob pszichologizáló lehetőségeket, majd hagyja a levegőben lógni. DE MIÉRT?! És akkor az a végkonklúzió, amire az egyik ügyfél nyíltan utal is, hogy „aki egyszer kurva, az mindig kurva marad”?! Tehát Isabelle ilyennek született, ilyen is marad és így is fog meghalni. Nem tudom sajnálni, mert a film nem is hagy azonosulási pontot. Ezt – művészfilm ide vagy oda (ezért hoztam fel Godard-t az elején; bár a Fiatal és gyönyörű inkább midcult, mint teljesen szerzői) – semmilyen alkotó nem engedheti meg magának. Muszáj, hogy érdekeljen a hős lelke, különben érdektelenné válik a történet!

Jó cselekményalap, számtalan szemszögből megközelíthető kérdésfelvetés, és egy brutálisan elrontott film. Sajnálom, de a Fiatal és gyönyörű keservesen semmitmondó lett.

3/10

 PanAma

Idén már a 10-dik alkalommal kerül megrendezésre a Verzió – Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál november 5 – 10. között, mely ezúttal is rengeteg kiváló filmmel szolgál a dokumentumfilm kedvelőinek és a szociálisan érzékenyek számára.

A fesztivál többek között olyan szekciókkal jelentkezik, mint a Chris Marker retrospektív, az Őslakosok program vagy a One World visszhangok. 25 ország 62 filmje lesz ezúttal elérhető a közönség számára. Ráadásul a vetítéseken kívül számos egyéb programmal is szolgálnak a fesztivál szervezői.

Ne lustálkodjatok, mindenféleképpen megéri elcsípni egy-két filmet!

Fesztivál bérlet:
Elővételben: 2013. nov. 5-ig: 4500 Ft, nov. 5-től 5000 Ft.
Bérletek a Toldi moziban (Bajcsy-Zsilinszky út 36–38.) és a Művész moziban (Teréz krt. 30.) kaphatóak.

Jegyek:
850 Ft

Helyszínek:
Toldi mozi, Cirko-Gejzír mozi, Művész mozi, Örökmozgó Filmmúzeum, OSA Archívum, Francia Intézet.

A fesztivál hivatalos honlapja: http://www.verzio.org/hu/

kockás

A Halloween éjszakája után és a halottak napja előtt egy nappal csaknem mehetünk el szó nélkül a zombi filmek mellett, így folytatjuk a sci-fi filmekkel megkezdett összefoglaló sorozatunkat.

Zombik a filmekben

A zombik elsősorban a horrorfilmekben hódítanak, és az évek során két fő típus „született meg”: a feltámasztott halott, valamint a zombivá lett élő. Az első típus olyan zombi, akit ténylegesen a halálból hoztak vissza valami természetfeletti erő vagy biológiai kísérlet útján. A másik típus esetében a „zombiságot” egyfajta vírus okozza, ami valamilyen testi kontaktus útján terjed tovább. Ennek következménye a filmek kedvelt témája, a zombi apokalipszis is, aminek következtében az emberiség 99%-a élőhalottá válik, és csupán pár egészséges egyén marad, akik természetesen felveszik a harcot a lehetetlennel (vagy rosszabb esetben kudarcba fullad vállalkozásuk).

Ami mindkét zombi-típusban azonos, az az, hogy ezek a lények alacsony intelligenciával rendelkező ösztönlények, akiknek egyetlen célja, hogy húst szerezzenek. Elpusztításuknak egyetemes módja pedig az agy szétroncsolása, ahogy azt a Haláli hullák hajnalából is megtudhatjuk: „In extreme circumstances, the assailants can be stopped by removing the head or destroying the brain. I will repeat that: by removing the head or destroying the brain.”

A zombi filmek egyik legnagyobb mestere George A. Romero, aki egész munkássága során kizárólag zombi témájú horror filmeket készített. De persze azóta a zombik nemcsak a horror filmek sztárjai, mára már vígjátékokban és romantikus filmekben is kedvelt szereplők.

És most következzenek a top 3-as listáink:

PenguinsAndZombies:

Az élőhalottak éjszakája: George A. Romero klasszikusa, melyet számos folytatás és remake követett. "Are they slow-moving, chief? - Yeah, they're dead. They're all messed up."

Fido: Az ember legjobb barátja a kutya zombi. Háziallatos film a Marley meg én helyett.

Halvajáró: Azaz a The Walking Dead - nem, nem a sorozat, hanem Kertész Mihály gengszterhorrorja (!) 1936-ból, Boris Karloffal a főszerepben. A film, amelyben a villamosszék vendége visszajön meg kicsit muzsikálni.

Kockás:

28 nappal később: Danny Boyle-film. Ennyi, nem tudok túllépni a zsenialitásán. Ráadásul végre egy olyan horror, amin nem nevet az ember, hanem tényleg a párnát szorongatja.

Haláli hullák hajnala: Korábban már beszámoltunk róla miért is olyan király film.

Zombieland: Bill Murray cameo-ja és a csetlő-botló Jesse Eisenberg minden percet megér.

PenguinsAndZombies & Kockás

Sajnos elkövettem azt a hibát a Marie Antoinette (2006) filmmel kapcsolatban, hogy sokáig halogattam a megnézését. Ezáltal pedig felcsigázódtam és túl nagy reményeket fűztem hozzá. Pofára esés volt!

Sofia Coppola (aki a nagy Francis Ford Coppola lánya) alkotása lényegében végigkíséri az osztrák hercegnő életét onnantól kezdve, hogy 15 évesen politikai indítékok miatt hozzáadják XVI. Lajos francia trónörököshöz; versailles-i beilleszkedésén és nagyvilágian pazarló, habzsoló életén keresztül; egészen a francia forradalomig, amikor elhurcolják a királyi családot. .

A zseniális történelmi alap, és a nem mindennapi személyiség megannyi jó lehetőséget biztosított volna a film számára. Ám az alkotók mindössze töredékét, ha kihasználták. A cselekmény vontatott, már-már unottan önmagát ismétli az udvar napi rutinjának bemutatásával. (Ebből a szempontból inkább dokumentumfilm, mint játékfilm – részletes és hiteles betekintést kapunk Versailles és a királyi család kötött szabályok szerint felépülő mindennapjaiba.) Nincsenek erőteljes fordulatok, minden csak megtörténik, és ez sajnos azt az érzést kelti, mintha a film vonszolná saját magát. Erőltetettek és elcsépeltek a dialógusok, nincs bennük frappáns. Cselekmény szempontjából száraz és ízetlen alkotás a Marie Antoinette.

Ami tovább ront rajta, az a zeneválasztás. Egy egyértelműen kosztümös/történelmi filmbe az alkotók belepakoltak egy tucatnyi tini-filmes slágert. Sokáig erőlködtem, hogy próbáljam megérteni, mi célból. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de az amúgy is gyenge cselekményt még bugyutábbá teszi, mikor a kiemelt jelenetekben fel-felbúg egy tinédzser kislány hangja, szintetizátorral aláfestve. Ráadásként ehhez még társul Kristen Dunst „színészi játéka”… Mit ne mondjak, elég idétlen.

Ami talán ellensúlyozza a történet érdektelen mivoltát, az a képiség. A Marie Antoinette hivalkodóan hirdeti magáról, hogy gazdag (akárcsak a személyiség, akiről szól). Nagyszabású és nagyköltségvetésű film – amin nem is kell csodálkozni, hiszen a kedves apuka pénzelte producerként Sofia Coppola filmjét. A pénz pedig segített, hogy a történet ellenére ne legyen teljes bukás a mű.

A stáb eredeti helyszínen, azaz Versailles-ban forgatott. Kiemelkedően szépek azok a képek, amik a monumentális kastélyt mutatják, itt-ott korabeli ruhába öltözött udvaroncokkal, vagy udvarhölgyekkel. Gyönyörű a kert fényképezése, ami a nézőt is egyfajta Rousseau-i természetbűvöletbe vonja. A jelmezek kifinomultan megalkotottak, szinte beleolvadnak a barokkos dekorativitású, korhű díszletbe. Rengeteg a statiszta, erőteljesen díszített az egész film. Rejtőzködik még pár ügyes megoldás, mint például a pixillációs sütemény- és cipőorgia, de sajnos nincs annyira sok, hogy fajsúlyos alkotássá tegye a Marie Antoinette-t.

Nekem nagy csalódás volt, de lehet, hogy túl sokat vártam tőle.

4/10

PanAma

A skandináv film kedvelőinek mindenféleképpen ismerősen hangzik a dán forgatókönyvíró – rendező Anders Thomas Jensen neve, hiszen olyan zseniális filmeket köszönhetünk neki, mint a Gengszterek fogadója (2000), a Zöld hentesek (2003) és az Ádám almái (2005). Ez a három film különösen fontos az életműben, mert ezek a filmek Jensen egyedüli rendezései (kivéve az Election night (Valgaften) c. filmje, melyért 1999-ben Oscar-díjat nyert legjobb rövidfilm kategóriában), ugyanis a tehetséges úriember elsősorban forgatókönyvíróként tevékenykedik (Testvéred feleségét..., A hercegnő, Egy jobb világ stb.).

Na de térjünk is vissza a mesterhármasra! A filmek hangulata nagyon egyszerűen jellemezhető: véres fekete komédiákról van szó, amikben helye van társadalomkritikának és groteszk humornak is. Abszurd történetek fura, de nagyon is szerethető figurákkal, akiket ráadásul Jensen visszatérő színészei alakítanak, úgy, mint a mára méltán világhírűvé vált Mads Mikkelsen, Ulrich Thomsen (akit legutóbb Szász János A nagy füzet c. filmjében láthatott a hazai közönség) és a hasonlóan tehetséges Nikolaj Lie Kaas.

Anders Thomas Jensen filmjeit bátran ajánlom mindazoknak, akik kaphatóak a fanyar humorra, akik nem rettennek vissza a vér látványától, akik elvárják a filmektől a társadalmi reflexiót és akik nem mellékesen a skandináv film elkötelezett hívei.

Rövid leírás és pontozás a filmekről:

Gengszterek fogadója: 7/10

A film négy gengszterről szól, akik egy buli folytán egy nagyobb összeget akasztanak le aktuális főnöküktől azzal a céllal, hogy külföldre menekülnek. Csakhogy még Dániát sem sikerül elhagyniuk, egy kis falu határában lévő, jobb napokat is látott, romos vendéglőben kénytelenek meghúzódni. Aztán az átmeneti helyzetből állandó lesz: elhatározzák, hogy felújítják a vendéglőt.

Zöld hentesek: 9/10

A Zöld hentesek két szoros barátságot ápoló hentes, Bjarne és Svend története, akik megszabadulva régi főnöküktől új hentesüzletet nyitnak. Svend mindene a húsbiznisz, igazi páckirály, aki kisebbségi komplexusai mellett igazán nagy ambíciókkal rendelkezik. Bjarne pedig egyáltalán nem törődik semmivel a napi marihuána-adagján és barátnőjén, Astridon kívül. Közös boltjuk nem igazán akar beindulni egészen addig, amíg fel nem tálalják a hűtőházban egy véletlen folytán halálra fagyott villanyszerelőt a kedves vásárlóknak. A biznisz fellendül, kérdés, hogy továbbra is képesek lesznek-e beszerezni a ritka csemege hozzávalóit.

Ádám almái: 8/10

A neonáci Adam 12 év közmunkára ítélik, melyet a kedves, ám kissé bárgyú Ivan pap közösségében kell ledolgoznia. Adam egyetlen célja, hogy Ivan almatortájához megtermelje az almát. Ám a paplak kertjének fája igencsak gyatra példány, mely folyamatos áldozata a madarak és kukacok ostromának, és egyéb természeti katasztrófáknak. Adam úgy érzi, Isten ellene fordult...

kockás