Végre egy filmfesztivál, mely a kisgyermekeket is megszólítja! A most következő hétvégén (november 22-24.) kerül megrendezésre a Bóbita Családi Filmfesztivál, a Cinema City Aréna Plázában: a szervezők izgalmas programokkal és vetítésekkel (és persze sok szeretettel) várják a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt.

Az immár harmadik alkalommal megrendezett filmünnep felejthetetlen élménylehetőséget kínál a látogatóknak: kedvezményes jegyáron (950 Ft; 3D-s filmek esetén hozott szemüveg nélkül 1150 Ft) tekinthetők meg 2013 és az elmúlt évek legsikeresebb animációs és élőszereplős családi filmjei. Így levetítésre kerül például a vadonatúj gorillás animáció, a Hópihe, a vicces Croodék, de újra látható lesz a vásznon a Szörny Egyetem és Peter Jackson Hobbitja is (a részletes program itt olvasható). A filmeket 5 teremben adják, reggel 10 óra és este 19 óra között. Sőt, a szervezők - tekintettel arra, hogy sok kisgyermeknek ez lehet az első mozizási élménye – baba-mamabarát vetítésekkel készülnek, melyek félhomályban, csökkentett hangerővel mennek majd délelőttönként.

A filmezések között ingyenes programok várják az érdeklődő családokat. Szombaton és vasárnap a színpadon egymást váltják majd a koncertek (többek között: Alma együttes, Eszter-lánc Mesezenekar), a bábelőadások, a meseolvasások (Puskás Péter mesét olvas), és egyéb produkciók. A színpadi programok mellett számos más, izgalmas foglalkozás nyújt lehetőséget a kikapcsolódásra. Lesz Állatkert Játszóház, egzotikus állatkiállítás a Tropicarum asztalánál, diavetítés és mesesarok, a lurkókat pedig – a formaalkotó szobrászsarok mellett - kreatív foglalkozással várja a Csodák Palotájának kihelyezett standja.

A programok helyszíne a Cinema City Aréna (1087 Budapest, Arena Plaza, Kerepesi út 9.) a koncertek, előadások, meseolvasások és kézműves foglalkozások a mozi jegypénztár szintjén lesznek (ez utóbbiak ingyenesen elérhetőek).

PanAma

Mike Newell rendezőről igen nehéz eldönteni, hogy értékteremtő műfaji filmes alkotó, vagy az álomgyár sémabörtönébe zárt kamerás rabszolga. Karrierje ingadozó tendenciát mutat: 1977-es indulása a Vasálarcossal a kezdőfilmes várakozásokat csont nélkül teljesítette, mi több meg is ugrotta azokat. Ám azóta – Newell néhány produceri közreműködése mellett – a filmek minősége elég változó: a közkedvelt és számtalan díjra jelölt rom-komtól kezdve (Négy esküvő és egy temetés), a középszerű, ám szórakoztató szakítós vígjátékon át (Pop, csajok, satöbbi), a minősíthetetlenül kliséorientált kalandfilmig (Perzsia hercege – Az idő homokja). Ebbe még beékelődik egy bátor, ám kissé félresikerült Marquez-adaptáció (Szerelem a kolera idején), egy Harry Potter film, és egy elgondolkodtató gengszterfilm: a Fedőneve: Donnie Brasco (1997).

Ez utóbbi alkotás főhőse Joe Pistone (Johnny Depp), ügynök, akit 1978-ban az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda veszélyes küldetésre küld. Az elszaporodó szervezett bűnözés visszafogása érdekében a férfinak be kell épülnie az egyik maffia-família tagjai közé, hogy folyamatosan jelentést adjon a gengszterek tevékenységéről. Így ő lesz Donnie Brasco a meggyőző stílusú ékszerkereskedő, akit a banda hihetetlenül gyorsan befogad, és a Donnie/Joe hamarosan nem csak az család teljes értékű tagjává válik, de bizalmas, felső pozícióba is kerül. Veszélyes és izgalmas az új élet, ahol az ügynök barátra is lel, méghozzá kiszemelt áldozat személyében, Lefty Ruggerioban (Al Pacino). A férfiban egyre nagyobb a feszültség – meg kell felelnie a rendőri kötelességeinek; a maffia követelményeinek, hogy le ne bukjon; ráadásul felesége (aki az ügyről semmit nem tud) is egyre sürgetőbb kérdéseket tesz fel.

A Fedőneve: Donnie Brasco átlagos gengszter-film sémát követ, melyben ezúttal a család-gang oppozíció a leginkább jelen lévő műfaji konfliktus. Ez a klasszikus gengszterfilm óta – mint a The Public Enemy (1931) – egészen a kortársig – Keresztapa (1972), Nagymenők (1990) - terjedő motívum, melyben a főhősnek döntenie kell a kis- és nagycsalád (maffia) között. A séma szerint a karakterek fokozatosan sodródnak bele a bűnszervezetbe és feladják vér szerinti kötelékeiket a férfiközösség javára. 

A Donnie Brasco esetében ezt még egy társadalmi/morális jellegű kérdéskörrel is megspékelték, hiszen a bűnözővé váló egyén jelen esetben egy tisztes családapa, rendőri foglalkozással (a beépülés motívuma sem újdonság a műfajban, gondoljunk csak a White Heat-re – 1949). A film a felszín alatt húzódó lélektani folyamatokra koncentrál, bár Johnny Depp arcán szinte csak neutrális érzelmek tükröződnek – van egy kiüresedett, modern életérzés ebben az alkotásban. Az akció redukált, az események tényleges feszültség nélkül görgetik magukat, ám mi mégis izgulunk a hősért. Vajon melyik morális/immorális döntés mellett szánja el magát? Elárulja barátját a társadalmi hasznosság javára, vagy sem? A végjáték katarzis nélküli: keserű űrt hagy a néző mellkasában.

A Fedőneve: Donnie Brasco a rendező munkásságát pozitív irányba billenti – nézhető, érdekes műfaji film, a gengsztermitológia helyenkénti megidézésével. De pergő ritmusú, géppuska-puffogtató jelenetekre senki ne számítson!

7/10

PanAma

Jo Nesbø vagány, futballistából először zenésszé, majd íróvá lett norvég úriember, aki nem mellesleg gyerekkönyveket publikál (mint például a Doktor Proktor pukipora) a krimijei mellett. Morten Tyldum, a honfitárs a Fejvadászok című regényét adaptálta filmre, méghozzá sikeresen.

A Fejvadászok nem Nesbø Harry Hole-sorozatának a darabja, így nem éppen egy szokványos krimi főszereplő tekintetében – nem egy különc, kérdéses hírnevű nyomozó a kísérőnk a bűn világában. Máskülönben tökéletesen hozza azt, amit a műfajtól elvárunk, bár kevésbé nyomott és sötét a hangulata. Hiába skandináv, nem szabad elfelejteni, hogy norvég filmről van szó, és ezek a kedves északiak a térségben is különcnek számítanak: egy kis humor mindig kell. Annyi baj legyen, a Fejvadászok így is szerethető, és a műfaj szerelmesei elégedettek lehetnek. Van itt aztán minden, ami egy remek krimi elengedhetetlen kelléke: rejtély, vér és szerelem.

A főszereplőnk Roger Brown (Aksel Hennie) egy kifejezetten alacsony férfi, és mint minden alacsony férfi, így ő is túlkompenzál. Norvégia legsikeresebb fejvadásza, de még sincs elég pénze, hogy fenntartsa azt, ami másnak csak álom: magas szőke feleség (Synnove Macody Lund), ultramodern, nagyon drága ház a legjobb környéken és természetesen irigylésre méltó autó. Így hát jövedelemkiegészítésként (meg már csak úgy hobbiból is) műkincseket lop magánszemélyektől – aminek rejtelmeibe rögtön be is vezet a film első öt percében. Ami egészen odáig rendben is van, amíg a feleségének udvarló Clas Greve-t (Nikolaj Coster-Waldau) nem szeretné lenyúlni egy eredeti Rubensre, és amíg ki nem derül, hogy a pasas ex-kommandós kemény legény. Így Roger (nyúl) pácban van, menekülnie kell, kezdetét veszi a hajsza.

Tyldum kiválóan hozza azt, ami miatt Nesbø-nek olyan széles rajongóbázisa van: társadalomkritika könnyen fogyasztható, mainstream (a szó pozitív értelmében) krimi-köntösben egy csipet északi humorral, amik kiválóan lazítanak a néha már egészen groteszk, vértől fröcsögő akciójeleneteken.

Nesbø-re egyébként nemcsak Tyldum „vetett szemet". Szó volt róla, hogy Scorsese készít filmet a Hóember című kötetből (a Harry Hole-sorozat egyik legvéresebb darabjából), így az alapanyagból és a rendezőből kiindulva egy igazán ütős krimi-thrillerre számíthatunk. Egyetlen probléma áll csak fenn, a film azóta se lett leforgatva...

7/10

Kockás

Mi is az a HungaroCon?

A HungaroCon egy 1980 óta évenkénti megrendezésre kerülő országos sci-fi találkozó, melynek idén is Budapest, azon belül az Uránia Nemzeti Filmszínház ad otthont.

A HungaroCon-t első alkalommal 1980-ban szervezték, az európai SF találkozó, az EuroCon mintájára. A ’80-as évekre jellemző pezsgő sci-fi klubok és szubkulturális találkozók sikere miatt a HungaroCon is hamar befutott, azóta már hagyományossá vált rendezvény lett. Az indulás óta minden páros évben Budapesten, páratlanokban pedig egy vidéki nagyvárosban kerül rá sor, így járt már a fővároson kívül Salgótarjánban, Bölcskén és Gyulán is. A legnagyobb sikert az 1988-as évnek tulajdonítják a szervezők, amikor az eseménysorozat európai szinten került megszervezésre (EuroCon).

Idén, 2013-ban ismét Budapest a helyszín. A HungaroCon november 17-én (vasárnap), reggel 10:00 és este 22:00 között lesz az Urániában.

Program:

A reggel 10 órakor induló eseménysorozat helyileg az Uránia Díszteremében lesz, az egész napos program három, jelenleg is mozikban futó sci-fi film vetítésére van felfűzve. Így a lelkes érdeklődők megtekinthetik a Végjátékot, a Gravitációt (3D), illetve a Thor: Sötét világot (3D). A filmek között előadások hangzanak el, olyan izgalmas témákban, mint a Star Trek mitológia, vagy a Sci-Fi Dizájn Center, amely a különböző, műfajhoz tartozó sorozatok ajándéktárgy-gyártását mutatja be, helyenként röhejes, vagy kínos termékekkel. Remélhetőleg előkerül néhány rohamosztagos páncél és Avatar copf. (részletes program: http://hungarocon.hu/)

Az előadásokon és filmvetítéseken kívül a tudományos-fantasztikus zsáner alkotói és kedvelői ezen a napon beszélgetéseken vehetnek részt, kiállításokat tekinthetnek meg, valamint a HungaroCon-on bemutatkoznak kiadók és kiadványok is. Ráadásul idén több díjkiosztásnak is otthont ad a rendezvény: átadják a Zsoldos Péter díjat, kihirdetik a Preyer Hugó emlékére rendezett novellapályázat nyerteseit és ez alkalommal osztják ki a legjobb sci-fi fordítónak ítélt Trethon-gyűrűt is.

Az egész napos belépő ára 1000 Ft, mely a filmekre nem, csak az egyéb rendezvényekre nyújt belépési lehetőséget, a filmek jegyárai egyenként 1150 Ft. A belépők mellé ingyen Galaktika magazin és könyvvásárlási kedvezmény is jár! A jegyeket elővételben és a rendezvény napján is lehet vásárolni a helyszínen, illetve az interneten a Port.hu oldalán.

HungaroCon:

2013.11.17. vasárnap 10:00-22:00
Uránia Nemzeti Filmszínház
1088 Budapest, Rákóczi út 21.

PanAma

Mr. Shore rendelése a végére érkezett, a cikk előzményeit itt olvashatjátok:

• Vol.1.
• Vol.2.

A sejt

Tarsem Singh, A sejt rendezője is a videoklip-rendezők sora közül került ki, akárcsak Fincher, ám képi világukban talán csak egy közös van: nyomasztó. A sejt igencsak rosszul lett lefordítva magyarra, hiszen a The Cell lényegében A cellát lett volna hívatott reprezentálni. Nos, ez nem így lett, marad a sejt, és elveszik a film jelentésének lényege: a bezártság. Méghozzá egy elmebeteg tudatalattijába.

A sejt szintén egy őrült elme története, akárcsak A bárányok hallgatnak vagy a Hetedik. Carl Stargher (Vincent D'Onofrio) sorozatgyilkos, skizofrén. Nőket rabol, majd egy üvegcellába zárja őket, amit aztán eláraszt vízzel. Az áldozatnak negyven órája van a halálig, aztán Stargher kifehéríti, és kiéli szexuális vágyait a hulla fölé lógatva magát (ami valljuk be, csöppet sem normális dolog). Éppen hetedik áldozatát ejti rabul, mikor a gyilkos elméje egyszer csak végképp felmondja a szolgálatot, Stagher kómába kerül, mikor az FBI nyomozója Peter Novak (Vincent Vaughn) rátalál. És itt jön a képbe Catherine Deane pszichoterapeuta (Jennifer Lopez). A film elején Cathrine egy kómában lévő kisfiút kezel, egy új technológia segítségével képes bejutni a fiú tudatalattijába. Ugyanezzel a technológiával kell kiszednie Stargher-ből, hogy hol található az elrabolt lány. Ám ami Stargher tudatalattiját illeti... nem valami barátságos hely. De vajon egy skizofrén elme hogyan képes tükröződni a zenében?

Nagyon izgalmas, amit Howard Shore A sejt esetében követett el. Elrugaszkodott a hagyományos, „nyugati” hangzásvilágtól és a Master Musicians of Jajouka segítségével keleties, arab hangokat csempészett a filmbe, mintegy a spiritualitás szintjére emelve azt.

Ha valaki nem ismerné, a Master Musicians of Jajouka egy ezerkétszáz éves tradicionális zenekar Marokkó Rif-hegységéből. Professzionális zenészek, akik kizárólag a zenélésből élnek, és autentikus hangszereket használnak, úgy mint: rhata, gimbri, lira vagy tabla. Az eredmény pedig nyugati fülnek igencsak szokatlan, szinte kakofónnak ható, holott Shore szerint „a zene teljesen kontrollált”. De ami igazán lényeges a film szempontjából, az a zene hatása, ami kétségtelenül működik.

Stargher agyában borul el véglegesen a zene, követve a film képi világát. Domina jelmezes nők, felszeletelt ló, vörös ruhában lebegő Jennifer Lopez, vérben fürdő farkas, brutalitás és erőszak a köbön. Mindez a videoklippékre és reklámfilmekre jellemző vizuális telítettséggel (Tarsem Singh le se tagadhatná múltját, de valószínűleg nem is nagyon akarja). És a score szépen lassan belekúszik a néző tudatalattijába. Nyomasztó? Az nem kifejezés! Dobok szólnak mindenhonnan, mintha a saját kivégzésére menetelne az ember, és Shore még erre is rátesz egy lapáttal. Megszólal a trombita, ez már tüzérség hangja.

Stargher tudatalattija mind képileg, mind zeneileg sokkoló. Nem is annyira a gonoszt árasztja magából, mint a kilátástalanságot. Sorozatgyilkosunk végül is nem tehet róla, hogy azzá vált, ami, mégsem tehet sorsa ellen, már késő változtatnia, az egyetlen kiút a halál. Shore zenéje is ezt támasztja alá. A zene végleg „elborul”.

***

Howard Shore az a fajta filmzeneszerző, aki hihetetlen érzékkel találja el a filmek hangulatát, és komponál hozzájuk zenét. Ami nagyon szimpatikus Shore munkásságában, az, az a fajta hozzáállás, amely rendkívüli alázattal viszonyul a filmekhez, az ő score-jai a filmet szolgálják, elmélyítik azok értelmét, tükrözik a szereplők lelkiállapotát, és egyáltalán nem „koppannak le” róluk, ami talán a komponista által vallott „vizuális gondolkodásának” köszönhető. Több interjúban is arról mesélt, „ösztönösen közeledik a zenéhez”, amihez hozzátehetjük, hogy úgy formálja azt, hogy egyedi hangvétele bármilyen műfajban megmaradjon. Úgy képes hagyományos nagyzenekarral dolgozni, hogy közben figyelembe veszi az aktuális trendeket, és világzenei elemeket sem fél alkalmazni. Ezek kombinálás mindig egyedivé és izgalmassá teszik a filmzenéit, úgy, hogy az eredmény mindig hatásos, mindig „shore-os” marad, legyen szó akár A bárányok hallgatnak-ról, a Hetedikről vagy A sejtről. Hiába dolgozik más eszközökkel, Shore zenéje csak a film javára válik, elmélyíti a filmek nyomasztó atmoszféráját, bekúszik az ember tudatalattijába, és az érzés a film megnézése után is hosszas ideig megmarad. Shore zenéje hatással van az emberre, és teszi ezt úgy, hogy észre se vesszük.

Éppen ezért izgalmas az, ahogy a gonoszt jeleníti meg a zenében. Sosem egy adott személyhez, hanem helyzethez, szituációhoz kapcsolódik. Sötét hangulatot teremt, de alapvetően nem a szereplők el/megítélése a cél, hiszen (szinte már elcsépelt, de) senki sem eredendően gonosz. Klinikai esetei mégis gyilkos atmoszférát teremtenek. Shore esetében a gonosz mindig a képpel együtt működik, köszönhetően a már említett vizuális gondolkodásmódnak. A zeneszerző úgy tárja fel a gonoszság bugyrait, hogy közben követi a film mélységeit. A gonosz ott van mindenhol és mindenben, csak arra vár, hogy életre keltsék. Shore a helyzetekben és a helyszínekben éppúgy meglátja a nyomasztót és sötétet, mint az emberi karakterekben, és ezek együttesen hatnak a nézőre. Howard Shore a thriller és a horror egyik zenei nagymestere, a score-jai hallatán, mindig felidéződnek a filmek gyilkosai. És innentől kezdve szép álmokat mindenkinek!

Ismét jelentkeztünk a Látszótér Rádión, ugyanis külön műsörsávunk van, amit a Vászon és ernyő címen találhattok meg. Az adás kéthetente hétfő esténként jelentkezik 20:00-tól. A linkre kattintva régebbi adásokat is találtok.

Ezúttal az első órában a Kinoflow szervezőivel készített interjút hallgathatjátok meg, majd a második óra Poirot-ról szól.

Andrew Niccol idei filmjével nagy fába vágta a fejszéjét. Mérvadó alkotásai után - mint a Truman Show, vagy a Fegyvernepper - a tiniközönség által kedvelt fantasy-romantikus ponyvairodalom megosztó írónőjének, Stephenie Meyernek az Alkonyat tetralógián kívül eső regényéhez nyúlt, A burok-hoz. Bár a rendezőtől nem áll messze a sci-fi érdekeltség (Gattaca, Lopott idő), az irodalmi alap alkotója már eleve komoly kérdéseket vet fel a befogadói rétegben: van, aki gyűlöli, van, aki imádja Meyer munkásságát. Lássuk, milyen lett a mozgóképes adaptáció!

A nem túl távoli jövőben a Földet egy idegen, ám békés faj szállja meg: a Lelkek. A világok között utazó parányi lények gazdatestként használják az embereket, beléjük költözvén átveszik a tudatuk felett az irányítást, miközben folytatják a megszokott Földi életet. Melanie - aki az emberi ellenállók kis csapatának tagja - az öccsével menekül, míg az egyik kétségbeesett hajsza alkalmával a Hajtók el nem kapják, és belé nem ültetnek egy Vándor nevű idegent. Bár a jövevényt figyelmeztetik, hogy a heves érzelmek és a szenvedélyes emlékek miatt nem olyan az emberi fajban élni, mint eddig, Vándor arra nem számít, hogy Melanie személyisége benne marad a testben. A két lélek kezdeti egymásnak feszülése után együttműködés indul el a burokban – Vándor a lány vágyai által vezérelten elindul, hogy felkeresse az emberi ellenállók csoportját, köztük Melanie szerelmét is.

Az alaptörténet egy újító szándékú inváziós sci-fi-be van ágyazva, melyben az idegenek ezúttal nem a háborút, hanem a békét hozzák el a Földre, mondván, hogy az emberi faj pusztítja magát (háborúzik, szennyezi a környezetet). A morális kérdésfelvetést tovább fokozza, hogy a megszállás az emberi személyiségek elnyomásán alapul, hiszen a Lelkek a testünket használják fel a saját létükhöz. Minden esetre sajátos ötlet az idegen faj efféle ábrázolása, hiszen így az alapfelállás nem szít értelemszerű gyűlöletet irántuk, sőt nagyon gyakran az emberi ellenállók tanúsítanak olyan magatartást, ami morálisan megingatja a nézői azonosulást.

Kár, hogy a film - természetesen a regényből kiindulva – nem él a sci-fikörnyezet lehetőségeinek további feszegetésével, hanem mindössze keretnek használja egy személyes dráma ábrázolásához. Az ígéretesen akciódús indítás után A burok viszonylag hamar beleszalad az adaptáció hűségcsapdájába és egy tinédzser-romantikává korcsosodik, méghozzá először egy szerelmi háromszög (ami már szerencsére nem olyan nevetséges, mint a Twilight-ban), majd négyszög ábrázolásával. Az inváziós sci-fi morális/filozófiai vonatkozása innentől kezdve teljesen súlytalan, semmi másra nem tudunk figyelni, mint a felnőtté válási frusztrációban tengődő hősszerelmesek szerencsétlenkedésére. Az elnagyolt akciójelenetek már csak szükséges kiegészítők, hogy ne vágjuk fel az ereinket a sci-fi-burokba csomagolt érzelmi metaforán, mely szerint mi van, ha a szívünk egyszerre kétfelé húz.

Szerencsére a női karakter ez alkalommal tényleg karakter lett (méghozzá két személyiséggel), ami Bellához képest óriási előrelépés, a násztáncot járó hímek viszont kínosan semmitmondóak – érzelmi vonzódásukon kívül semmi nem jellemzi őket.

A Twilight saga gyalázatát nem menti meg, de önálló filmként úgy-ahogy megállja a helyét A burok. Sajnos megint egy hiteltelen tinidráma kerekedett ki a Meyer-adaptációból, és nem egy lehetőségekkel teli sci-fi.

6/10

Helyzetjelentés a Verzió - Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról.

A Kusturica-féle balkáni romantika megmutatta, hogy a nyomorban is van élet, sőt pofán is röhöghetjük, de közben eltelt több mint tizenöt év, és pár határral arrébb, Moldovában még mindig nem halványult nosztalgiává a nélkülözés, ráadásul egyre kevesebb a mosolyogni való – Ed Moschitz Mama Illegal-ja ebbe a világba kalauzol minket.

A magyarul Mama dolgozni megy címen futó filmet nálunk a Verzió - Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál tűzte műsorára. A mű egy nagyon speciális, Moldovára mégis oly jellemző élethelyzetet mutat be: mikor az anyák elhagyva családjaikat Nyugat-Európába szöknek, hogy az ott illegálisan megszerzett pénzzel támogassák az otthon maradtakat. Évek telnek el a hazalátogatás reménye nélkül, a gyerekek pedig kénytelenek csonka családban felnőni. Hatásos sztori, jó dokumentumfilm alap, Moschitz örülhet, hogy megtalálta, de mi a helyzet a tálalással?

A film első öt perce, a felütés egészen játékfilmesre sikerült: autók reflektorától megvilágított család ballag az út szélén, engem megvettek. Aztán ami miatt maradtam, az a téma, a fényképezés visszatért a megszokott doku-stílushoz: kézi kamera, nagy mélységélesség, finom színek – innentől kezdve kénytelenek vagyunk azonosulni a bemutatott anyák történeteivel. Semmi mesterkéltség, beállítottság vagy provokálás, egy nagyon is PC dokut kapunk, ahol ráadásul nem sajnálták az időt a forgatásra. Moschitz hét éven át követte figyelemmel a három emigráns nő életét. Igazi megfigyelő, nem avatkozik be, egyszerűen dokumentál és bemutat, azt gondolhatunk, amit akarunk – adott esetben akár el is ítélhetjük ezeket a nőket, akik hagyják anya nélkül felnőni a saját gyerekeiket. A kamera a film végéig objektív marad.

A Mama Illegal érzékenyen és szemléletesen mutatja be ezt a számunkra ismeretlen problémát. Úgy felnőni, hogy anyánk személye egy skype-beszélgetéssé halványul, szívbemarkoló. Úgyhogy most mindenki menjen és ölelgesse meg az anyukáját!

8/10

zsepifaktor: 10/10

Kockás

Sokak szeme felcsillanhatott akkor, amikor meghallotta, hogy a Fűrész (Saw, 2004) rendezője, James Wan ördögűzős filmet forgat, valójában azonban a maláj-ausztrál férfi mára teljesen eltávolodott az explicit erőszak ábrázolásától, és inkább ijesztgetni szeret. Az új filmje, a Démonok között (The Conjuring, 2013) klasszikus ′80-as éveket idéző kísértettörténet. Ez alapvetően még nem is jelent rosszat, ráadásul a film valós eseményeket dolgoz fel. Legalábbis valósnak véltet.


Ed és Lorraine Warren életüket a paranormális jelenségek felkutatásának szentelték. A házaspár az Amityville-ben történt eseményekről a leghíresebb. A dokumentált jelenségekről mai napig nem derült ki, hogy kamuk-e, de a történet egy 11 filmes franchise-t szült (magyar forgalmazásban A rettegés háza (The Amityville Horror, 1979) címen jelent meg az első). A Démonok között egy korábbi eseményt dolgoz fel, ahol szintén a Warren házaspár segítségét kérte egy család. Perronék azt állították, hogy házuk kísértetjárás színhelye. Az ő vallomásuk alapján íródott a forgatókönyv, és Wan ügyelt arra, hogy már rögtön a film elején a nézők tudtára adja: ez bizony igaz történet.

Ha valamit a film javára kell írni, az az elképesztő atmoszféra. Ez részben a zeneszerző érdeme is, aki rendkívül hátborzongató dallamokkal tartja fent a figyelmet. A színvilága is bámulatos, a fényképezés gyönyörű. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Démonok között az utóbbi idők leghangulatosabb kísértetfilmje. A pozitívumok sora azonban valahol itt véget is ér.

Az, hogy egy horror mennyire félelmetes, a néző idegrendszerén is múlik. Mégis, aki elég filmet látott, nem nagyon fog rettegni, tekintve, hogy a Démonok között egy tapsoló szellemen kívül szinte semmi újat nem mutat. A történetmesélés teljesen megfullad a kísértethorror-klisékben, és az olyan giccses elemekben, mint a szekrény tetejéről leugró „négykézláb démon”, ami manapság minden második filmben előfordul, de máshol legalább valamilyen szinten erre épül a történet, nem csak ijesztgetős gegként szolgál.

Aki ismeri James Wan munkásságát, annak valószínűleg feltűnt a rendező már-már perveltált vonzódása a játékbabákhoz. Amellett, hogy konkrét babahorrort is forgatott (Halálos hallgatás, 2007), minden filmjében ilyen vagy olyan módon megjelennek, gondoljunk csak például az ikonikus bábura a Fűrészből, Billyre. A Démonok közöttben is van egy hasonlóan pirospozsgás porcelánbaba, azonban ennek a jelenléte is súlytalan és erőltetett marad. Ez a két szó egyébként a film cselekményének egészére is elmondható.

James Wan filmje a hatalmas mozibevételek és a remek atmoszféra ellenére gyenge és hatástalan lett. Emiatt nem feltétlen az explicit erőszak hiányát kell okolni, hiszen a 2007-es Parajelenségek (Paranormal Activity) még kevesebb dolgot mutatva félelmetesebb és rendkívül újító mozi volt. Mindezek mellett a Démonok között pozitívumai elegek ahhoz, hogy mindenkit a film megnézésére buzdítsak, mivel ha még nagyon kritikusak is vagyunk, valljuk be: egy nézést megér.

6/10

Szamár