Mr. Shore rendelése a végére érkezett, a cikk előzményeit itt olvashatjátok:
A sejt
Tarsem Singh, A sejt rendezője is a videoklip-rendezők sora közül került ki, akárcsak Fincher, ám képi világukban talán csak egy közös van: nyomasztó. A sejt igencsak rosszul lett lefordítva magyarra, hiszen a The Cell lényegében A cellát lett volna hívatott reprezentálni. Nos, ez nem így lett, marad a sejt, és elveszik a film jelentésének lényege: a bezártság. Méghozzá egy elmebeteg tudatalattijába.
A sejt szintén egy őrült elme története, akárcsak A bárányok hallgatnak vagy a Hetedik. Carl Stargher (Vincent D'Onofrio) sorozatgyilkos, skizofrén. Nőket rabol, majd egy üvegcellába zárja őket, amit aztán eláraszt vízzel. Az áldozatnak negyven órája van a halálig, aztán Stargher kifehéríti, és kiéli szexuális vágyait a hulla fölé lógatva magát (ami valljuk be, csöppet sem normális dolog). Éppen hetedik áldozatát ejti rabul, mikor a gyilkos elméje egyszer csak végképp felmondja a szolgálatot, Stagher kómába kerül, mikor az FBI nyomozója Peter Novak (Vincent Vaughn) rátalál. És itt jön a képbe Catherine Deane pszichoterapeuta (Jennifer Lopez). A film elején Cathrine egy kómában lévő kisfiút kezel, egy új technológia segítségével képes bejutni a fiú tudatalattijába. Ugyanezzel a technológiával kell kiszednie Stargher-ből, hogy hol található az elrabolt lány. Ám ami Stargher tudatalattiját illeti... nem valami barátságos hely. De vajon egy skizofrén elme hogyan képes tükröződni a zenében?
Nagyon izgalmas, amit Howard Shore A sejt esetében követett el. Elrugaszkodott a hagyományos, „nyugati” hangzásvilágtól és a Master Musicians of Jajouka segítségével keleties, arab hangokat csempészett a filmbe, mintegy a spiritualitás szintjére emelve azt.
Ha valaki nem ismerné, a Master Musicians of Jajouka egy ezerkétszáz éves tradicionális zenekar Marokkó Rif-hegységéből. Professzionális zenészek, akik kizárólag a zenélésből élnek, és autentikus hangszereket használnak, úgy mint: rhata, gimbri, lira vagy tabla. Az eredmény pedig nyugati fülnek igencsak szokatlan, szinte kakofónnak ható, holott Shore szerint „a zene teljesen kontrollált”. De ami igazán lényeges a film szempontjából, az a zene hatása, ami kétségtelenül működik.
Stargher agyában borul el véglegesen a zene, követve a film képi világát. Domina jelmezes nők, felszeletelt ló, vörös ruhában lebegő Jennifer Lopez, vérben fürdő farkas, brutalitás és erőszak a köbön. Mindez a videoklippékre és reklámfilmekre jellemző vizuális telítettséggel (Tarsem Singh le se tagadhatná múltját, de valószínűleg nem is nagyon akarja). És a score szépen lassan belekúszik a néző tudatalattijába. Nyomasztó? Az nem kifejezés! Dobok szólnak mindenhonnan, mintha a saját kivégzésére menetelne az ember, és Shore még erre is rátesz egy lapáttal. Megszólal a trombita, ez már tüzérség hangja.
Stargher tudatalattija mind képileg, mind zeneileg sokkoló. Nem is annyira a gonoszt árasztja magából, mint a kilátástalanságot. Sorozatgyilkosunk végül is nem tehet róla, hogy azzá vált, ami, mégsem tehet sorsa ellen, már késő változtatnia, az egyetlen kiút a halál. Shore zenéje is ezt támasztja alá. A zene végleg „elborul”.
***
Howard Shore az a fajta filmzeneszerző, aki hihetetlen érzékkel találja el a filmek hangulatát, és komponál hozzájuk zenét. Ami nagyon szimpatikus Shore munkásságában, az, az a fajta hozzáállás, amely rendkívüli alázattal viszonyul a filmekhez, az ő score-jai a filmet szolgálják, elmélyítik azok értelmét, tükrözik a szereplők lelkiállapotát, és egyáltalán nem „koppannak le” róluk, ami talán a komponista által vallott „vizuális gondolkodásának” köszönhető. Több interjúban is arról mesélt, „ösztönösen közeledik a zenéhez”, amihez hozzátehetjük, hogy úgy formálja azt, hogy egyedi hangvétele bármilyen műfajban megmaradjon. Úgy képes hagyományos nagyzenekarral dolgozni, hogy közben figyelembe veszi az aktuális trendeket, és világzenei elemeket sem fél alkalmazni. Ezek kombinálás mindig egyedivé és izgalmassá teszik a filmzenéit, úgy, hogy az eredmény mindig hatásos, mindig „shore-os” marad, legyen szó akár A bárányok hallgatnak-ról, a Hetedikről vagy A sejtről. Hiába dolgozik más eszközökkel, Shore zenéje csak a film javára válik, elmélyíti a filmek nyomasztó atmoszféráját, bekúszik az ember tudatalattijába, és az érzés a film megnézése után is hosszas ideig megmarad. Shore zenéje hatással van az emberre, és teszi ezt úgy, hogy észre se vesszük.
Éppen ezért izgalmas az, ahogy a gonoszt jeleníti meg a zenében. Sosem egy adott személyhez, hanem helyzethez, szituációhoz kapcsolódik. Sötét hangulatot teremt, de alapvetően nem a szereplők el/megítélése a cél, hiszen (szinte már elcsépelt, de) senki sem eredendően gonosz. Klinikai esetei mégis gyilkos atmoszférát teremtenek. Shore esetében a gonosz mindig a képpel együtt működik, köszönhetően a már említett vizuális gondolkodásmódnak. A zeneszerző úgy tárja fel a gonoszság bugyrait, hogy közben követi a film mélységeit. A gonosz ott van mindenhol és mindenben, csak arra vár, hogy életre keltsék. Shore a helyzetekben és a helyszínekben éppúgy meglátja a nyomasztót és sötétet, mint az emberi karakterekben, és ezek együttesen hatnak a nézőre. Howard Shore a thriller és a horror egyik zenei nagymestere, a score-jai hallatán, mindig felidéződnek a filmek gyilkosai. És innentől kezdve szép álmokat mindenkinek!
