Az idei sci-fi termést gazdagítja a Guillermo Del Toro (A faun labirintusa, Pokolfajzat) által írt és rendezett Tűzgyűrű (Pacific Rim). Hogy mennyire fogunk rá emlékezni jövőre, az kérdéses, ám a kulcsszó, amely által a film előhívható lesz: robotok vs. dinómutánsok.

A Csendes-óceán két tektonikus lemeze közötti résen 7 éve egy dimenziók közötti átjáró keletkezett. Azóta ezen keresztül törnek be világunkba a Kaiju-k (japán óriásszörnyek), és rombolják a két partszakasz városait. Közös összefogásból az emberek megalkották a Jaeger-eket (német vadászok), amelyek képesek megállítani a poszt-dinókat. Ezekben az óriás robotokban két pilóta elméjét kapcsolják össze, hogy szinkronban irányítsák a védelmező monstrumot. Azonban a Kaiju-k egyre nagyobbak és erősebbek, ráadásul egyre sűrűbb és csoportosabb látogatásokat tesznek, amik ellen a Jaeger-ek védelme már nem bizonyul elégnek.

Az alap ötlet jó, bár egy-két dolog csippentve van a Transformersből és főleg az Alienből, csak sablonokkal kiegészítve. Az első fél óráig tart a felvázolt világ és a story wao-élménye, azután pedig futószalagon jönnek a szokásos bonyodalmak, érzelmi konfliktusok. Egyedül a két tudós zseni karakterében, és a köztük lévő versengésben van némi spiritusz. És a film egyre csak halmozza a kliséket, amire bőven van is ideje, hiszen két órás. Ezzel viszont azt éri el, hogy a végére teljesen alátemet minket a sablonhalom, amely alól a szuper színkezelés (főleg a tokiói esti felvételeknél, ki gondolta volna…) sem tud kihúzni minket.

Az akciójelentek azonban kellően izgalmasak, mozgalmasak, és ha már óriás szörnyek és robotok csatáznak, akkor természetesen gigásziak is. Az erőviszonyokkal viszont gond volt! Az egyre erősebb Kaiju-k mintha spóroltak volna az erejükkel, és nem arról van szó, hogy játszadoztak az áldozattal, csak indokolatlanul nem adtak bele mindent a küzdelmekbe, amelyek így jóval tovább is tartottak. A Jaeger-ek pedig ahelyett, hogy a hipermodern fegyvereikkel egyből elintézték volna a szörnyeket, Bud Spencer módjára püfölték őket, amit persze ők alig éreztek meg. Emiatt célelvűen a látvány kiélezésére törekvő, ám rendszerint értelmetlenül elnyújtott csihi-puhik kerekedtek ki az összecsapásokból. Ezért is jöhetett ki a 120 perces filmidő.

A filmben „nagy nevek” nincsenek, viszont itt az új üdvöske: Charlie Hunnam, színész. Rajta és a storyn kívül a film mindössze 3 geg-gel kompenzálja az álomgyárra mostanában egyre inkább jellemző öncélú látványorgiát (az utolsóért érdemes végignézni a stáblistát). Tehát nem elég a jó ötlet, jól is kell végigvinni!

5.5/10

Lejla

A gyilkosok is mennyországba mennek a lengyel származású filmművészeti mester, Krzysztof Kieslowski (Amatőr, Három szín trilógia) forgatókönyvéből 2002-ben vászonra vitt nagyszerű film. Bár az elfuserált magyar címfordítások listáját (eredetileg: Heaven) újabb taggal bővíti, az alkotás tényleges értékéhez mérten ez alig számít valamit. Az amerikai-német-olasz-francia-angol (hűha!) koprodukcióban készült filmet Tom Tykwer rendezte.

Bomba robban egy olaszországi irodaépület liftjében. Négy ártatlan civil – köztük két kislány – az életét veszti. A merényletért az országban angoltanárként dolgozó Philippa Paccardot vádolják, aki meg is vallja tettét és a hozzá fűződő indítékot. A detonátort az épületben tartózkodó dílernek szánta, aki a férje kábítószer-túladagolásáért és számos gyermek drogfüggőségéért felelős. A rendőrség semmit nem tett a bűnöző elfogásáért, ezért gondolta ki az Philippa, hogy ő vet véget a díler működésének, méghozzá ezzel a gyilkossággal. De a merénylet félresikerülésére ő sem számított. Bűnének felismerése és tudatosítása után összeomlik, ám a vallatásokon tolmácsként segédkező fiatal olasz rendőr, Filippo hisz az ártatlanságában és kiterveli, hogyan szabadíthatná ki.

A cselekmény - Kieslowski sallangmenetes forgatókönyvének köszönhetően – a lassabb ritmus ellenére is pattanásig feszíti az idegeket. Ezért persze a rendezőnek is kalapemelés jár, hiszen a lengyel mester felé mutatott tisztelete hagyta, hogy az idősebb alkotó stílusa mély nyomot hagyjon az filmen: a Heaven esetében elmarad a Tykwerre jellemző pergő ritmus és azt ezt alátámasztó gyorsmontázsos szekvenciák (ld. pl. A lé meg a Lola, Parfüm: egy gyilkos története). A fordulatok matematikai pontossággal kiszámítottak, a feszültség finoman adagolt, semmi sem felesleges a vásznon.

Az extrém helyzetbe csomagolt cselekményben egy drámai menekülő szerelmesek-történet bontakozik ki. A fiatal férfi és az idegileg instabil nő kapcsolata érintések nélkül is lírai mélységet nyer, Filippo minden tekintetében ott a szerelem. A kapcsolat ábrázolása finom, de mégis határozott. A színészi játékok kiválóak, mind Cate Blanchett, mind Giovanni Ribisi otthonosan és modorosság nélkül mozog a szerepében.

Ezekkel a szempontokkal azonban csak a film felszínét kapargatjuk – a Heaven számtalan olyan egyértelmű, vagy elszórt utalást tartalmaz, amely megérne egy külön misét. Gondolok itt a Paradicsom profán megjelenítésére a két főhőssel a fa alatt; a teljesség megélése utáni önfeláldozásra, mely a mennybemenetel kapuja lehet; vagy pusztán arra a felvetésre, hogy mi van, ha Philippa és Filippo nem is két személy, hanem valójában egy (erre utal a nevük hasonlósága; az alkotók ugyanabba a ruhákba öltöztetik őket; és a társadalomból való kivonulásukat jelezvén egyszerre nyírják le a hajukat is).

Nem egy üldözőjelenetekkel dúsított, pergő ritmusú akciófilm, de a Heavennek nem is ez a lényege: a mondanivaló az alkotás mélyebb rétegeiben húzódik. De ha ezt nem is érjük el, még mindig kapunk egy sajátos képet férfiról és nőről, az áldozathozatalról, a szabadságvágyról és persze a szerelemről.

9/10

PanAma

Andrej Kravchuk 2008-as nagyszabású, Hollywood stílusát idéző filmje, az Admirális (Адмираль) Oroszország mozgóképes művészetnek háborúsfilm és melodráma hagyományához kapcsolódik. Kár, hogy az álomgyár elbeszélésmódja és kliséi bekebelezték az amúgy érdekes, a szovjet idők után történelmi revizionizmusra törekvő alkotást.

Évek óta dúl az első világháború, a németek és az oroszok között egyre elkeseredettebb a harc. Alexandr Vasziljevics Kolcsak hadihajó kapitány, egy kétségbeesett tengeri csatában biztosított bátor helytállása miatt a cár admirálissá lépteti elő. A tiszteletére rendezett fogadáson ismeri meg első tisztje gyönyörű feleségét, Annát. Bár a háború egyre szorítóbb környezete és a szerelmesek kötődést jelentő családi helyzete elszakítja őket egymástól, a kapcsolatnak nem szakad vége. Kolcsak fokozatosan tör előre a katonai ranglétrán, egészen az északi flotta vezetéséig, amikor is kitör a forradalom és a feszült belpolitikai helyzetben Alexandrnak egyaránt kell megbirkóznia a magánéleti és közéleti dilemmával.

Az orosz/szovjet filmművészetben igen nagy hagyománya van a háborús környezetbe helyezett melodrámának, gondoljunk csak a Szállnak a darvak-ra, vagy a Ballada a katonáról-ra (ez inkább anyamelodráma). Az Admirális is ehhez a nemzetileg már jól bevált műfajhoz nyúl, kár, hogy ezt az ellenforradalmi oldal piedesztálra emelésével és a hollywoodi stílussal próbálták hibridizálni. Az előbbi miatt a film túlságosan kötődik a történelmi hitelesség megmutatásához: rengeteg a helyszín, a háborús cselekmény követhetetlenül szövevényessé válik, nem kevés elliptikus ugrással. A politikai szál rekonstruálása csak sokadik megnézésre sikerül, történelmi háttértudás ide vagy oda. A csatajelenetek egyébként – a háborúsfilmes hagyománynak és a nagyköltségvetésnek köszönhetően – robbanásokkal telitetettek és igen látványosak.

Ebbe a háborús közegbe ékelődik be a szerelmi szál, melynek finom megmutatásában ugyan van egyfajta líraiság, de talán pont emiatt és a háborús vonal túlzott jelenléte miatt a kapcsolat drámaisága nem hatol a szívünkig. Ehhez egyébként a karakterek súlytalan mivolta is hozzájárul – Kolcsak személyisége csak egy történelmi pózként funkcionál, amellyel az egyébként kiváló színész, Konstatyin Habenszkij (Nappali és Éjszakai műszak, A sors iróniája) nem is nagyon tud mit kezdeni: szinte már frusztrálóan modorosan játszik. Elizaveta Boyarskaja Anna karaktere ugyan illeszkedik a gyönyörű orosz főhősnők sorába, de olyannyira személyiség nélküli, hogy egyetlen jellemzője Szasa iránti szerelme.

A történeten a képi világ sem segít: a színpompás, erősen szaturált fényképezés a hollywoodi hagyomány silány másolata csak, és teljesen elüt a cselekmény drámai jellegétől. Csak néha tűnik fel egy-egy festői szépségű kép (például a széttört kristálypohár lassított felvétele). Indokolatlan giccsbe csomagolták az alkotók ezt a fajsúlyos lehetőségeket nyújtó sztorit. Ezen sajnos a forgatásos keret sem segít, sőt ügyetlenül utal a Titanic „öreg néni emlékezik a nagy szerelmére” szálra.

Talán ez a film jelzi, hogy a kortárs orosz műfaji film válaszúton van: vagy kialakít egy rá jellemző, teljesen sajátos nemzeti filmnyelvet, vagy megpróbálja másolni a nagy amerikai álomgyár stílusát. Ez utóbbira példa az Admirális, ami ugyan jó alappal dolgozik, de sorozatosan az arányvesztés hibájába esik.

6/10

PanAma

A Marvel képregény-adaptáció sorozat új darabja, a Thor: A sötét világ (2013) hozza a már megszokott formát. Sőt, a csaták kiélezettebbek, a párbeszédek életszerűbbek lettek Alan Taylor rendezőnek (Trónok harca, Maffiózók) köszönhetően.

A történet ott kezdődik, ahol az első részben félbehagytuk. Először látunk egy történelmi kitekintést, ahol megtudjuk mi történt a sötét tündérekkel (Komolyan? Tündérek? Hogy lehet már a Dark Elves-t sötét tündérekre fordítani?!). Röviden és tömören: megpróbálták elpusztítani az univerzumot, de Thor nagypapija legyőzte őket és titkos fegyverüket az Aethert. Legalábbis mindenki így tudta... Ezután ugrunk vissza jelenkorunkba, ahol Thor éppen rendet teremt a 9 birodalomban, közben Jane Foster epekedve várja, hogy visszatérjen a Földre, hiszen már évek teltek el a skandináv isten ígérete óta. Míg nem egy nap Jane felfedez egy hasonló anomáliát, mint ami anno Thort a világunkba hozta. Természetesen bajba is kerül, amikor az egyik féregjárat beszippantja, és a testébe kerül az Aether. De jön Thor és elviszi szerelmét Asgardba, hogy meggyógyítsák. Mivel közben közeledik a birodalmak együttállása – ez az úgy nevezett konvergencia – így Malekith, a sötét tündérek vezére a többi tündérrel együtt felébred és elindul, hogy megszerezze az Aethert és elpusztítsa az univerzumokat. Természetesen ez hatalmas konfliktust okoz, ugyanis a fegyver Jane-ben van, Jane pedig Asgardban… És így elkezdődik a csatározás életre-halálra (na, halál, az van benne egy pár, a Trónok harca után nem is kell csodálkozni) a tét pedig nem más, mint az univerzum maga. Plusz a nő. Mindig a nő.

A film látványvilága nagyon szép, minden sokkal életszerűbb lett. Bár szerintem felesleges megnézni 3D-ben (én azt tettem), nincs benne semmi extravagáns, amit a sima 2D ne adna vissza. A poénok természetesen itt is ütnek, bár egyik másik megértéséhez szükséges az összes többi Marvel film ismerete (főleg a Bosszúállóké)

Amit gyengének találok a filmben, az maga Malekith, a fő gonosz karaktere. Úgy éreztem, hogy nincs kidolgozva a motivációja, csak úgy oda van téve a vászonra, hogy lehessen valaki ellen küzdeni. Egyszerűen nincs mélysége a karakternek és emiatt sajnos a csaták tétje is veszít az értékéből. Amúgy egy nagyon szórakoztató, popcornmeleg film született, a már jól megszokott klisékkel együtt.

Ja és ne feledjétek, ez Marvel, így itt is vannak jelenetek a kreditek után.

7/10

RDorka

Bevallom, úgy másfél éve láttam Mike Mills Kezdők című filmjét, és bár nem emlékszem minden részletére, azért gyakran eszembe jut, főleg a hangulata és a remek színészi játékok miatt. Olyan film ez, ami nem akar nagyon sokat mondani, nem erőltet semmiféle filozófiát, csak a hétköznapok egyszerűségét, egy életszakasz problémáját mutatja be úgy, hogy közben egy egyedülálló aurát von a néző köré és még vicces is tud lenni.

A történet Oliverről (Ewan McGregor) szól, aki homoszexuális apja (Christopher Plummer) halála után nem találja a helyét. A sors fintora, hogy a papa csak 75 évesen, 44 évnyi házasság után vallotta be „másságát”, majd mikor rátalált igaz szerelmére (Goran Višnjić), kiderült, hogy rákos. Így Olivernek nemcsak a friss szerető hírét kell feldolgoznia, hanem az apja betegségét, majd halálát is. Ebben az állapotban barátai elrángatják egy beöltözős buliba, ahol megismerkedik a szertelen francia lánnyal, Annaval (Mélanie Laurent), és egymásba szeretnek. Csakhogy párkapcsolatok terén egyikük sem éppen tapasztalt, mondhatni kezdők.

A film egy nagyon aktuális élethelyzettel foglalkozik, a harmincasok családalapítási problémáival, miközben a szülők elvesztése és a másság elfogadása is felvetődik. Mike Millst, a rendezőt nagyon lehet szeretni, hiszen nemcsak hogy ő írta a filmet, de operatőrként is ő dolgozott, tette mindezt úgy, hogy az nem vált a film kárára, épp ellenkezőleg. Egy nagyon bensőséges hangulatvilágot hozott létre, ahol mindenről lehet beszélni, ahol nem kell titkolni a szomorúságot, és ahol a szerelem nemcsak a rózsaszín ködről szól, hanem a másik elfogadásáról, az alkalmazkodásról.

Külön kiemelendő Christopher Plummer játéka, aki a szerepnek köszönhetően be is zsebelte a legfontosabb díjakat 2012-ben: BAFTA-, Golden Globe- és Oscar-díj is ott csücsül a vitrinben azóta. Nagyon jó nézni, ahogy az öreg végre megtalálja a boldogságot és kapaszkodik belé a végsőkig. Valahogy értelmet ad az életnek. Létezik boldogság, csak meg kell találni.

A Kezdők egy életigenlő film, még akkor is, ha az elmúlás központi szerepet játszik benne. De hiszen ilyen az élet, klisével élve: megszületünk, küzdünk, aztán meghalunk. De ha közben van legalább egy „arany pillanat”, már megérte, Mike Mills filmje pedig pont ez mutatja be, próbálkozni kell, mindannyian kezdők vagyunk.

8/10

Kockás

Most, hogy erről a filmről a rádióadásban is beszélgettünk, íme egy kritika róla:

Robert Zemeckis (Forrest Gump, Számkivetett) 1988-as alkotása sokak gyermekkorának tüneményes filmes emléke lehet. A Zűr az űrben-hez (1996) hasonló, animációt és élőszereplős világot keverő Roger nyúl a pácban pergő, helyenként káoszba forduló, humoros cselekményessége végig fenntartja a nézői figyelmet, legyen szó akár gyerekről, akár felnőttről.

Hollywood az 1940-es években. Roger nyúl az egyik stúdió szeleburdi, rajzolt színésze, aki azonban az utóbbi időben nem teljesít túl jól a vásznon, mégpedig a szívdöglesztő felesége körül fellángoló megcsalási pletyka miatt. A főnöke Eddie Valiant magánnyomozót kéri fel, hogy járjon utána az ügynek. Sötét titokra derül fény, legalábbis látszólag és a kétdimenziós nyúlfigura szerelmi riválisának brutális halála után Rogert vádolják az esetleg szerelemféltésből elkövetett gyilkossággal. Ám Valiant rájön, hogy valami nagyszabású összeesküvés áll a háttérben, mely az egész Firkanegyedet veszélyeztetheti.

A Roger nyúl a pácban elsőrangú és őt egyedivé tévő jellegzetessége az a Hanna-Barbera stúdió és Tex Avery munkásságán alapuló rajzfilmvilág szellemes megidézése és átültetése az élőszereplősbe. Így elevenedik meg a szemünk előtt a Tom & Jerry vagy éppen a Looney Tunes (Tapsi Hapsi, Dodó kacsa) burleszkes káoszt idéző atmoszférája. Az eklektikus cselekményvilág azonban nem válik nevetségessé, sőt, kiválóan működik együtt az élőszereplőssel – bár ez jelentős mértékben köszönhető Bob Hoskins színészi játékának is, aki gond nélkül beszélget nem létező, ám a vásznon megjelenő animált karakterekkel. Az egyetlen negatívum talán – bár ez inkább a kellő technikai fejlettség hiányának róható fel -, hogy az élőszereplős és animált karakterek fizikai érintkezése néhol még esetlenül kidolgozatlan (például mikor a Gorilla kidobja Eddie-t a bárból).

Zemeckis filmje a burleszkes rajzfilmek megidézésén kívül a film noir műfajával/stílusával is operál. Ezt egyrészt a gyilkossági nyomozást elindító bűnügyi szál motiválja, másrészt a lecsúszott, lelki problémákkal küszködő nyomozó főhős, a pénzhiányban szenvedő Valient, akinek az ügy felgöngyölítése a személyes válságára is megoldást jelenthet. A noirok csúcsra járatott femme fatale-járól meg ne is beszéljünk, aki Jessica bombázó karakterében ölt testet.

A humoros és izgalmas cselekményvezetés, a rejtély-felderítés és a burleszkes fordulatok teszik igazán pergővé a narratívát. A gag-ek egyaránt kacsintanak a felnőtt és a gyermekvilág felé, az animációs keveredés pedig igazán egyedi élményt nyújt. Aki még nem látta, pótolja be a Roger nyúl a pácban-t!

8,5/10

PanAma

Kedves olvasók! 

Kockással megelégeltük az őszt, és a nyálkát, ezért úgy döntöttünk egy még párásabb és hidegebb, ám annál szebb országba, Angliába megyünk (bölcsész logika, ez van - a szerk.), meglátogatni penguinsandzombies-t. Úgyhogy most a hétvégén előreláthatóan nem várható új poszt (hétfőn este érkezünk).

VISZONT: Hétfőn este ismét Látszótér Rádió! Este 8 és 10 óra között hallgassatok minket Kockás Vászon és ernyő műsorában. Ezúttal szavainkat a gengszterfilmek tematikája köré fonjuk, szót ejtünk a klasszikusokról, a kortársakról, és persze a kedvenceinkről is. Kitérünk továbbá a Film Noir-ra és a Roger nyúl a pácban c. nagy sikerű és tüneményes alkotásra, mely az élőszereplős világ és az animáció keveréke, 1988-ból. Mindezt jazzes, swinges zenékkel tarkítjuk. Ne maradjatok le! :) 

A moziterem szinte tele volt a Ted premierjén, ami ezekben az időkben szerintem nehezen mondható el, főleg ha nem egy nagyszabású, látványközpontú filmről van szó, hanem egy egyszerű vígjátékról. Úgy látszik, a Family Guy-on és az Amerikai fateren felcseperedett nemzedék fantáziáját megmozgatta az új Seth MacFarlane film, szerintem nem is kellett csalódniuk! Kellemes, hasfalrengető alkotás lett a kedvelt alkotó első (javarészt) élőszereplős, egészestés játékfilmje, a Ted!

Bár az elsütött viccek színvonaláról lehet vitatkozni - hiszen néha a legalpáribb humor mély bugyrait kóstolgatják (de MacFarlane esetében furcsa is lenne mást várni) - a Ted mégis minden percében megnevettet. Nyilvánvalóan rendszeres poénforrás a drogozás, a szellentés, a szexuális szokások alfajai, a béltartalom, illetve a különféle testnedvek. De aki ismeri a már említett Family Guy humorát, ezen egyáltalán nem fog meglepődni, sőt, pillanatok alatt ráhangolódik a Ted gag-jeire is, és gyakorlatilag végigröhögi a másfél órát.

Azon kívül, hogy a film nem veszi magát komolyan (állandó kiszólások és random utalások) külön erény, hogy több szálat mozgat egyszerre, ezáltal nem esik a vontatottság hibájába. Nem csak egy elcsépelt romantikus komédia egy plüssmackó karakterrel megspékelve, hanem olyan témákat is felhoz, mint a felnőtté válás, a barátság kérdése, sőt még emberrablás is (bár a „maci-rablás” talán ideillőbb fogalom)! Ráadásul a két élőszereplős karakter, John (Mark Wahlberg) és Lori (Mila Kunis) kapcsolatát sem a kezdettől vizsgálja a film, hanem már folyamatában, négy év együtt járás után, ez pedig új elemekkel tölti fel az amúgy túl sokszor elmesélt romantikus történetet.

A karakterrajzok jók, a színészek ügyesen játszanak. Mila Kunis külön kiemelendő, hiszen ritka az olyan hollywood-i színésznő, aki ennyire gyönyörű és ez mégsem akadályozza a vicces szituációk alakításában. Azaz nem válik unalmasan modorossá, hanem magától értetődő természetességgel játszik a legabszurdabb helyzetekben is (mondjuk visítás közepette székletet takarít fel a padlóról egy részeg hivatásos hölgy után). CGI Tedről pedig mondanom sem kell, hogy a film másik gyöngyszeme, hiszen ilyen alpári barom karaktert senki más nem tud megalkotni és persze alakítani is (eredeti szinkronhang), mint Seth MacFarlane – mindezt egy kisfiú karácsonyi kívánsága által életre kelt plüssmackó személyében. Abszurd!

Bár hatalmasat nem üt, de szórakoztató alkotásra sikerült a Ted, olyan poénokkal, amiket az ember még évekig elsüthet a baráti társaságában. Érdemes megnézni!

7/10

PanAma

Van valami megfoghatatlanul egyedi a norvég humorban. Mondhatnánk, hogy olyan, mint a brit: fanyar és groteszk, de nem annyira intelligens. Vagy hasonlíthatnánk a franciához, csak a szex mégsem kap akkora szerepet. Vagy akár a saját, magyar humorunkhoz is közelíthetnénk a szójátékok elhagyásával. Nos, a norvég ilyen is, meg olyan is, de leginkább norvég, Petter Næss filmje, az Elling pedig kiváló példa rá.

A film főhőse a címben szereplő Elling (Per Christian Ellefsen), egy autista férfi, aki negyven éves korára magára marad édesanyja halálát követően. A mama elvesztése okozta sokkot egy rehabilitációs központban (elmegyógyintézet) segítenek neki feldolgozni, ahol a szobatársa a szintén negyven éves – egyébként szexmániás szűz – Kjell Barne (Sven Nordin). A két férfi a program végén Oslóba költözik, és Frank Åsli (Jørgen Langhelle) felügyelete alatt kezdenek új életet, melynek célja, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba. És innen veszi kezdetét a film, ahol minden nagyon valószínűtlen mégis nagyon életszagú.

Egy percig sem unatkozunk. Poén poént követ, helyzetkomikumok egymás hegyén hátán – ráadásul a már magában mosolyt fakasztó norvég nyelven. Hol egy terhes nőt szednek össze hőseink a lépcsőházban, hol pedig új barátságot építenek ki, vagy éppen fejvesztve menekülnek a bevásárlóközpontból a tömegre hivatkozva, de az sem kizárt, hogy azon hisztériáznak, mivé alakítsák át a hálószobát (műhellyé vagy könyvtárrá). Azon meg már sem lepődünk, hogy a felszínre tör Elling költői vénája.

A színészi játékok bámulatosak. Per Christian Ellefsen imádni-való Elling szerepében és a mackós Sven Nordin-t sem lehet nem szeretni. És ami a film egyik legnagyobb pozitívuma, hogy a szereplők hendikepjeik ellenére sem válnak szánalmassá, sőt nagyon is megállják a helyüket azonosulási pontként. A film pedig szépen pörög maga – kiváló – ritmusában, és egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy vége, amit mi nagyon nem szeretnénk, nehéz útjukra bocsájtani a karaktereket. De muszáj.

Cserébe egy jó kis izomláz marad a rekeszizmunkban a sok nevetéstől és jó sok pozitív gondolat a hétköznapokra. Feltéve, ha kaphatóak vagyunk egy kis abszurd, néhol gusztustalan, de mindenféleképpen kedves norvég humorra. És, ha mindez nem lenne elég, a filmet 2002-ben Oscar-díjra jelölték legjobb idegen nyelvű film kategóriában. De ez már csak hab a tortán.

8/10

Kockás

Etyekwood olyan, mint Magyarország: lepukkant és semmi sem működik (diszkrét hungaropesszimizmus – a szerk.). A hétvégén látogatást tettem a Korda Sándor nevével fémjelzett filmparkban. Nagy reményekkel indultam a filmforgatás fellegvárának nevezett létesítménybe. A belépés ára nem kevés (a felnőtt jegy időponttól függően 2500-3000 Ft), reméltem, cserébe legalább nagy élmény lesz. Sajnos csalódnom kellett.

Kijutni kapásból nem volt egyszerű. Kelenföldről óránként jár a busz, mely letesz Etyek határában, szó szerint a semmi közepén. Ebben a semmiben kell gyalogolni 20 percig az út szélén – természetesen kiépített járda nincs –, míg az ember meg nem lát valami raktárépületekhez hasonlító szürke kockákat. Ezek szerint jó helyen járunk, ez itt a Korda Filmpark - már látjuk is a táblákon a feliratot.

Ami a szervezők előnyére szól, hogy bár egy órával előbb érkeztünk, mint a foglalt időpont, öt percet sem kellett várnunk, máris megjelent egy animátor, aki körbevezetett minket. Utunk stúdiótúrával kezdődött, ami két állomásból állt: a „New York-i díszletből”, melyben a Hell Boy 2-n és pár videoklipen kívül semmit nem forgattak; és a „Római díszletből”, melyben a Borgiákat készítik. Nos, egyik sem olyan monumentális, mint az ember képzelné. Viszont mindkettő teljesen lehasznált. Olcsó hungarocell/parafa és hasonló lapokból készült minden, mely bizony nem időtálló, és nem is tartják karban. Annyira nem, hogy a Borgiák stábjának a római díszlet kis utcáiba, illetve belsejébe tilos bemenni, ugyanis ÉLETVESZÉLYES, mert hullik az egész. És akkor kérdem én, csodálkozunk, hogy szinte senki sem forgat itt? Persze kísérőnk gyorsan megpróbál meggyőzni minket, hogy a belső stúdiók milyen jók, de oda természetesen nem mehetünk be, így mi csak „Ikeás-fémdoboz-épületeknek” látjuk őket.

Ezután következik a „múzeum” és az „interaktív” kiállítás. A terem méretű múzeumban Korda Sándor életét idézi fel egy-két tárgy és az animátorunk szavai. Az interaktív kiállítás bár nagyon érdekes, de kevéssé interaktív. Ugyanis semmi sem működik. Bár jó látni, hogy milyenek voltak a kezdetleges vetítőgépek, meg jó hallani, hogy van camera obscurájuk, amit ugyan rendesen megnézni nem lehet, mert a lány állítása szerint zárlatos (?!) lett.

És a tönkrement lista egyre csak nő: ezzel víz alatti jelenetet lehetne szimulálni, de elromlott, arra fel lehetne menni, de veszélyes stb. A működő dolgok meg csupán optikai csalódással való játékok voltak (pl. Münsterberg-jelenség, Ames-szoba), melyek ugyan érdekesek, de 10 éves kor felett nem igazán élvezhetőek, arról nem is beszélve, hogy kevesebb utazás és pénzcsörgetés árán a Csodák Palotájában is megtekinthetők. Viszont be kell vallanom, hogy a green box-ban a motorra ülést nagyon élveztem, főleg mikor a lepedővel eltakartam mindenem, csak a fejem látszott, és én lettem a test nélküli motoros.

A kiállításon természetesen a filmezés minden aspektusáról beszélnek, kezdve a tervezéstől, a maszkoláson át, a filmhangon keresztül az utómunkáig. De minden, ami ott elhangzik, csupán a laikusoknak lehet érdekes, sokszor éreztem úgy, hogy mi, filmes rókák többet tudunk, mint a kísérőnk. Szóval csalódtam, egyszerűen többre, vagy legalábbis profibbra számítottam. A Korda Filmpark kellemes program lehet szülőknek kisgyerekkel, de mi jobban jártunk volna, ha inkább moziba megyünk .

RDorka