Andrej Kravchuk 2008-as nagyszabású, Hollywood stílusát idéző filmje, az Admirális (Адмираль) Oroszország mozgóképes művészetnek háborúsfilm és melodráma hagyományához kapcsolódik. Kár, hogy az álomgyár elbeszélésmódja és kliséi bekebelezték az amúgy érdekes, a szovjet idők után történelmi revizionizmusra törekvő alkotást.

Évek óta dúl az első világháború, a németek és az oroszok között egyre elkeseredettebb a harc. Alexandr Vasziljevics Kolcsak hadihajó kapitány, egy kétségbeesett tengeri csatában biztosított bátor helytállása miatt a cár admirálissá lépteti elő. A tiszteletére rendezett fogadáson ismeri meg első tisztje gyönyörű feleségét, Annát. Bár a háború egyre szorítóbb környezete és a szerelmesek kötődést jelentő családi helyzete elszakítja őket egymástól, a kapcsolatnak nem szakad vége. Kolcsak fokozatosan tör előre a katonai ranglétrán, egészen az északi flotta vezetéséig, amikor is kitör a forradalom és a feszült belpolitikai helyzetben Alexandrnak egyaránt kell megbirkóznia a magánéleti és közéleti dilemmával.

Az orosz/szovjet filmművészetben igen nagy hagyománya van a háborús környezetbe helyezett melodrámának, gondoljunk csak a Szállnak a darvak-ra, vagy a Ballada a katonáról-ra (ez inkább anyamelodráma). Az Admirális is ehhez a nemzetileg már jól bevált műfajhoz nyúl, kár, hogy ezt az ellenforradalmi oldal piedesztálra emelésével és a hollywoodi stílussal próbálták hibridizálni. Az előbbi miatt a film túlságosan kötődik a történelmi hitelesség megmutatásához: rengeteg a helyszín, a háborús cselekmény követhetetlenül szövevényessé válik, nem kevés elliptikus ugrással. A politikai szál rekonstruálása csak sokadik megnézésre sikerül, történelmi háttértudás ide vagy oda. A csatajelenetek egyébként – a háborúsfilmes hagyománynak és a nagyköltségvetésnek köszönhetően – robbanásokkal telitetettek és igen látványosak.

Ebbe a háborús közegbe ékelődik be a szerelmi szál, melynek finom megmutatásában ugyan van egyfajta líraiság, de talán pont emiatt és a háborús vonal túlzott jelenléte miatt a kapcsolat drámaisága nem hatol a szívünkig. Ehhez egyébként a karakterek súlytalan mivolta is hozzájárul – Kolcsak személyisége csak egy történelmi pózként funkcionál, amellyel az egyébként kiváló színész, Konstatyin Habenszkij (Nappali és Éjszakai műszak, A sors iróniája) nem is nagyon tud mit kezdeni: szinte már frusztrálóan modorosan játszik. Elizaveta Boyarskaja Anna karaktere ugyan illeszkedik a gyönyörű orosz főhősnők sorába, de olyannyira személyiség nélküli, hogy egyetlen jellemzője Szasa iránti szerelme.

A történeten a képi világ sem segít: a színpompás, erősen szaturált fényképezés a hollywoodi hagyomány silány másolata csak, és teljesen elüt a cselekmény drámai jellegétől. Csak néha tűnik fel egy-egy festői szépségű kép (például a széttört kristálypohár lassított felvétele). Indokolatlan giccsbe csomagolták az alkotók ezt a fajsúlyos lehetőségeket nyújtó sztorit. Ezen sajnos a forgatásos keret sem segít, sőt ügyetlenül utal a Titanic „öreg néni emlékezik a nagy szerelmére” szálra.

Talán ez a film jelzi, hogy a kortárs orosz műfaji film válaszúton van: vagy kialakít egy rá jellemző, teljesen sajátos nemzeti filmnyelvet, vagy megpróbálja másolni a nagy amerikai álomgyár stílusát. Ez utóbbira példa az Admirális, ami ugyan jó alappal dolgozik, de sorozatosan az arányvesztés hibájába esik.

6/10

PanAma