Van valami megfoghatatlanul egyedi a norvég humorban. Mondhatnánk, hogy olyan, mint a brit: fanyar és groteszk, de nem annyira intelligens. Vagy hasonlíthatnánk a franciához, csak a szex mégsem kap akkora szerepet. Vagy akár a saját, magyar humorunkhoz is közelíthetnénk a szójátékok elhagyásával. Nos, a norvég ilyen is, meg olyan is, de leginkább norvég, Petter Næss filmje, az Elling pedig kiváló példa rá.

A film főhőse a címben szereplő Elling (Per Christian Ellefsen), egy autista férfi, aki negyven éves korára magára marad édesanyja halálát követően. A mama elvesztése okozta sokkot egy rehabilitációs központban (elmegyógyintézet) segítenek neki feldolgozni, ahol a szobatársa a szintén negyven éves – egyébként szexmániás szűz – Kjell Barne (Sven Nordin). A két férfi a program végén Oslóba költözik, és Frank Åsli (Jørgen Langhelle) felügyelete alatt kezdenek új életet, melynek célja, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba. És innen veszi kezdetét a film, ahol minden nagyon valószínűtlen mégis nagyon életszagú.

Egy percig sem unatkozunk. Poén poént követ, helyzetkomikumok egymás hegyén hátán – ráadásul a már magában mosolyt fakasztó norvég nyelven. Hol egy terhes nőt szednek össze hőseink a lépcsőházban, hol pedig új barátságot építenek ki, vagy éppen fejvesztve menekülnek a bevásárlóközpontból a tömegre hivatkozva, de az sem kizárt, hogy azon hisztériáznak, mivé alakítsák át a hálószobát (műhellyé vagy könyvtárrá). Azon meg már sem lepődünk, hogy a felszínre tör Elling költői vénája.

A színészi játékok bámulatosak. Per Christian Ellefsen imádni-való Elling szerepében és a mackós Sven Nordin-t sem lehet nem szeretni. És ami a film egyik legnagyobb pozitívuma, hogy a szereplők hendikepjeik ellenére sem válnak szánalmassá, sőt nagyon is megállják a helyüket azonosulási pontként. A film pedig szépen pörög maga – kiváló – ritmusában, és egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy vége, amit mi nagyon nem szeretnénk, nehéz útjukra bocsájtani a karaktereket. De muszáj.

Cserébe egy jó kis izomláz marad a rekeszizmunkban a sok nevetéstől és jó sok pozitív gondolat a hétköznapokra. Feltéve, ha kaphatóak vagyunk egy kis abszurd, néhol gusztustalan, de mindenféleképpen kedves norvég humorra. És, ha mindez nem lenne elég, a filmet 2002-ben Oscar-díjra jelölték legjobb idegen nyelvű film kategóriában. De ez már csak hab a tortán.

8/10

Kockás