Vittorio Storaro élő legenda a filmszakmában, háromszoros Oscar-díjas operatőr (ráadásul olyan filmekért díjazták, mint az Apokalipszis most, a Vörösök és Az utolsó császár), aki olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Bernardo Bertolucci, Francis Ford Coppola vagy Warren Beatty, és most kis hazánk vendége volt a X. Aranyszem Operatőr Fesztivál alkalmából.

A közönség állótapssal köszöntötte a Mestert, akit Koltai Lajos, hazai nagymester konferált fel. Storaro igazi olasz, akit a tolmács nélkül is meg lehetett volna érteni a taglejtéseiből, és akinek szavain úgy csüngött a közönség, mintha Yoda osztaná meg az erő titkát. Mert hát ezt tette: mesélt a fény, a színek és az elemek jelentőségéről a filmben, a kontrasztokról és a hatásról, amit kiváltanak (és amik tökéletes használata olyan zseniális művésszé tették őt). Hangsúlyozta a rendezők személyiségének fontosságát, hogy az ő jóváhagyásuk nélkül az operatőr sem alkothat szabadon. Kiemelte a társszerzőséget, hogy egy film nem jöhet létre csapatmunka nélkül, hiszen több művészeti ág szintézise – kell irodalmi háttér, zene és természetesen a képeken van a legnagyobb hangsúly.

Storaro a folyamatos tanulás híve, gyakran végzett önrevíziót munkássága során, és a filozófiát nagy segítőjének tartja a filmművészetnek – J.L. Baudry vászonra alkalmazott Platón-hasonlatát fel is elevenítette a közönség számára.

Az előadás vége felé pedig bemutatta azt a könyvet, amit Bob Fisher, amerikai újságíróval és Lorenzo Codelli, olasz filmtörténésszel készített, és amely egyfajta tisztelgés a mozi, és azon belül a filmvizualitás előtt: L’Arte della Cinematografia / The Art of Cinematography, azaz a mozi művészete. Meg is mutatott egy oldalt belőle: a Mephisto egy képét láthattuk.

Izgalmas előadás volt, egy élmény volt látni a Mestert, aki műhelytitokként még annyit elárult, hogy Coppola már a One from the Heart (1982) forgatásán a digitális korszak eljövetelét vizionálta.

Egy korábbi interjú Storaroval:

Hiába a nagy beharangozás, A hobbit 2-nek csak füstje volt, lángja nem. Kockás 5 ajánlópontja után következzen néhány ellenvetés, ami miatt nem érdemes erre a filmre pénzt kiadni.

Sekélyes karakterekre, ripacskodó dialógusokra, elnyújtott cselekményre és a törpök hátán fityegő béna műanyagbaltákra tellett Peter Jacksonnak. A Gyűrűk Urával világhírűvé vált rendező döntését már az első rész megfilmesítésénél sokan megkérdőjelezték, hiszen egy vékonyka könyvecske három, jó hosszú részre bontása (a trilógia darabjainak esetében egy-egy testes mű szolgáltatta az alapot) nemcsak hogy indokolatlan, de felkelti a gyanút valami más iránt is. A Hobbit-sorozat célja nem más, mint hogy még mélyebbre nyúljon a fantasy-klasszikuson felcseperedett rajongók zsebébe, akik popcornnyammogás közepette, nosztalgiavágy miatt ülnek be a moziba.

A Tölgypajzsos Thorin által vezetett csapat eltökélten halad tovább a Magányos Hegy felé, hogy visszaszerezze a törpök jogos tulajdonát, a Smaug nevű sárkány által elfoglalt hegymélyi várost és az azt megtelítő kincstengert. Gandalf a Bakacsinerdő felé vezeti őket, ahol azonban elválnak útjaik, a mágus Dol Guldurba tart, hogy felfedje az ott fokozatosan megerősödő gonosz titkát. A csapat pókokkal küzd meg, majd foglyul ejtik őket az erdőben élő tündék, ám Bilbó leleményességének köszönhetően sikerül kijutniuk. Közben a gonosz vezérelte orkcsapat követi őket, egészen a Magányos Hegyig, ahol a hobbitnak be kell bizonyítania rátermettségét, mégpedig a rettegett Smauggal szemben.

A cselekmény 2 és fél órán keresztül nyúlik, akár a rétestészta. Ez egy szempontból teljesítmény, hiszen arányosan leosztva mintegy 100 oldalt vittek vászonra ennyi filmidővel, csakhogy ez nagyon érzékelhető is a történeten. A dialógusok rendkívül erőltetettek, még egy mesei világban sem beszélnek így a szereplők (pláne, ha a Gyűrűk Urára gondolunk). A történet felszínességét ellensúlyozva és a filmidőt kitöltvén az alkotók pergő ritmusú akciószekvenciákkal telítették a cselekményt (pókok elleni harc, orkcsaták), amik egyébként elég profik, de elütnek a megszokott fantasy-közegtől. A műfajkeverésben amúgy már profi rendező (pl. Törjön ki a frász – horrorvígjáték) ráadásként még humorral töltötte ki a maradék lötyögős részt. A hordós-menekülős jelenet szinte egy burleszkre hasonlít.

Kár, hogy nem a karakterrajzokra fecsérelték ezek helyett az időt és a pénzt. A film személyiségei teljesen súlytalanok, egy-két mondattal leírhatóak (pl. Thorin: a macsószövegekkel nyomuló, büszke törpkirály, akit küldetéstudat hajt mindenen át). Legolas és Gandalf egy percnyi karakterfestési figyelmet sem kap, Peter Jackson simán alapoz arra, amit a Gyűrűk Urában már megcsinált, pedig engem érdekelt volna a hősök motivált előélete. (Szegény gyerekeink, akik netán elkövetik azt a hibát, hogy elősztoriként Hobbit-sorozatot nézik meg a világhírű saga előtt!)

A cselekményt a látványvilág sem ellensúlyozza: csupa műanyag, szó szerint! A törpök minden mozdulatánál berezonálnak a kaucsukfegyverek (ez a castingolt kovácsok által készített LotR kellékek után elég gáz), a fülek pedig gumicukorként fénylenek. Orlando Bloom öregedési problémáit ellensúlyozva pedig annyira túlretusálták az arcát, hogy plasztik baba lett belőle. Smaug, a sárkány tényleg nem annyira rossz, de én azt mondom: még mindig inkább a Skyrim, ott legalább te küzdhetsz meg a szörnnyel.

A harmadik rész előre elspoilerezett, és az is csak a Gyűrűk Ura mitológiáról történő huszadik bőrlehúzásnak ígérkezik. Ha a fantasy-klasszikus hangulatára, képi világára, karaktereire vágysz, vagy bármi olyanra, ami az őssorozatot fajsúlyossá teszi, ne nézd meg A hobbit: Smaug pusztaságát (sem), mert csalódni fogsz!

5/10

PanAma

Tegnap volt A hobbit - Smaug pusztasága éjféli premierje, amit természetesen nem hagyhattunk ki. Amíg elkészül kritikánk, összeszedtük a legfőbb okokat, amik miatt A hobbit 2 kihagyhatatlan alkotás.

5. Peter Jackson cameo-ja

4. Tauriel vagány magánszámai, amint orkokat tesz el láb alól.

3. Bofur hordós alakítása.

2. Gandalf harca a Feketemágussal.

1. Természetesen a legfőbb ok: Smaug. Sárkány még sosem volt ennyire király.

Kockás

PanAma:

Nem is burkolt feminizmus, de az egyik „legtökösebb” női jelenet az egész filmtörténetben, amikor a Király visszatér-ben Eowyn és a Boszorkánykirály megküzdenek (BK: Te bolond! Férfi engem meg nem ölhet! E: Nem vagyok férfi!) és Eowyn győz egy ominózus arconszúrással

A Gyűrű Szövetségében, a Móriában menetelés alkalmával Gandalf az egyik csontvázzá aszott halott kezében egy sietve írt naplót talál, és annak hátborzongatóan naturalisztikus felolvasásában újraéljük a törpök végzetes beszorítottságát (most is kiráz a hideg, ahogy rágondolok).

Gimli és Legolas sajátos versenye a harcban minden percet megér, pláne mikor a tünde olifánt leterítés-mutatványa után a harcos törp megjegyzi: ez csak egynek számít!

Kockás:

Számomra ez egyik legnagyobb zsepifaktorú jelenet A Gyűrű Szövetségében látható, mikor Frodó vállalja a küldetést, majd a segítségére összeáll a szövetség.

Az egyik szintén Gyűrű-rajongó barátommal képesek vagyunk bekapcsolni A két tornyot csak ezért a fél percért:

Pippin éneke A király visszatér-ben, miközben Denethor egy négygyermekes család vasárnapi ebédjét csámcsogja magába.

RDorka:

Én csak ennyit mondanék:

Korábbi cikkünkből pedig érdekességeket tudhattok meg a filmtrilógiával és forgatásával kapcsolatban. Jó szórakozást! 

 PanAma, RDorka & Kockás

Lassan elérkezik A hobbit - Smaug pusztasága premierje, így elég nagy Gyűrűk Ura-lázban égünk, ezért összegyűjtöttünk néhány érdekességet a Gyűrűk Ura háza-tájáról. Íme az eredmény:

1. A forgatások rendszerint hajnali 5 órakor kezdődtek és mintegy 11 órán keresztül tartottak, hogy a film alapanyaga minél gyorsabban kész lehessen. Néhányszor a stáb hétfelé vált és különböző helyszíneken forgattak párhuzamosan!

2. A forgatási folyamat lezárultával 1,2 millió méternyi filmszalag gyűlt össze.

3. Sean Astin – Samu megformálója – az új-zélandi forgatás közben magánakcióba (is) kezdett, és készített egy saját kisfilmet is The Short And Long Of It címmel: 

4. Egy-egy hobbit-láb felragasztása 1-2 óra munkát vett igénybe, ugyanis a sminkeseknek el kellett érnie a teljesen élethű látszatot, amely cseppet sem kelti fel a mozi nézőben a gyanút, hogy lábra erősített szilikonpapucsot lát. Ezekben a színészek mozgása is igen nehézkes volt, többször hasra estek bennük, így rendszerint a nap végére dobhatták is ki a kellékeket, mert nem csak kényelmesek nem voltak, de strapabírók sem.

5. A ruhákat és a fegyvereket (páncélokat) egyaránt középkori módszerekkel készítették, hogy minél élethűbbek legyenek. A jelmezkészítők középkori szövőgépet használtak, s szereplők pedig minden jelenetben teljes öltözékben virítottak (hiába írt a forgatókönyv alkalmanként csak premier plánt), mert Peter Jackson többször eltért a plánozástól. A rendező megannyi kovácsot is „castingolt” a forgatás előtt, hogy kiderítse, kik a legmegfelelőbbek az élethű fegyverek és páncélok elkészítésére.

6. Dominic Monoghan (Trufa) készített egy ál-interjút a Frodót alakító Elijah Wood-dal, ami nagyon vicces: 

7. Peter Jackson mind a három filmben cameozik. (Sőt, A hobbitban is!)

8. A Gyűrűlidércek hangját több hang keverékéből állították össze, hogy ilyen félelmetes legyen: oroszlánbőgés, bagolyhuhogás, görényvisítás, tevemorgás – persze nem kevés bindzsivel. Sőt, betonon végigcsikorgatott műanyagpohár hangja is van benne!

9. Howard Shore, a film zeneszerzője is feltűnik egy pillanatra A király visszatér-ben, mint rohani őr az ivós játék, Gimli és Legolas „párbaja” során (ez a rész csak a bővített verzióban szerepel, az alábbi videó 11. másodpercében láthatjátok)

10. A stáb gyakran több helyen forgatott párhuzamosan, hogy minél hamarabb végezzenek a munkával, így a kellékeket megsokszorozták. A Kettétört Kardból 5 darab, Gandalf botjából 8 készült. Sőt, a Szövetség tagjainak tarisznyájából (amit Völgyzugolyból való távozásuk után kaptak) 139 darabot csináltak!

+1 A Szövetség tagjai közül többen – Dominic Monoghan, Orlando Bloom, Ian McKellen, Sean Bean, Sean Astin, Viggo Mortensen és Elijah Wood - magukra tetováltatták tündéül, hogy „kilenc”.

PanAma & Kockás

A Magyar Tolkien Társaság rendezvénysorozatot szervez J.R.R. Tolkien születésnapja alkalmából:

Varázslatos utazásra invitálunk minden érdeklődőt és a fantasy irodalom klasszikusainak kedvelőit. A méltán kedvelt kalandot a kezdetektől, Bilbó indulásától az útját folytató Frodóig követhetitek nyomon, két felvonásban, mindkét helyszínen témába vágó díszletek és jelmezek közt, mesés kiegészítő programokkal. Ahogy illik, mi is kronologikusan haladunk, így az esemény első állomása lesz a 'Hobbit maraton' (a második rész előpremierjének napján - december 11-én), ezt követi a rendezvény folytatása december 14-én szombaton, A Gyűrűk Ura trilógiával.
Bővebb, részletes információk lentebb olvashatók.

A részletes programról a társaság honlapján olvashattok.

Kockás

Sziasztok!

Kockás Vászon és ernyő műsora ma ismét fut a Látszótér rádióban! Ezúttal évértékelést tart, azaz hónapról hónapra sorra veszi a 2013-ban debütált filmeket. Este 8-tól hangolódjatok Ránk ezen a linken:

http://latszoter.hu/radio

Illetve ha egy kis bemelegítésre vágytok Hobbit-ügyileg (szerdán éjfélkor érkezik a második rész!) ajánlunk figyelmetekbe egy korábbi adást a Gyűrűk Uráról! 

http://latszoter.hu/radio/gyuruk-ura

A LotR rajongóknak pedig tovább kedveskedünk a Smaug pusztaságának premierjéig - minden nap valami Középföldéről érkező hírt osztunk meg veletek! Hallgassatok, olvassatok, nézzetek minket! 

PanAma

A filmek, akárcsak az élet, tele vannak megmagyarázatlan dolgokkal. Ezek többségével a néző nem is foglalkozik, mint hogy miért barna E.T., a földönkívüli, vagy miért szeret egymásba két karakter. Ahogy az a francia rendező, Quentin Dupieux filmjében el is hangzik (egy karakter szájából, aki ezt megelőzőleg az autójával feldönt tizennégy darab, véletlenszerűen elhelyezett széket a sivatagban, mert miért ne): a 2010-es Rubber, a gumiabroncs ezek előtt tiszteleg.

Hogy lehet tisztelegni az ok nélküli előtt? Például úgy, hogy a filmedben semmit sem magyarázol meg. És ez nagy gond, ha a filmed arról szól, hogy egy telekinetikus erővel ellátott kerékgumi gyilkolászni kezd. Vagy mégsem? A nevetségesen hangzó premissza akár egy zseniális trashfilmet is takarhatna, de erről szó sincs. A Rubber messze áll a trash-től, sőt, esetében sokkal inkább egy minőségi művészfilmről beszélhetünk.

A történetet hiába taglalnánk tovább, akkor se lenne több értelme. A gumiabroncs, akit egyébként Robert-nek hívnak, egyszer csak életre kel, gurulni kezd, és kiderül, hogy nem szereti az élőlényeket. Viszont szeret tévézni. Amitől azonban a Rubber egy élvezhető film lesz, az a rendkívüli kivitelezés: a hangsúlyos önreflexivitás, lenyűgöző képi világ, gyönyörű kameramunka, és persze nem utolsósorban a humor.

Amennyiben egy klasszikus narratívára vágyunk, a Rubber minden aspektusában csalódást fog okozni. Nem csak a főmotívum (az abroncs) nem kap magyarázatot, de semmi más sem, és a film valódi lezárás nélkül ér véget, teljesen lerombolva bármiféle műfaji elvárást. Amit azonban kapunk, egy művészi film mellett, hogy egy izgalmas következő dimenzióként eljátszik a mozi problematikájával is: az egyik történeti szálon ugyanis megjelenik maga a nézőközönség. És jól tudjuk, hogy egy film addig tart, ameddig valaki azt nézi.


A Rubbernek egyébként magyar vonatkozása is van. Szó szerint, ugyanis a film hangmérnöke Magyar Zsolt. A Los Angeles-ben élő, sokat foglalkoztatott hangtechnikus ráadásul csodás munkát végzett: a kiváló hangvágás a másik kiemelkedő technikai aspektusa a műnek, a vizuális remeklés mellett. Nem véletlen, hogy azóta is szívesen dolgozik a magyarral Dupieux.

9/10

Szamár

Az éhezők viadalának első része – bár a történet tetszett – nem fogott meg. Gyerekek gyilkolták egymást egy szimulált valóságban a rettenetes és disztópikus hatalom őrző keze alatt. Az ötlet jó volt, de a megvalósítás már nem annyira. Mindezek ellenére kíváncsi lettem a történet folytatására és azt kell, hogy mondjam, eldobtam az agyam!

Az éhezők viadala: Futótűz összességében egy zseniális film lett. Nagyon jót tett neki a rendezőváltás. Francis Lawrence – akit a Legenda vagyok vagy a Vizet az elefántnak rendezéséből ismerhetünk – nagyon kitett magáért. A képi világ sokkal összetettebb, mozgalmasabb lett. És személy szerint zseniális ötletnek tartom, hogy be merte vállalni az aréna jelenetek IMAX kamerával történő felvételét. Imádom az IMAX-et: az a rengeteg pixel (horizontálisan 18 000), az izzadságcseppekben még a tükröződéseket is látni lehet. Persze az ilyen szuper kamerákkal dolgozni sem egyszerű, csupán egy maroknyi filmben használták őket (Pl.: A sötét lovag: Felemelkedés, Sötétségben – Star Trek). Nem csak nagyok és nehezek, de nagyon zajosak is, akárcsak valami régi projektor. Így a jelenteket kénytelenek voltak kétszer felvenni, először csak kamerával, majd csak hanggal. 

Katniss (Jennifer Lawrence) és Peeta (Josh Hutcherson) a kötelező bajnoki körutat járják be, ám a Kapitolium célpontjaivá válnak, mert győzelmükkel elhintették a forradalom lehetőségének csíráit. Hogy ennek elejét vegye Snow elnök (Donald Sutherland), új szabályok alapján hirdeti meg a 75. éhezők viadalát. Most az elmúlt évek győzteseinek kell egymással megküzdenie. Említenem sem kell, hogy mindez mekkora ellenérzést vált ki a bajnokoknál, melyet mindegyikük más-más módon fejez ki.

Zseniálisak a színészek egytől egyig, valós feszültséggel töltik meg a filmet, csak úgy izzik a levegő körülöttük. Egyszerűen el tudom hinni nekik azt a rengeteg érzést, amit a nézők felé közvetítenek. Különösen kedveltem azt, ahogy Jena Malone megformálja Johanna Mason karakterét. Viszont a két főszereplő számomra elveszett közöttük, természetesen Josh Hutcherson Peetája rendkívül édes volt a plátói szerelmével és Jennifer Lawrence is rengeteget fejlődött a korábbi alakításaihoz képest (igen, itt sokkal jobb, mint a Napos oldalban) de egyszerűen még mindig hiányzik valami. Peetánál nem hiszem el, hogy tényleg szereti Katnisst és Katnissnél meg nem érzem a vergődést Gale (Liam Hemsworth) és Peeta között. Habár a film utolsó harmadában már vannak pillanatok, amikor szinte teljesen hiteles, hogy mégis Peetát szereti. Viszont, amit Gale-lel művel az teljesen üres és súlytalan. Egyszerűen semmi érzelem nincs, mondja a szavakat, de nem érzem mögöttük a töltetet. Nem mintha Liam ebben segítené. Sokkal több érzelem volt ebben a fiúban az első részben. Egyszerűen olyanok a közös jelenetekben, mint két festett műanyag baba.

Aztán még ott vannak Katnissnél a poszt-traumatikus stressz okozta problémák is, amit Jennifer szintén nem tud számomra hitelesen átadni. Igazából azzal lehet a baj, hogy a mellékszerepekre zseniális színészeket találtak és akaratlanul is hozzájuk mérem őket. Viszont, ha ilyen ütemben fejlődnek tovább, akkor még rengeteg meglepetésben lehet részünk.

Ajánlom mindenkinek, még én is meg fogom nézni párszor. Főleg szinkronosan – most feliratosan néztem a moziban – mert tudni akarom, hogy mire fogják lefordítani azt, amikor Gale Catnip-nek (vagyis macskamentának) becézi Katnisst.

8.5/10

RDorka

Hányszor láttuk már, mikor a szánkba akarják rágni az élet értelmét, vagy éppen azon méláznak létezik-e sors, végzet? És ha van, befolyásolhatjuk-e? A posztmodern bizony hemzseg az ilyen tucat-sztorikkal, hiszen egy szétesett világban élünk, ahol nem lehet tárgyilagosan megállapítani mi fekete és mi fehér, úgyhogy marad a szürke ötven árnyalata, a szex, a vér és az erőszak, és a dugás közben előadott nagymonológ az apokalipszisről. De lehet ezt okosan is tálalni, hogy a néző ne a hányós zacsiért rohanjon, hanem belefeledkezzen a sokszínűségbe, miközben az agytekervényeit is megdolgoztatják.

Jaco van Dormael 2009-ben egy gyönyörű filmmel ajándékozta meg a közönséget, a Mr. Nobody-val. Klisékből táplálkozik ő is, de sokkal kreatívabban, mint ahogy arra számíthatnánk. A történet Nemo Nobody-ról (Jared Leto) szól, de ahogy a neve mutatja, szólhatna akár Gipsz Jakabról vagy Kis Pistáról is, nem az ő személye a lényeg, hanem a döntései, amiket élete során hoz, amiket mi mind megléphetünk. Dormael alternatív jövőképeket mutat be Nemo sorsán keresztül, kezdve azzal, hogy elvált szülei közül kit választ, vagy melyik lányt teszi meg élete szerelmének.

A Mr. Nobody hihetetlen látványorgia, süt róla a profizmus, és én bizony elhittem neki minden képet. Dormael úgy képes filozofálni a filmen keresztül, hogy az közben nem válik unalmassá és szájbarágóssá, úgy ágazik el a film ezerfelé, hogy még mindig képesek vagyunk követni, és még mindig kíváncsiak vagyunk a végére. A végekre.

Mindeközben Pierre van Dormael (a rendező testvére) zenéje szépen lassan bekúszik a fülünkbe, és azon kapjuk magunkat, hogy fel-felidéződik. A Mr. Nobody igazi flow film, amit nem hiszem, hogy túl komolyan kellene venni, de legalább elgondolkodtat, vagy „rosszabb” esetben csak gondolatcsírákat vet el a fejünkben. És közben a képek! Kezdem ismételni magamat, de nem tudom elfelejteni, ahogy a helikopter vízkockát emel ki az óceánból. De miért is tenném?!

9/10

Kockás