Most, hogy kijött az új Godzilla film bemutatója, írunk a klasszikus japán elődről is!
Ezúttal Kelet felé fordítjuk a KinoGlaz hajóorrát és bekukkantunk Japánba, méghozzá a japán sci-fi világába. A 2004-es Godzilla: Final Wars (Gojira: Fainaru uôzu) Kitamura rendező keze munkája, egyrészt tisztelgés az 60 éves nemzeti óriásszörny-mítosz előtt, másrészt emblematikus példája az ország speciális-effektus filmműfajának.
A történet szerint az ember okozta környezeti változások következtében a Földön óriásszörnyek szaporodnak el, amik visszaszorítására a civilizáció egy genetikai mutációval rendelkező emberi egyedekből felépülő, ütőképes osztagot állít össze - az M szervezetet. Ugyan a monstrumok elleni harc sikeresnek bizonyul, a bolygót hamarosan újabb veszély fenyegeti, méghozzá egy megszálló faj képében. Az X bolygóról érkező idegenek a Földre szabadítják az összes veszélyes szörnyet, így az M szervezet kis túlélő csapatának nincs más választása, mint hogy szabadon eressze Godzillát, az egyik legpusztítóbb szörnyet, hogy ő küzdjön meg az ellenséggel.
Ha a klasszikus hollywoodi filmekhez szokott, nyugati szemünkkel ránézünk erre az alkotásra, a gagyiságtengeren kívül aligha fogunk látni valamit. Túlhajtott alműfajáradat, béna effektek, kegyetlenül rossz színészek és műanyagból készített óriásszörny-bábok (2004-ben!), amik egymást püfölik a képernyőn. Pedig a Godzilla: Final Wars a saját közegében értelmezve nem feltétlenül rossz film.
A science-fiction motívumok brutális mértékű keveredése Japán tőlünk idegen műfajfelfogásából ered – tegyük hozzá, ők legalább akkora sci-fi-hatalomnak számítanak keleten, mint az USA nyugaton, noha a két térség filmjei között ég és föld a különbség. A Japán sci-fik helyett ugyanis tokusatsu-k, vagyis speciális effekt filmek vannak – ők elsődlegesen a látvány és nem a tematika alapján csoportosítják a mozgóképes alkotásokat. A Godzilla ezen belül „kaiju”, vagyis óriásszörny-film, mely értelemszerűen vonzza magával a katasztrófafilmes vonalat is. De ezen kívül Kitamura alkotásában találunk inváziós/testrablós alien-filmet, mutánsfilmet, szuperhős-filmes elemeket, de beköszön a háborúsfilm, az akciófilm és a fantasy műfaja is. Nyugati ember legyen a talpán, aki ezt könnyen fogadja!
A látványvilág innen nézve szintén nagyon más, csúnya szóval gagyi: az óriásszörnyek látványosan gumibábok, vagy beöltöztetett emberek, a csihipuhi/pusztítós jelenetek pedig hosszan elnyújtottak, bennük felsorakozik a japán óriásszörny-mitológia széles skálája. Ám tudnunk kell, hogy ez a „béna” látványvilág a japán filmben szintén kezdettől fogva hagyomány, oka a nemzet művészeti hagyományában rejlik, melynek a nyugati koncepcióval ellentétben nem célja a pontos valóságillúzió-keltés (ld. japán fametszetek – szándékoltan nem perspektivikus ábrázolás). Az alkotás csak imitál, de nem von be teljesen, mi több, elidegenít. Ez tehát nem gagyiság, hanem tudatosság eredménye: használnak digitális technikát a filmekben (pl. Devil Man), de rendszerint az is az elrajzolást szolgálja. Ebben a műben is megjelenik egy harc erejéig a CGI, amerikai Godzilla a japán báb ellen, az utóbbi, mintegy büszke vállrándítással földbe is tiporja az idegen másolatot.
A színészi játék hiteltelen, túlzó volta is ehhez a hagyományhoz kapcsolható, a japán befogadó rétegnek ugyanis nem igénye a tökéletes mimézis. A nyugati sztereotípiát megjelenítő, Gordon kapitányt alakító Don Frye-ről süt, hogy nem színész (boxoló), szinte már vártam, hogy mikor röhögi el a szerepét. Matsuoka és Kosugi, a mutánsfiúk szerepében legalább profizmussal viszik a hihetetlenül modoros, ám hagyományos színészkedést.
Nyugati szemmel nem fog tetszeni, ezt garantálom. De ha kellően nyitottak tudunk maradni, vagy eleve trashfilmként tekintünk rá, egy egészen szórakoztató élménynek lehetünk részesei!
6/10