Pálfi György (Hukkle, Taxidermia) 2012-es filmje – már ha nevezhetjük így – egy nagyon sajátos és modern kísérlet arra, hogy megvizsgáljuk, a kortárs néző befogadási metódusa hol tart most. Milyen fejlett módon értelmezünk filmeket? A Final Cut – Hölgyeim és uraim mintegy 450, a filmtörténet különböző korszakaiból származó mű részleteinek felhasználásával készült mozgóképes kollázs, azaz vágástól vágásig tartó – eredetileg egymástól teljesen független – snittek egymás után tétele, melyek így, egy új értelmezésbe helyezve, kiadnak egy teljes történetet.

A sztori a nézőt kézen fogva vezető klasszikus hollywoodi elbeszélés szerint építkezik. Van egy férfi, aki az utcán találkozik egy gyönyörű nővel, majd követi és egy bárban rátalál. A hölgy bombasztikus kinézetű, néhány ital után a párocska az ágyban köt ki. Közben betoppan a féltékeny férj, de az újdonsült szerető kitesz magáért és méltón elnyeri a nő kegyeit, aki feleségül is megy hozzá. Sajnos a boldogság nem tart örökké, elkezdődik a házastársak elhidegülése, mely egy félreértett féltékenységi jelenetbe fullad. A nőnek és a férfinek egyaránt át kell gondolnia, mit akar a továbbiakban ettől a kapcsolattól.

Szerencsére a néző által már megszokott és jócskán kitapasztalt elbeszélőmódnak köszönhetően a sztori bonyolultságára nem kell annyira figyelnünk, mint ahogy a karakterek sem okoznak túl nagy gondot. A szinte kétszereplős romantikus történet (mely néha melodrámába fordul át) megadja a befogadónak azt a könnyedséget, hogy nemek szerint egyszerűen lehatárolja a két karaktert. Nekünk pedig egyáltalán nem nehéz a számtalan arc egy szereplőbe való sűrítése.

Ami már sokkal érdekesebb, az az, ahogy Pálfi a filmtörténettel játszik. Egy szinten értelmezzünk a sztorit és a karakterábrázolást, de közben ott mozognak az állandó kulturális gag-ek, melyek a néző filmes műveltségére alapoznak. Egy huncut jelenetbe bevágják Anthony Perkinst a Psycho-ból, amint felpillant, vagy épp Chaplin totyog a tánctéren egy bárban. Miközben a snittek abszolút megállják a helyüket a vászonra tett történetben, óhatatlanul felnevetünk azon, hogy az adott jelenetet az eredeti helyére illesszük és felismerjük, mennyire másképp működik. Imádnivaló kulturális humor, filmkedvelőknek egy nevetéssel és áhá-élménnyel teli kincsesbánya a Final Cut!

118 év filmművészetének zanzásított verziója – mindenki számára kötelező film, én azt mondom. Ráadásul Pálfi azt is bebizonyította ezzel, hogy ma már ilyen komplex módon képesek vagyunk filmet értelmezni - megannyi dologra figyelnünk egyszerre és a film mégis abszolút működik!

Sajnos a szerzői jogok miatt a Final Cut csak nonprofit módon vetíthető, egyelőre oktatói film státuszban van (de lássuk be, 450 film – melyből nem egy némafilm, vagy alkotója már rég elhunyt – jogainak utánajárni nemcsak, hogy rengeteg munka, de inkább Mission Impossible). Viszont önálló művészeti alkotásként szerencsére fesztiváloztathatják a szerzők, és a visszajelzésekből ítélve elég nagy sikere is van! Nem csoda – filmet nézni mindenki szeret, hát még ennyit másfél óra alatt!

10/10

PanAma