Egy filmmel visszaugrunk Duncan Jones „életművében” (mintegy két hete írtunk, második, és egyben legutóbbi filmjéről – a Forráskódról): beszámolunk a rendező nyitódarabjáról, a szintén futurisztikus kérdéskörbe ágyazott Holdról, amiért az év felfedezettjeként 2010-ben BAFTA-díjat is kapott.
Sam Bell asztronauta, egyszemélyes legénységként dolgozik a Hold távolabbi részén fekvő bázison, hogy felügyelje a Föld energiagazdálkodásához elengedhetetlen héliumbányászást. Egyetlen társasága Gerty, az intelligens robot-számítógép, aki igyekszik mindenben segítségére lenni a fojtogató magányba fokozatosan belerokkanó Samnek. A műholdas összeköttetés tropa, Sam nem tud élő kapcsolatot teremteni a Földön lévőkkel, mindössze a néha érkező üzenetek tartják benne a lelket, illetve az, hogy pár héten belül lejár a három éves szerződése és végre hazamehet a családjához. Csakhogy a képlet nem ilyen egyszerű, egy furcsa baleset után Sam a bázison úgy ébred, hogy már nincs egyedül. Megjött a munkaerő-utánpótlás, méghozzá egy második Sam képében.
A Hold nem az akciódús, bombasztikus látványelemekkel és pergő cselekménnyel operáló sci-fik körét bővíti, sokkal inkább kapcsolódik a Solaris és a 2001: Űrodüsszeia lassú ritmusú, tudományos-fantasztikus hagyományához. A film a főhős lélektani vizsgálatát helyezi középpontba, az irracionális, holdbéli közeg mindössze rideg keret az elidegenedés és elmagányosodás pszichológiai monodrámájához. Bátor vállalkozás egy kezdő rendezőtől, de Jones meg tudta ugrani a magának állított mércét: 2009-ben nagy felfedezettként fogadta a szakma és a film kritikai megítélése is igen pozitív volt.
További erény, amit ki kell emelnünk, hogy a hollywoodi nagyköltségvetésű produkciók viszonylatában a Hold enyhén szólva is kispályás (5 millió dollár – vö. Elysium megközelítőleg 120 millió), látványvilága azonban korántsem gagyi, sőt, a makettekkel megoldott tájak kifejezetten hitelesek, miközben – az űrállomás berendezéséhez hasonló – sivárságuk kifejezően tükrözi a hős lelkiállapotát. A lassú ritmussal való űrbéli ringáshoz pedig Clint Mansell szférikus zenéje is nagyban hozzájárul.
Bár a Hold mondanivalója (a gigavállalatok által kihasznált, „újrahasznosítható és -alkotható tárgyként” kezelt ember) nem újdonság a soft sci-fik körében (vö. Elysium, Upside Down), a tálalás mégis elgondolkodtató. Kár, hogy Sam Rockwell játéka nem annyira erősít rá a film izmosabb részeire – sem a lélektani ábrázolásra, sem a gyomorösszerántó társadalmi vonatkozásra. De lehet, hogy csak az instruálása ügyetlen, mert az biztos, hogy képes két teljesen különböző arcot adni a „Sam-eknek”.
Első filmként kiemelkedőnek tartom, és sokat várok Duncan Jones-tól! Kérünk még!
8/10
PanAma