Jim Jarmusch az amerikai független filmezés egyik legnagyobb szerzői rendezője, a ma betöltött 61. életévének ünnepén - ahogy azt a facebook oldalunkon ígértük is - egy művével jelentkezünk. 2005-ös alkotása, a Hervadó virágok (Broken Flowers) méltán nyerte el az év Cannes-i Zsűri Nagydíját – következetesen viszi az alkotó stílusát. A lassú tempójú cselekményben csupán neutrális, felszín alatti érzelmek mutatkoznak, egy alig jelzett, ám mégis hiteles személyiségi dráma alakul ki.
Don Johnston (Bill Murray) agglegény. Legutóbbi – és egyben már sokadik – barátnője megelégeli semerre sem mutató életmódját és elhagyja. Ugyanezen a napon a férfi egy titokzatos, feladó nélküli, rózsaszín borítékos levelet kap – egy volt extől, aki azt állítja, hogy van tőle egy 20 éves fia, akivel Don még sosem találkozott. A férfi hosszas őrlődés után úgy dönt, hogy utánajár az ügynek és felkeresi a lehetséges anyákat. A találkozások megannyi váratlan fordulatot tartogatnak a számára, és az út során Don kénytelen újra szembenézni zűrös múltjával.
Jarmusch-nál gyakori a kiégett, helyét nem találó jellemek útkeresésének az ábrázolása (Florida a paradicsom). De csak a fejlődés lehetőségének megmutatásával, a történetei sosem lezártak, inkább epizodikusak (Éjszaka a Földön). Ez igaz a Hervadó virágokra is: Don életének egyes állomásaira való emlékezést jelentik az exekkel való találkák. A címben megjelenő szimbólum (ami a fordításkor sajnos veszített erejéből, helyesen: Összetört virágok) a nőkre és a velük folytatott, kivétel nélkül „hervadásra” ítélt szerelmekre vonatkoztatható (expliciten a nekik vitt egy-egy rózsaszín csokorban jelenik meg). A kapcsolatok kudarca Don személyiségébe van kódolva, ahogy ezt a kezdeti szakításnál is láttuk - ezen kell változtatnia.
A film egy nagyon kifinomult, szerzői elemekkel dúsított személyiségi drámát ábrázol, melyben Don Johnston a középpont. Neve nem véletlenül utal Don Juan-ra, aki a film folyamán többször expliciten is megjelenik (pl. a férfi a filmes változatot nézi közvetlenül a szakítás előtt), leggyakrabban a főhőssel azonosítják. (Persze fura, hogy az amerikai színészgárda egyik legkevésbé vonzó férfiszínészét választották erre a szerepre – Bill Murrayt. De ez csak a személyes véleményem.) Ez Dont egy archetipikus karakterré redukálja már a film legelején, célja, hogy kitörjön a személyiségi skatulyából, és kiégett agglegényből komolyabb vágyakkal bíró, érett férfivá váljon.
Ez ugyan az álomgyár mindent megerősítő narratív metódusa szerint nem történik meg, de ha tudunk a sorok között olvasni, akkor igen. A kezdetben kiüresedettségébe fagyott, statikus karakter szép lassan olvad fel. Fejlődéseinek státuszai rendkívül finoman jelzettek (időről időre feltűnik egy-egy fiúkarakter, akire fiaként tekint), érzelmei neutrálisak – de a mélyben ott a lényeg. Már nem is a fiú/anya tényleges megtalálása lesz a fontos a történet végére, hanem az, ahogy Don megérik az apaságra. Még ha kezdetben kicsit sután is mozog ebben az eddig idegen szerepben.
A film ritmusa Jarmuschoz mérten rendkívül lassú (noha a jól összeválogatott soundtrack sokat dob a tempón), de annak, aki kedveli a rendező munkásságát, vagy nyitott az ilyen jellegű szerzői alkotásokra, mindenképpen ajánlom!
7,5/10
PanAma
