Folytatván toplistás sorozatunkat ezúttal ismét egy műfajt (vagy inkább stílust?) veszünk górcső alá: a film noirt. Az elnevezés („fekete film”) – ugyan zömében hollywoodi alkotásokra vonatkozik – francia kritikusoktól származik, Nino Frank alkalmazta először az amerikai bűnügyi filmek egy bizonyos típusára. A második világháború lezárulásával ugyanis a francia mozikra nagy ütemben szakadtak rá az addig éveken keresztül felgyülemlett és bemutatásra nem került amerikai produkciók – a sűrű filmtermésben pedig a francia kritikusok felfedeztek egy sajátos tendenciát bizonyos alacsonyabb kategóriás filmeknél (amiket gyakorta az USA-ban kapcsoltan forgalmaztak – egy szuperprodukcióért váltott jeggyel ezt is meg lehetett tekinteni), ami az anyaországban a folyamatos forgalmazás miatt nem tűnhetett fel.

A műfaj nyitófilmjének az 1941-es A máltai sólymot tekinthetjük, mely a kiemelkedő krimiíró, Dashiell Hammet azonos című regényének adaptációja. Ebben a filmben debütált a noir jellemző és azóta is gyakran visszatérő nyomozókaraktere, akit a legendává vált noirszínész Humphrey Bogart alakított. A klasszikus, hollywoodi film noir időszakát így 1940 és 1950 közé tehetjük, az összfilmes termésből körülbelül 400 alkotást, de maximum 20 nagyon emblematikusat ölel fel, ami egy műfaj tekintetében rendkívül kevésnek számít. Ezért is problematikus, hogy a film noirt egyáltalán tekinthetjük-e műfajnak (mai napig nincs rá konkrét válasz).

A film noir a bűnügyi filmek csoportjába tartozik, gyakorta szorosan összefűződik a gengszterfilm műfajával (pl. Aszfaltdzsungel). A film noirokban általában az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció kap kiemelt szerepet. A főhős kizárólagosan férfi karakter, nagyon gyakran nyomozó vagy a bűn és az erkölcsösség vékony határán lebegő, kettős figura (ezért van, hogy gyakorta ő keveredik a bűntény elkövetésének gyanújába – pl. Magányos helyen). Általában a filmek kezdetekor az aktivitás, a néha már agresszivitásba átcsapó magatartás jellemzi a figurát, aki a cselekmény és a bűntény felderítésével előrehaladva fokozatosan egyre passzívabbá és merengőbbé válik. Ezért a noirokban gyakori a belső narráció vagy a flashback (Alkony sugárút, A postás mindig kétszer csenget).

A „elmefilmekhez” közelítő narratívát persze az alkotók ügyesen ellensúlyozták, a kor viszonylatában rendkívül pergőnek számító cselekményvezetéssel: a noirokban gyorsak a jelenetváltások és a vágások, emiatt a filmek lüktető ritmust kapnak. Nem ritka, hogy a törénetvezetésben logikai szakadékok tűnnek fel, sőt, az is előfordul, hogy a bűntény tényleges megoldására nem kerül sor (A nagy álom). Ennek oka, hogy a főhős motivációja a nyomozásról fokozatosan áttevődik magánéleti síkra – a film megoldása így inkább a férfi révbe érése lesz.

De ki motiválja ennek elérésében? Természetesen a műfaj másik emblematikus figurája: a szexualitásával manipuláló femme fatale. Ezek a gyönyörű nők általában a férfi bűnre csábításában játszanak nagy szerepet, ördögi mesterkedésüknek köszönhetően a főhős lába alól fokozatosan csúszik ki a talaj.

Mindezen tematikus/narratív jellemzőkhöz persze hozzáadódik a noirok jellegzetes képi világa, mely a filmteoretikusokat elbizonytalanítja annak kérdésében, hogy a film noirt műfajnak vagy a bűnügyi filmek egy speciális stílusának tekintsük. Ezek a klasszikus filmek értelemszerűen fekete-fehér nyersanyagra forogtak, rendkívül expresszív látványvilággal. Zömében éjszakai jeleneteket látunk, kontrasztos megvilágítással.

A műfaj azonban nem halt ki az ’50-es években, sőt, bizonyos értelemben virágkorát éli ma is, méghozzá a neonoirokban. Ebből a filmcsokorból összegyűjtöttük a kedvenceinket:

PanAma:

Angyalszív (Alan Parker – 1987): Lelki válsággal küzdő magándetektív, akit egy különös figura egy énekes megkeresésével bíz meg. Csakhogy az ügy előrehaladtával a férfival kapcsolatba lépő emberek sorozatosan gyilkosság áldozatai lesznek. Misztikum, pszichothriller, woodo és sátánizmus. Az ügy megoldása pedig ténylegesen a hős életének megoldása lesz. De van femme fatale, expresszív látványvilág, egyre szövevényesebbé váló bűnügy és Mickey Rourke, akinek az arca ekkor még nem hasonlított felfújt krumplira.

kockás:

A gyilkos csókja (1955): Mivel Stanley Kubrick-rajongó vagyok, egyértelmű, hogy tőle választottam kedvenc film noirt. A gyilkos csókja ráadásul azért is nagyon izgalmas alkotás, mert Kubrick egyszerre volt a film rendezője, forgatókönyvírója és operatőre is. Így hát akit érdekel, hogyan is kell kinéznie egy igazi noirnak, annak ez a klasszikus tökéletes választás.

Saccperkb:

Feladták nekem a leckét. Nem könnyű dolog egyet mondani a kb. húszévnyi valódi noir filmkollekcióból, és azóta készült neováltozatokból. De jó, ha egyet kell mondani, akkor egyet kell mondani: Gyilkos vagyok (1944). Én meg Billy Wilder-rajongó vagyok. A fickó írásában minden mondat tökéletes, minden fordulat a helyén van. Csak ajánlani tudom.

Wancass:

Nagyon szeretem Bogart filmjeit és macsós alakítását, de számomra a tökéletes noir főszereplő Robert Mitchum, aki keménysége mellett mindig titokzatos, és az őrület szikrája látszik a szemében. Kísért a múlt (Out of the Past – 1947) című filmjében megvan minden noiros kellék, izgalom és csavar, és partnerként az egyik legtökéletesebb femme fatale, Jane Greer, aki ráadásul korának egyik legszebb színésznője volt. Kevésbé ismert alkotás, de kihagyhatatlan.