A 300 (2007) ostoba, történelemhamisító cselekménye és látványorgiája, és az ezzel szemben az egyik legkiválóbb szuperhősfilm, a Watchmen: Az őrzők (Watchmen, 2009) által ismertté vált Zack Snyder 2011-ben olyan filmet rendezett, amelyet valószínűleg pironkodó szégyenérzet közepette a mai napig igyekszik letagadni. Egyébként nem kis sikerrel – a rendezőt nagyra tartó rajongótábor kisebb szemrebbenéssel ugyan, de elsiklik az Álomháború (Sucker Punch) nevezetű valami fölött, amely a pehelykönnyű bugyutaságának köszönhetően gyorsan eltűnt a süllyesztőben.
A filmes látványvilág megteremtésében eleve nagyon jártas rendezőt – ahogy ezt a fenti példákon is láthatjuk (a 300 piszkos-sárgás árnyalatai mára már emblematikussá váltak) – az Álomháború esetében teljesen elragadta a maradéktalan hatáskeltés vágya, és ezért mindent a vizualitásnak rendelt alá. A forgatókönyv – már ha lehet annak nevezni ezt a történetmorzsákkal operáló furcsaságot – csak a felszínen próbálkozik bárminemű cselekményvezetéssel, karakterábrázolással pedig szinte semennyire. A film főhőse Baby Doll (már eleve milyen ez a nomen est omen?!?!), akit anyja halála után gonosz mostohaapja elmegyógyintézetbe zárat, hogy megszabaduljon tőle. A szőke tinilány azonban a zord intézmény falai között szövetségesekre lel – további négy lány személyében –, akikkel együtt merül bele különböző fantazmagóriákba, hogy meneküljön a nyomasztó és zord valóság elől. Az amazoncsapat álomháborúba kezd a képzelet világában, céljuk pedig nem más, mint a túlélés és a szabadság kivívása.
Lássuk a hibákat. Bár az Álomháború látványvilága valóban lenyűgöző, a történet olyan szinten egy nagy nulla, hogy a fenti pár sorban már túl sokat is mondtam. Az első komoly probléma a teljesen érdektelen – a vizualitásba viszont valóban plasztikusan illeszkedő – papírmasékarakterek. Ugyan a film kétségtelenül átmegy a Bechdel-teszten (hiszen a főszereplői mind nők, sőt, a férfiak zömében undorító férgekként kerülnek ábrázolásra), de ettől még siralmas képet fest a középpontba állított „gyengébb nemről”, mert azokat végtelenül egysíkúnak ábrázolja. A lányok a főhősi szintre emelés ellenére is megmaradnak a vászon személyiség nélküli vizuális díszeiként: szépek, hosszú combúak és szexin harcolnak. Néha pedig buta dialógusokat folytatnak egymással.
A „karakterek” gyengeségéhez még hozzájön az önmagát ismételgető történet: az elmegyógyintézet kuplerájjá alakított fantáziájában küldetésenként (mely egy-egy misztikus tárgy megszerzéséhez kötődik) újabb álomrétegek jönnek létre, ahol a lányok ténylegesen harcolnak. Ugyan ezek a helyszínek erősen variálódnak: zombi-náci hadsereg, sárkány vagy épp tükörarcú robotok ellen folyik a harc, de a végkimenetel rendszerint hasonló, így a cselekmény kínosan ismételgeti magát, és emiatt – szemkápráztató kaszabolásszekvenciák és látvány ide vagy oda – unalmas lesz. Ezen a hangulatos soundtrack sem dob sokat, az Álomháború random összeválogatott, és egymáshoz valamennyire kapcsolódó videoklipek és számítógépes játékok pályáinak sorozata. Márpedig ez utóbbi igazi interakcióval élvezhető, külső nézőként nem annyira. Arról nem is beszélve, hogy a – steampunk filmekre jellemző – látványos kor- és stíluskeveredés a stilizációt kevésbé kedvelők számára nagyon zavaró lehet (pl. egy középkori várostromban mit keresnek gépfegyverek?).
Mindent egybevetve az Álomháború nagyon gyenge történettel, de tagadhatatlanul vagány látványvilággal dolgozó alkotás, amely ráadásul a dekoratív, ám bugyuta nőkép miatt inkább a férfi közönséget célozza meg, noha őket meg vérig sértheti az „erősebbik nem” durva kritikájával. Snydernek meg illene már újra a Watchmen minőségében alkotnia.
3/10
PanAma