Körülbelül egy hete írtunk egy ír rendező zenés filmjéről, amely a független produkciók szembenállását tematizálja a főáramlatbelivel. Most ismét ez lesz a téma, de ezúttal nem John Carney új filmjéről lesz szó, a Szerelemre hangszerelvéről (Begin Again, 2013), hanem egy másik a napokban a mozikba kerülő alkotásról, a Lenny Abrahamson által rendezett Frankről (2014). A két rendező hasonló pályával rendelkezik: mindketten kritikailag jól teljesítő, de Írországon kívül alig ismert filmekkel kezdték. De míg Carney hét éve berobbant az Egyszerrel (Once, 2006), Abrahamsonnak eddig még nem jött az átütő siker. Mindazonáltal előző filmjével már találkozhattak a magyar nézők: a Mit tettél, Richard? (What Richard Did, 2012) a 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában szerepelt. Jóllehet ez a műve több emberhez eljutott, hatalmas nézői sikert mégse hozott. Arra viszont elegendő volt, hogy megszerezze Michael Fassbendert következő filmjéhez, aki nem csak remek színész, de jól eladható név is. Így jött létre a Frank.
A címmel ellentétben a film valódi főszereplője Jon, akit Domhnall Gleeson játszik (aki még nem ismerné, a nagyszerű ír színész, Brendan Gleeson fia – érdemes rá odafigyelni). Jon mindenáron zenész szeretne lenni, de nem megy neki a legjobban a dolog. Egy nap azonban egy kiejthetetlen nevű együttes érkezik a szülővárosába, amelynek egyik tagja öngyilkossági kísérletet követ el. Billentyűs hiányában az esti fellépés előtt felkérik Jont, hogy ugorjon be játszani, bár a srác egy számukat se ismeri. Itt ismerkedik meg a főszereplő a banda enigmatikus frontemberével, Frankkel (Michael Fassbender), aki óriási papírmasé fejet hord a nap huszonnégy órájában. A koncert pocsékul sikerül, Jonnak viszont felajánlják, hogy csatlakozzon a bandához, akik éppen egy világ háta mögötti ír településre tartanak felvenni legújabb lemezüket. A srácot annyira rabul ejti a frontember személye, hogy azonnal belemegy a dologba. Márpedig a Donnie Darko (2001) óta tudjuk, hogy a Frank nevet viselő maszkba bújt egyének nem jelenetek túl sok jót.
A bevezetőben úgy nyitottam, hogy a film a független produkciók szembenállását tematizálja a főáramlatbelivel. Ha szigorúak vagyunk, ez nem teljesen igaz, hiszen a Frank még radikálisabb John Carney filmjénél. A papírmasé-Fassbender által vezetett banda ugyanis magával az indie-vel is szemben áll: kimondottan underground zenét játszanak. Innen indul a film egyik főkonfliktusa, ugyanis Jon egyértelműen a populáris dallamok felé vonzódik. Ő híres akar lenni, az együttesnek azonban ez nem vágya. A banda a legváltozatosabb különcökből áll: nem hazudik az egyik karakter, amikor azt állítja, hogy még Frank a legnormálisabb köztük. Későbbi ismertségük azonban pont ebből a különcségből fakad, Jon ugyanis társai tudta nélkül minden velük történt eseményt posztol a különböző közösségi oldalakra valóságshow-t csinálva az életükből. Frankből és együtteséből nemsokára internetes mém lesz.
Bár a bevezetőben hozzá hasonlítottam, Lenny Abrahamson filmje nem retró hangulatú, romantikus feel-good mozi, mint a Szerelemre hangszerelve. A Frank az agyament poénok mögött elrejtve véresen aktuális és mai témákról beszél, így a közösségi média mint a személyiségzavarok és mentális betegségek kiváltója vagy tükre. A papírmasémaszk úgy rejti el Fassbender arcát, mint az alapértelmezett Facebook-profilkép: csak egy érzelemmentes szellemkép, amely mögött bármi megbújhat. Jon a skála ellenkező pontján helyezkedik el, ő az, aki mindent megoszt magáról, és persze úgy színezi ki a kibertérben az életét, ahogy csak szeretné. Az ő „profilképe” napról napra cserélődik, de ugyanúgy hazugság, akárcsak az üres papírmaséfej.
A Frank őrült vígjátéknak indul, az utolsó harmadában azonban nem nevetünk sokat. A karakterek tragikus sorsa egy ideig a komédia szolgálatában áll: mi is csak röhögünk a szerencsétlenkedéseiken, akár az internetes mémeken. Időközben azonban megszeretjük Franket; a papírmasé mögé bújt keresztrejtvény minket is rabul ejt. De a megfejtés a karakteréhez sokkal drámaibb, mint arra a néző számítana. Bár a film melankolikusan zár, ez egy cseppet se vesz el az értékéből. A poénokkal nyer meg minket, de a lezárás teszi felejthetetlenné Abrahamson legújabb rendezését. Ha pedig azt hinné valaki, hogy a végig maszkot viselő Franket bárki eljátszhatta volna, Michael Fassbender kiváló színészi alakításával erre is rácáfol. Nemcsak hangja segítségével formálja meg remekül az ír-német színész a valós személy által inspirált figurát (a filmet a 2010-ben elhunyt komikus, Chris Sievey élete ihlette, akinek a színpadi alteregója volt Frank Sidebottom), de testjátéka is nagyszerű. A Frank nem mindennapi film: rendkívül szórakoztató, rendkívül mély és rendkívül fura.
9/10
Szamár
