Miután végigvettük az idei fesztivál gyengécske filmjeit (32-21.), majd az igazán jókat (20-11.), most jöjjenek a legjobbak. A felhozatal már tavaly is nagyon erős volt, de idén még rátettek egy lapáttal. Itt van tehát a 11. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál tíz legjobb filmje:

10. Parador Húngaro (2014) – r.: Patrick Alexander, Aseneth Suarez Ruiz

Ki mondta, hogy nem lehet egy béna kézi kamerával kiváló filmet forgatni? Patrick Alexander és Aseneth Suarez Ruiz megtették. Az amerikai férfi feleségével karöltve egy kolumbiai dokumentumfilmet csinált egy magyar emigránsról. Cifrán hangzik? Alexander, aki öt évig élt Magyarországon a '90-es években, 2006-ban megismerkedett Villás Gyuri bácsival Bogotában, Kolumbia fővárosában. A magyar emigráns már '56 óta ott élt, a film jelenében pedig egy kolbászfalatozó tulajdonosaként találkozunk vele, ami a Parador Húngaro névre hallgat. Alexander elhatározza, hogy hazacsalogatja az idős férfit, de hamarosan rá kell jönnie, hogy a történet főszereplője nem Gyuri bácsi, hanem ő maga. Nagyon szép film identitásról, hovatartozásról és szeretetről. Megérdemelten nyerte el a közönségdíjat a fesztiválon.

9. Osztályellenség / Razredni sovraznik (2013) – r.: Rok Bicek

A szlovén film, ami a két főérdem egyikét, a Pressburger Imre-díjat elvitte, arról szól, hogy egy középiskolai osztály hogyan dolgozza fel egyik társuk öngyilkosságát. E kényes témában az alkotás nagyon alaposan jár el, minden oldalt, kérdést megvizsgálva. A Parador Húngaróhoz hasonlóan szintén nem a látványon a hangsúly, Rok Bicek első rendezése nyomasztóan sivár képi világgal és színekkel dolgozik. A filmet a tartalma, pszichológiai pontossága teszi nagyszerűvé.

8. Vörös hadsereg / Red Army (2014) – r.: Gabe Polsky

Gabe Polsky dokumentumfilmje a szovjet jégkorongcsapatról mesél és annak szerepéről a hidegháborúban. Az alkotás executive producere maga Werner Herzog. Sokat nehéz elmondani erről a filmről, azonkívül, hogy kiváltképp érdekes és szórakoztató, Polsky pedig nem marad távol a témától, és többször is megtörik a szigorú dokufilmes forma, amikor egy interjúalany kiszól a rendezőnek, vagy egy kolléga bejön a képbe megigazítani a vezetékeket. Nem csak a sport kedvelőinek ajánlott!

7. Whiplash (2014) – r.: Damien Chazelle

Zenés film, méghozzá jazz. A történet középpontjában egy fiatal srác áll, aki profi dobos szeretne lenni. De nem ám valami lepukkant rockbandában, hanem egy igazi jazz zenekarban. Már csak le kell nyűgöznie az akadémia neves karmesterét, őt azonban közel sem egyszerű. Persze az igazi karmester maga a film rendezője, aki egy ütemet se téveszt el ebben a remekműben. Nemcsak a karakterek (J. K. Simmons és Miles Teller nagyon hozzák a figurát), a dialógok, valamint a történet, de a tökéletesen megkomponált zene és az azt kísérő montázs-szekvenciák is kiváltképp nagyszerűek. Az év zenés filmje!

6. Csajkor / Bande de filles (2014) – r.: Céline Sciamma

A magyar cím ellenére nem a Sráckor (Boyhood, 2014) női változatát forgatták le a franciák, persze ez is egy felnövéstörténet. Amerikai kertvárosban élő gazdag fehér család helyett azonban kapunk egy szegény feketét a francia gettóból. Sciamma alkotása mindazonáltal rendkívüli érzékenységgel és intimitással nyúl a témához. A franciák már rég rájöttek, hogy a női film nem férfiak által rendezett romantikus komédiát takar, hanem valós történeteket a saját problémáikról, érzéseikről.

5. Fehér árnyék / White Shadow (2013) – r.: Noaz Deshe

A német Pálfi György-hasonmás, Noaz Deshe nemrégiben Tanzániába utazott, hogy rövidfilmkészítést oktasson a helyieknek. Ehelyett azonban jobb ötlete támadt: elkezdett egy nagyjátékfilmen dolgozni a tanzániai lakosokat bevonva. Nemcsak a színészek, de a stáb is a helyiek közül került ki, és két falu összefogásából születhetett meg végül az alkotás. Ez lett a Fehér árnyék, egy nehezen fogyasztható, de lenyűgöző film főszerepben egy albínó tinédzserrel, akinek a családját megtámadják, ugyanis a pigmenthiányos emberek testrészei különösen sokat érnek a feketepiacon. Ennek az oka, hogy az afrikai hiedelem szerint az albínók végtagjai és szervei szerencsét hoznak, és ez nem a film által kitalált történet. Aktuális, egzotikus és megrázó darab.

4. Lavina / Turist (2014) – r.: Ruben Östlund

Egy svéd család vakációzik az Alpokban és olyan dolgok történnek velük, amire senki sem számít. Tényleg. A film fura keveréke Kubrick Ragyogásának (The Shining, 1980) és Bergman A csendjének (Tystnaden, 1963) megfűszerezve egy jó adag bizarr fekete-humorral. A látvány szemet gyönyörködtető, a szituációk pedig olyan kínosak, hogy egyszerre feszengünk és röhögünk a karfát szorítva. Mesterien megkomponált mind képileg, mind tartalmilag.

3. A törzs / Plemya (2014) – r.: Miroslav Slaboshpitsky

A törzs úgy kezdődik, hogy a nézőt tudatják a ténnyel, miszerint végig jelnyelven fog szólni a film, és egy darab felirat nincs. Ez nem a fesztivál ügyetlenségéből fakadt, a rendező megoldása. Most végre megtudjuk, milyen érzés süketnek lenni és a beszéd értése nélkül interpretálni szituációkat. A film így rögtön az elején belehelyez minket egy kényelmetlen szituációba, ami idővel csak fokozódik. A siketnéma bentlakásos iskolába kerülő fiatal srác története ugyanis a legkegyetlenebb az idei felhozatalból. A lélegzetelállító hosszú snittekkel dolgozó film vizuális megoldásaiban leginkább Tarr Bélát és a Werckmeister harmóniákat (2000) idézi, tartalmilag azonban ez az alkotás sokkal sötétebb. Hidegrázós!    

2. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) – r.: Reisz Gábor

Reisz Gábor diplomafilmje mindössze 7 millió forintból készült (az átlag magyar film 200-300 millió), persze ez egyáltalán nem látszik meg rajta. Főszereplője Áron, egy friss diplomás munkakereső bölcsész srác, akivel nemrég szakított a barátnője, élete pedig céltalan. Az ő kalandjait követjük ebben a nemzedéki közérzetfilmben, míg próbál valami kapaszkodót találni az életben. Bár ez így szárazon hangzik, a szemünk nem marad az a 90 perc végére. No, nem azért mert kisírjuk, helyette valami furcsa és megmagyarázhatatlan keveréke lesz a könnyesre röhögésnek és a meghatottságnak. Ez a film ugyanis rólunk szól. A VAN egyrészt nagyon jól fogja meg a mai magyar 20-as/30-as generáció életét, problémáit; másrészt mindezt olyan egyedi, humoros, szívmelengető és felemelő módon teszi, hogy kijelenthetjük: ez az év magyar filmje. Méltán jutalmazta a fesztivál a másik fődíjjal, az Adolf Zukor-díjjal.

1. Sráckor / Boyhood (2014) – r.: Richard Linklater

A Sráckort 12 évig forgatták és egy kisfiú férfivá válását mutatja be a kamera előtt. Ez már önmagában bravúr, de nem ez a legnagyobb érdeme a filmnek. Richard Linklater egyvalamihez felettébb ért: az emberi érzelmekhez. Ezt már megmutatta a Mielőtt-trilógiájában, most pedig megmutatja újra. A 165 perc hosszú alkotás nem hogy leül a végére, hanem idővel egyre jobb lesz, ahogy a főszereplő színészként is felcseperedik és egyre több szöveget ad a szájába a rendező. Linklater dialógusai, karakter interakciói ugyanis hihetetlenül jók, és ennél hitelesebb felnövéstörténet nemigen készült. Gyönyörű és lenyűgöző film.