Hiába a nagy beharangozás, A hobbit 2-nek csak füstje volt, lángja nem. Kockás 5 ajánlópontja után következzen néhány ellenvetés, ami miatt nem érdemes erre a filmre pénzt kiadni.

Sekélyes karakterekre, ripacskodó dialógusokra, elnyújtott cselekményre és a törpök hátán fityegő béna műanyagbaltákra tellett Peter Jacksonnak. A Gyűrűk Urával világhírűvé vált rendező döntését már az első rész megfilmesítésénél sokan megkérdőjelezték, hiszen egy vékonyka könyvecske három, jó hosszú részre bontása (a trilógia darabjainak esetében egy-egy testes mű szolgáltatta az alapot) nemcsak hogy indokolatlan, de felkelti a gyanút valami más iránt is. A Hobbit-sorozat célja nem más, mint hogy még mélyebbre nyúljon a fantasy-klasszikuson felcseperedett rajongók zsebébe, akik popcornnyammogás közepette, nosztalgiavágy miatt ülnek be a moziba.

A Tölgypajzsos Thorin által vezetett csapat eltökélten halad tovább a Magányos Hegy felé, hogy visszaszerezze a törpök jogos tulajdonát, a Smaug nevű sárkány által elfoglalt hegymélyi várost és az azt megtelítő kincstengert. Gandalf a Bakacsinerdő felé vezeti őket, ahol azonban elválnak útjaik, a mágus Dol Guldurba tart, hogy felfedje az ott fokozatosan megerősödő gonosz titkát. A csapat pókokkal küzd meg, majd foglyul ejtik őket az erdőben élő tündék, ám Bilbó leleményességének köszönhetően sikerül kijutniuk. Közben a gonosz vezérelte orkcsapat követi őket, egészen a Magányos Hegyig, ahol a hobbitnak be kell bizonyítania rátermettségét, mégpedig a rettegett Smauggal szemben.

A cselekmény 2 és fél órán keresztül nyúlik, akár a rétestészta. Ez egy szempontból teljesítmény, hiszen arányosan leosztva mintegy 100 oldalt vittek vászonra ennyi filmidővel, csakhogy ez nagyon érzékelhető is a történeten. A dialógusok rendkívül erőltetettek, még egy mesei világban sem beszélnek így a szereplők (pláne, ha a Gyűrűk Urára gondolunk). A történet felszínességét ellensúlyozva és a filmidőt kitöltvén az alkotók pergő ritmusú akciószekvenciákkal telítették a cselekményt (pókok elleni harc, orkcsaták), amik egyébként elég profik, de elütnek a megszokott fantasy-közegtől. A műfajkeverésben amúgy már profi rendező (pl. Törjön ki a frász – horrorvígjáték) ráadásként még humorral töltötte ki a maradék lötyögős részt. A hordós-menekülős jelenet szinte egy burleszkre hasonlít.

Kár, hogy nem a karakterrajzokra fecsérelték ezek helyett az időt és a pénzt. A film személyiségei teljesen súlytalanok, egy-két mondattal leírhatóak (pl. Thorin: a macsószövegekkel nyomuló, büszke törpkirály, akit küldetéstudat hajt mindenen át). Legolas és Gandalf egy percnyi karakterfestési figyelmet sem kap, Peter Jackson simán alapoz arra, amit a Gyűrűk Urában már megcsinált, pedig engem érdekelt volna a hősök motivált előélete. (Szegény gyerekeink, akik netán elkövetik azt a hibát, hogy elősztoriként Hobbit-sorozatot nézik meg a világhírű saga előtt!)

A cselekményt a látványvilág sem ellensúlyozza: csupa műanyag, szó szerint! A törpök minden mozdulatánál berezonálnak a kaucsukfegyverek (ez a castingolt kovácsok által készített LotR kellékek után elég gáz), a fülek pedig gumicukorként fénylenek. Orlando Bloom öregedési problémáit ellensúlyozva pedig annyira túlretusálták az arcát, hogy plasztik baba lett belőle. Smaug, a sárkány tényleg nem annyira rossz, de én azt mondom: még mindig inkább a Skyrim, ott legalább te küzdhetsz meg a szörnnyel.

A harmadik rész előre elspoilerezett, és az is csak a Gyűrűk Ura mitológiáról történő huszadik bőrlehúzásnak ígérkezik. Ha a fantasy-klasszikus hangulatára, képi világára, karaktereire vágysz, vagy bármi olyanra, ami az őssorozatot fajsúlyossá teszi, ne nézd meg A hobbit: Smaug pusztaságát (sem), mert csalódni fogsz!

5/10

PanAma