Andrew Niccol 2011-ben, a Lopott idő-vel már nem minden előzmény nélkül nyúlt a sci-fi műfajához, hiszen 1997-ben ő volt az írója és rendezője a Gattacának. Később sem távolodott el a tudományos-fantasztikus történetektől: legújabb filmje, A burok egy inváziós alien-film alappal dolgozik, noha az inkább csak keret egy Meyer-féle tiniromantika ábrázolásához. A szerelmes száltól a Lopott idő sem menekült meg, de szerencsére ezen alkotás szorosabban kötődik a sci-fihez, és bár számos ponton elhasal a hollywoodi klisék miatt, azért egy nézhető popcornfilm lett.
Az idő pénz. Will Salas világában ez a mondás szó szerint igaz: az emberek karjában születésüktől fogva egy zölden világító óra ketyeg, ami 25 éves korukban megkezdi a visszaszámlálást. Nincs öregedés, ám mindenkinek idővel kell fizetnie, legyen szó lakbérről, vagy egy csésze kávéról. A társadalmi szakadék azonban óriási, Will Salas időzónájában, a gettóban az emberek napról napra élnek (ha valakinek lejár az ideje – azaz kifogy a vagyonából – azonnal meghal), míg a gazdagok – persze élesen szeparálva a pórnéptől - halhatatlanságukat töltik, kizsákmányolván a szegényeket. Salas egy este megmenti egy időmilliomos életét, aki hálából nekiad egy évszázadot. A gyanús esetre felfigyelnek az Időrendészek és az időközben a gazdagok negyedébe távozó Salast hamarosan gyilkosság vádjával körözik. A férfi azonban foglyul ejti egy időmilliomos lányát, és őrült hajsza veszi kezdetét, ahol már nemcsak a menekülők élete, hanem a társadalmi egyenlőtlenség kisimítása is a tét.
A idő pénzként való azonosítása egy kiváló forgatókönyv-lehetőséget biztosított az alkotók számára, amivel Andrew Niccol (aki írta is a Lopott időt) zömében élt is. A sci-fi-közeg életszerű felfestése pillanatok alatt megtörténik, alig kezdődik el a film, és mi máris otthonosan érezzük magunkat az alkotás világában. Az időproblematika alapját a párbeszédek humoros fordulataiban is kihasználták, például, amikor egy kéregető kislány odafutott Salashoz: „Hé, van egy perced?”. Ezektől eltekintve azonban a dialógusok nem egyszer súlyos banalitásba fulladnak bele.
Amiképp a cselekmény is. Az idő szorításából persze egy pörgős kalandnarratíva alakul ki, de a klisés fordulatok (mint a Salas és a Percvadász előre lejátszott párbaja) és a sablonos karakterek egy előre kiszámítható történet genezisét hordozzák magukban. Salas-nak már az apja is egy modern kori Robin Hood volt, nyilvánvaló, hogy ő is folytatja a családi hagyományt – személyisége kezdettől fogva ebbe az archetípusba kereteződik be. Segíti a szegényeket, és bukásra ítéli a gazdagokat, ehhez pedig minden eszközt bevet. Így a Lopott idő a kortárs sci-fikben markánssá váló társadalmi szegregáció témájával is kiemelten foglalkozik (vö. Elysium, Upside Down).
Aztán Salas kiegészül a dekoratív Sylvia karakterével: egy – szintén már százszor elmondott – Bonnie és Clyde sztori veszi kezdetét, bankrablásokkal díszítve. A sémákra alapozván Niccol nem is tesz semmit hozzá a szerelemhez, vagy a karakterekhez, minden súlytalan pózként, automatikusan működik a vásznon, emiatt a történet fokozatosan eltávolodik az életszerűségtől. Ezzel a színészek sem nagyon tudtak mit kezdeni – kivétel nélkül modorosan, természetellenesen mozognak a vásznon. Külön kiemelném a Percvadász bűnözőt alakító Alex Pettyfert, akinek minden felbukkanásától ökölbe szorult a kezem, annyira ripacskodott.
A sematikus történeten és karaktereken a forgatókönyv indokolatlan logikai ugrásai sem segítenek (amiket a pergő ritmus sem fed el): számos cselekményelem megmagyarázatlanul marad, vagy nem egyértelműen következik az azt megelőzőből (például hogy jutottak vissza a szerelmesek újra a gazdagnegyedbe, aztán hova tűnt az idejük?). Még szerencse, hogy a gyakorta stilizáltan bevilágított képi világ sokat dob a Lopott időn.
Bár vannak hiányosságai (nem is kevés), esti süppedésre és agykikapcsolásra tökéletesen alkalmas, súlytalan, pergő ritmusú akció-sci-fi a Lopott idő. És lehet, hogy a kérdésfelvetésén még utólag is tudunk gondolkodni.
6/10
