Nehéz erről beszélni, írni, szólni. Jancsó Miklós január 31-ikei halála, mely 92. életévében érte a valaha élő egyik legkiemelkedőbb, kétszeres Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas magyar szerzői filmes művészt, az egész országot felkavarta. Egy korszaknak lett vége ezzel, és mi – ahogy sokan mások – nem mehetünk el szó nélkül e mellett. Engedjétek meg, hogy ebben az összefoglaló cikkben emlékezzünk meg Jancsó Miklós életművéről.
A művész 1921-ben született Vácon, és bár azt hinnénk, hogy a magyar modernizmust talán leginkább meghatározó életmű stílusjegyeinek markáns kialakulása a filmkészítés iránti korai érdeklődésből ered, ez nincs így. Jancsó Miklós ugyanis a gimnázium befejezése után a pécsi jogi egyetemre iratkozott be, diplomát pedig ebből a tudományágból 1944-ben, Kolozsváron szerzett. Azonban ezen a területen munkát nem végzett (pedig bejelentkezett az ügyvédi kamarába), hanem Budapestre költözött és felvételt nyert a Filmművészeti Főiskola rendezői szakára, ahol 1951-ben fejezte be tanulmányait. Pénzszűkében diplomafilmje nem készülhetett el.
Kezdetben rövidfilmek születtek a keze alatt, majd 1958-ban, 37 éves korában elkészítette egészestés alkotását, A harangok Rómába mentek-et. A magyar modernizmus áramlatába azonban első igazán jelentős filmjével, az 1963-ban született Oldás és kötés-sel csatlakozott be, és az első olyan filmje, mely valamennyi „Jancsói” stílusjegyet magában hordozott, az 1964-es Így jöttem volt. A hetvenes években Olaszországban alkotott (A Pacifista; Magánbűnök, közerkölcsök), majd hazatért (Szörnyek évadja, Kék Duna keringő), a kilencvenes évek közepétől születtek a Kapa-Pepe-filmjei (Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten), itt beállításai már lerövidültek, az elidegenítő bóhóctréfa eszközeivel élt.
Jancsó alkotásai gyakran a nagyon egyénített, belső, szubjektív víziótól eltávolodva egy-egy történelmi kor, vagy világszemlélet parabolaszerű modelljét festik a vászonra (pl. Égi bárány, Még kér a nép, Szegénylegények). A hatvanas évek államosított és erős cenzúrával élő filmgyártásában többek között az ő filmjei voltak azok, melyek a „sorok közötti” olvasásra tanították befogadókat – a rendszer kritikája munkáiban ezért jelenik meg szimbolikus nyelven, összetéveszthetetlen stílusának kialakulása ehhez a „kényszerhez” (mely a dolgok egyértelmű kimondását tiltotta) is köthető.
Filmjeinek alakjai szimbolikusak, a témái a modernizmusban az elnyomás-áldozatszerep, manipulálás-kiszolgáltatottság köré csoportosulnak. Ehhez kapcsolódnak az életművön végigvonuló emblematikus, gyakorta népi jegyekkel dolgozó motívumok is, mint például a hatalmat szimbolizáló ló/lovaglás, vagy a kiszolgáltatottságot megjelenítő mezítelenség. Összetéveszthetetlen stílusjegye, mely a magyar filmművészetben talán ilyen markáns módon még Tarr Béla sajátja, a hosszú beállítás. Akár több perces snittjei kiüresedett tereket ölelnek fel, melyben a szereplők modellszerűen, szigorú megkomponáltság szerint mozognak, a stilizált dialógusok is rendszerint a karakterek közötti viszonyok jelzői, vagy szimbolikusan értendők. Az Égi bárány után a beállításokban a kameramozgás egyre dinamikusabbá válik (főleg vízszintes síkon maradva), így a jelenetek nem egyszer bonyolult fahrt-sínrendszer felépítését követelték. Martin Scorsese pókhálóhoz hasonlította ezt a jellegű kamerakezelést.
Alkotótársai közül Hernádi Gyula író kiemelendő, akivel a Jancsó az ötvenes években ismerkedett meg, amikor a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárban dolgozott. Kezdettől fogva, egészen az író 2005-ös haláláig szoros baráti és munkaviszony volt köztük. Latinovits Zoltán három filmjében játszott (Oldás és kötés, Szegénylegények, Csend és kiáltás), de a színész és rendező között elmélyülő viták miatt a harmadik film után megszakadt a munkakapcsolat. Jancsó főszerepeit ezután leggyakrabban Kozák András, Madaras József és Cserhalmi György játszották. Kezdetben Somló Tamás operatőr ült a szerzői látásmódot filmre vivő kamera mögött, majd ezt a szerepet a Csend és kiáltástól Kende János vette át (kivétel: Fényes szelek).
Cannes-ban, a leghíresebb nemzetközi filmfesztiválon Jancsó Miklóst ötször jelölték díjra, 1972-ben nyert is a Még kér a nép-pel. Más külföldi fesztiválsikerek (pl. Velence, Karlovy Vary, Montréal) mellett itthon is több rangos díjjal jutalmazták munkásságát: Balázs Béla-díjas, kétszer kapott Kossuth-díjat, Budapest díszpolgára és a Magyar Mozgókép Mestere is.
Ám életműve, nagysága és vitathatatlan hatása a magyar és a nemzetközi filmművészetre egyaránt – nem írható le egy rövid cikkben, talán a monográfiaírók is küzdenek művészetének tényleges és teljes körű összefoglalásával. Egy biztos, az európai modernizmus másik képviselőjének, Godard Kiffuladásig c. filmjének egyik idézetét Jancsó Miklós életművére is vonatkoztathatjuk: „halhatatlanná vált, azután meghalt”. Isten nyugosztalja a Mestert!
PanAma
