Még a Phillips kapitány kapcsán írtam a valós eseményeken alapuló történetek kérdéséről (milyen mértékben gyakorol plusz érzelmi hatást az, ha valami valóban megtörtént?), és ahogy az idei Oscar-gála legjobb film jelöltjének forgatókönyvét csupán gúzsba kötötte a valósághoz túlságosan idomulni akaró hitelességtudat, úgy ez nem igaz a 2011‑es 5 nap háborúra. Renny Harlin háborús filmdrámája semmit nem kendőz el: mindent a maga kegyetlen valójában, profizmussal mutat meg, és így vasmarokkal szorítja össze a szívünket.
2008. Pekingben zajlanak a nyári olimpiai játékok, a grúz–orosz határterületen pedig egyre inkább forrong a politikai helyzet, egészen addig, amíg ki nem robban a háború. Thomas Anders riporter, operatőr társával a helyszínre utazik, hogy tudósítson a hadi ügyek előmeneteléről. Azonban – és erre egyikük sem számít – nagyon hamar a harcvonalban találják magukat, oldalukon egy grúz tanárnővel, akinek a családja meghalt az első orosz légitámadás idején. Miközben igyekeznek biztos helyre menekülni, önszántukon kívül szemtanúi lesznek egy ártatlan falu lemészárolásának, az operatőr pedig filmre is veszi a háborús bűnt. A cél most már nem a biztonság, hanem hogy a világ tudomást szerezzen a történtekről. Csakhogy ez a világot cseppet sem érdekli, mert az aktuális szenzáció épp az olimpia, és persze a tudósítókat időközben elfogott orosz zsoldosok sem szeretnék, ha valami kiszivárogna.
A történet meg sem kérdőjelezhető állásfoglalásának kapcsán (a grúzok oldalán, hiszen Grúzia amerikai érdekeltségű) persze felvethetnénk a kérdést, hogy politikailag mennyire korrekt a produkció állásfoglalása (megjegyzem: nem az), és hogy tulajdonképpen értékelhető-e az 5 nap háború oroszellenes propagandaanyagnak, de én nem erről az oldalról szeretném megközelíteni, hanem filmként tekintek rá.
Filmes kérdésfelvetésében (amelyet ha egy másik helyzetre vonatkoztatunk, akkor is hatásos) pedig valami egészen elementárisát mutat fel az 5 nap háború. Méghozzá a média viszonylatában. Háborús helyzet, jóváhagyhatatlan népirtás (amely a világ bármely más pontján ugyanannyira idegborzoló lenne), de a borzalmas helyzetről szóló tudósítást nem adja le a sajtó, egyrészt politikai indokokból (bár ezt a film nem mondja ki), másrészt mert egy nagyobb esemény vonja el épp a világ figyelmét: az olimpia. Ezzel a film nemcsak egyes nemzetek (akik nem léptek közbe ilyen bűnök esetén) szegénységi bizonyítványát írja alá nagyvonalúan, hanem az egész világét, de pláne a szenzációhajhász és igazsághamisító médiáét, amely csak arra irányítja figyelmének fénykörét, ami több nézőt vonz. Ez nem politika, hanem pénz kérdése. (És nem is kell messze mennünk a kritika mai vonatkozásért: sajtódemagógia mindenütt, ha nem csukott szemmel nézünk körbe. Politikai állásfoglalás terén pedig paradox módon ez erre az alkotásra is igaz, hiszen kritizálja a valósághamisítást, miközben ő is azt hajtja végre, de ez önreflexív módon értékelhető a filmes alkotások tömegeket befolyásoló hatásaként is.)
A forgatókönyv – bár számos helyen a banalitás hibájába esik (ám ez betudható az írópáros „szűz kezének” is) – rendkívül pergő ritmusú, a feszültség kiszámítottan adagolt, a karakterek sokszínűek és érdekesek (noha színészi játék tekintetében van megingás), a háború pusztítását ábrázoló jelentek pedig egyenesen sokkolóak. A borzalmakat ellensúlyozván a képi világ már-már festői magasságokba csap át: a grúz táj vadregényes mivoltában, gyönyörű képekben tárul a szemünk elé – néhol tankokkal elcsúfítva. És ha a sokk még nem lenne elég magában, a helyenként dokumentarista stílus (kézikamera, zoom, mely a tényleges háborús tudósítás jellegét idézi) riportfilmbe vált át: az 5 nap háború végén olyan volt grúz állampolgárok (javarészt oszétok) szólalnak meg, akik a háború alatt vesztették el szeretteiket.
Nem könnyű lenyelni, nehéz emészteni. A háború sosem volt játék, napjainkban sem az, még ha nem is tudunk róla, hogy pontosan mi folyik a világban. Vajon Kijevről születik majd film?
6/10
PanAma
