Pompeii legendás történetét először 1900-ban (amikor a film művészete még csak ötéves volt) Walter R. Booth filmesítette meg. Azóta rengeteg feldolgozás született. A közönség bevonzásához eleinte elég volt a pusztítás, a katasztrófa bemutatása, csak később társult mindehhez narratív történet is, leggyakrabban szerelmi szál. Ezekkel az eszközökkel dolgozik Paul W. Anderson (A kaptár, A három testőr) Pompejije is. Története középpontjában egy gladiátor, Milo áll, amiből kifolyólag természetesen rengeteg akciójelenetet láthatunk. Majdhogynem annyira sokat, hogy néhol a vulkánkitörés már-már mellékes kis kellemetlenségnek tűnik. „Égő láva darabok hullnak az égből? Leszakad a föld a talpam alatt? Kit érdekel, csak had szurkáljalak már meg egy kicsit a tőrömmel!”

Én szeretem a katasztrófafilmeket, és egy jó popcornfilmre számítottam. A Pompeji viszont meglehetősen alulmúlta a várakozásaimat. A forgatókönyv által felfestett történet még hagyján, de a párbeszédek… Ennyire rosszul megírt dialógokat már régen hallottam. Egy jó filmben, főleg egy jó katasztrófafilmben nagyon fontos, hogy a benne elhangzó szövegek a realisztikusság érzetét keltsék a nézőben, egyaránt legyenek életszagúak a mi felfogásunkban és az ábrázolt filmi világban is, hogy a katasztrófa átélhető legyen, és ne érezzük úgy, hogy emberi pózok rohangálnak csupán a láva fölött. Itt egyik-másik mondat annyira indokolatlan volt, és annyira furcsán hangzott, hogy teljesen kiestem a befogadási élményből. Bár ne szólaltak volna meg benne! 

A másik fekete pont a vágás. A trailert remekül megvágták, csak úgy pörögtek a képek. Ezzel szemben a film a kulcsfontosságú helyeken kiesett a ritmusból. Rengeteg olyan kép volt – főleg a vulkánról – amelyet túl hamar elvettek, még nézte volna az ember, hogy ténylegesen átélje a tűzhányó szörnyeteg keltette félelmet. Így ahelyett, hogy a vágás elősegítette volna a befogadást, inkább kizökkentett. Érthető a szándék, hogy ezzel az egész eseménysor gyorsaságát akarták hangsúlyozni, de nem találták meg ehhez a megfelelő ritmust. Ramaty egy vágómunka. Főleg az utolsó két kép. Az utolsó előtti gyorsasága még teljesen rendben lenne, de a legutolsót annyira gyorsan elveszik az ember szeme elől, hogy kifelé jövet hallottam, ahogy az egyik néző megkérdezte a partnerétől, hogy tulajdonképpen mit is ábrázolt az zárókép. Azon a képen van az egész film lényege, a katarzisa, de a gyorsvágás miatt teljesen átélhetetlenül ábrázolva. Ezzel rengeteget veszített az alkotás az értékéből.

Nagyon sok szinten csalódtam ebben a filmben – még 3D-nek sem volt jó, egyáltalán nem estek rám a kövek, pedig pont egy ilyen filmnél bravúrosan ki lehetett volna ezt használni. Csak azért nem adok neki nagyon alacsony pontszámot, mert a vulkán (még ha rövid ideig is láttam), na az király volt!

5/10

Történelemrajongóknak üzenem, hogy ebben a filmben semmi sem hű a tárgyhoz, még csak földrajzilag sem korrekt. Bár nem is történelmi filmnek készült.

RDorka