A karrierjét javarészt színészként építgető Liev Schreiber (pl. A mandzsúriai jelölt, Woodstock a kertemben) 2005-ös indie-jében, a Jonathan Safran Foer azonos című, önéletrajzi ihletésű regényéből adaptált Minden vilángolban rendezői és forgatókönyvírói készségeit is megvillanthatta. Sokszínű hangulatvilággal dolgozó, líraian megfogalmazott és mély alkotást festett a vászonra – napraforgókkal díszítve.
Jonathan (Elijah Wood), a fiatal amerikai zsidó fiú igazi gyűjtő – minden családjával kapcsolatos tárgyat eltesz, legyen szó megfakult fényképről vagy a nagymama protkójáról. A múlt iránti vonzódása miatt Ukrajnába utazik, hogy felkutassa nagyapja titokzatos történetét, aki a fasizmus elől menekült az Újvilágba. Az út nemcsak Jonathan számára tartogat számtalan meglepetést (és kultúrsokkot), hanem az útitársként melléje szegődött, furcsa angolsággal hadováló, „premium dancer” Alekszej (Eugene Hütz) és némiképp bolond nagyapja, az idősebb Alekszej számára is. Az őrült kutyáról nem is beszélve…
A Minden vilángol a cselekményét egy sajátos hangvételű road movie sémára húzza fel, de korántsem tekinthetjük sablonos műfaji filmnek. Az út apró megállóiban vagy épp csak a Trabant (ami ugyan gyengít a film autentikus hitelességén, hiszen Ukrajnában inkább Moszkviccsal vagy Zaporozseccel jártak) ablakából látszódó életképekben humorosan ábrázolt, a nyugatitól harsányan eltérő kultúra bontakozik ki. Pont ezen kulturális nézőpontok ütköztetéséből és a hozzájuk köthető karakterekből virágzik ki a film finom humora (mint a vegetáriánus Jonathant betegnek tituláló tenyeres-talpas fogadósnő vagy a szovjet időkre történő apró utalások). A hangulat teljes átérzéséért a film megtekintése mindenképpen eredeti nyelven ajánlott!
A road movie útjának kifinomult képekkel (hófehér, száradó leplekkel körülvett ház a napraforgótenger közepén) dúsított folyamatosságát segíti a kiváló filmzeneválasztás is. A dalok azon túl, hogy megalapozzák egy-egy jelenet alaphangulatát, át is vezetnek egyik helyszínről a másikra (például az Alekszejt alakító Eugene Hütz gypsypunk zenét játszó, Gogol Bordello nevű együttese többször is felzeng.) Ezen a helyenként extravagáns vágás is rendkívül sokat dob: néha szemgolyókból jövünk ki, a kifehéredő képek (white-out) pedig megalapozzák a Minden vilángol álomszerű filozófiáját.
Merthogy a film első fele épít igazán a kulturális humorra, a hangulat fokozatosan vált át elmélkedőbb, mélyebb hangnembe. Ahogy Jonathan és furcsa útitársai egyre közelebb kerülnek a múlt keresett színhelyéhez, a félig elfeledett tragédiák hatása jobban érződik a karaktereken és a sötétebbé váló képeken. Mély, de csöppet sem erőszakos/szájbarágós, szinte már álomszerűségbe átcsapó filozófia jelenik meg a vásznon, melyet a múlt motivál. A zárlat szomorú, de nem kegyetlen – a változó atmoszférájú élet körforgásának részét képezi.
Sokkal több van ebben a filmben, mint ami első nézésre látszik – a felszín alatt (mint a humor, a gyönyörű képi világ, a profi vágás és a hangulatos filmzenék) susog a mély és annak kifinomult gondolatisága. Liev Schreiber méltatlanul mellőzött, kiváló alkotást hozott létre, amelyben tényleg minden vilángol.
8,5/10
PanAma