Első sorozatkritikánk után (mely Saccperkb tollából született és a nagy jelentőségű Twin Peakst dolgozta fel) ismét szentelünk egy cikket egy szériának. Ezúttal a kortárs közegben evezünk, és szintén egy hatalmas rajongótábort maga köré csoportosító, ám még jelenleg is futó sikersorozatról ejtünk szót: a Trónok harcáról, melynek jövő hónapban jön a negyedik évadja. Amerikában április 6-án (a sors fintora, hogy nálunk ez az országgyűlési választások napjára esik – Trónok harca, mi?), nálunk egy nappal később érkezik az első rész. De miért ez az iszonyatos népszerűség és rajongás, ami a szériát övezi?
A Trónok harca adaptáció, George R. R. Martin fanatsy sagajának mozgóképes verziója. A nagysikerű regénysorozat, mely eredetileg A tűz és jég dala címen fut, jelenleg öt vaskos kötettel nyomja a rajongók könyvespolcait, az író még további két részt tervez. Ez persze misztikummal tölti fel a hatalmi játszmákat középpontba állító történetet és az abból készült filmsorozatot, hiszen még mindig nem tudjuk, hogy ki lesz a nyertes, de tűkön ülünk, hogy megismerjük.
Adaptációs szempontból a regény egyrészt megkönnyíti a Trónok harca alkotóinak dolgát, másrészt nehezíti is (ahogy ez a legtöbb adaptáció esetén felmerül). Mivel a 1991-től írt (1996-ban jelent meg az első kötet), több mint húsz nyelvre lefordított irodalmi alap is rendkívüli diadalmenetet tudhat magáénak, a filmes verzió kapcsán a helyes adaptálói metódus/hozzáállás elengedhetetlen. A sorozat alkotóinak a vérmes regényimádók elvárásaihoz igazodván muszáj kellő tiszteletet tanúsítaniuk az eredeti felé, miközben a film nyelvére alkalmazván a történetet autonóm alkotás létrehozása is a cél. Nekem is számtalan ismerősöm fröcsög a sorozat kapcsán, főképp azért, mert „ők előbb olvasták a regényt és az mennyivel jobb”. Én adaptációs szempontból inkább úgy mondanám, hogy az irodalmi alap időben előbb jelent meg, ezért az eredetiség privilégiuma az övé, de ettől még a sorozat nem szolgaszerű másolat. Másik érv, hogy „így senki nem fogja elolvasni, mert meg lehet nézni filmen”. Ez sem igaz, sokan pont azért olvassák el, mert találkoztak vele a tv képernyőjén, vagy a tagadhatatlan hype miatt értesültek róla. Nem kell a hetedik művészetet lenézni, és dogmatikusan az irodalom dicsőségfalára írni mindent – az biztos, hogy a két művészet jó ideje egymással együttműködve alkot, és nincs is ezzel semmi baj. A Trónok harca is csak ennek mintapéldája.
A másik oldalon viszont a kiváló regénysorozat nagyon is jó alapot szolgál a filmes adaptáció számára: sikere elve implikálja a mozgóképes széria rajongótáborának jelentős részét. Ráadásul az író a film számára könnyen megjeleníthető nézőpontrendszert alkalmaz, az elbeszélő E/3-ban beszél, de fejezetenként egy-egy szereplőhöz közelíti magát (a fejezetek címei a karakterek nevei is), ez egyfajta objektív és szubjektív látásmód keveredését hozza, amit a film az azonosulás szempontjából nagyon pozitívan tud alkalmazni. (Technikai oldalon talán – ám kicsit önkényesen – a félszubjektív kamerapozíciónak feleltethető meg.)
De miről is szól a Trónok harca? Nyilván – mondjátok ti – a trónok harcáról. És tényleg! A középkori, ám teljes mértékben fiktív közegbe helyezett cselekmény a fantasy műfaját inkább csak keretként használja fel, a központi konfliktust leggyakrabban nem a mágikus elemek motiválják (jó, persze a Mások inváziója elég para konfliktusforrás, de az is inkább külső ellenségként funkcionál a viszálykodó családokkal szemben). A sorozat (és a könyv) cselekményét a politikai harcok, szövetségek, ellenségek, ármánykodások és árulások köré csoportosítja, alternatív történelmet hozván így létre. A Trónok harcában nem a meseszerű „jó és rossz” erők csapnak össze, hanem dinasztiák, jellemek, érdekek és vágyak. Egyik barátom ezért pejoratívan „középkori szappanoperának” titulálta a sorozatot, ami a konfliktusokat eltúlozva nézve persze igaz lehet, de a Trónok harca azért sokkal profibb és grandiózusabb egy Barátok köztnél (bocsánat, ha netán ezzel megbántottam volna valakit). Az viszont biztos, hogy a mágia csupán néholi feltűnése miatt a vaskalapos irracionalitás- és fantasztikum-elleneseket is nagyon meg tudja ragadni a széria.
A sorozatban ráadásul eltűnik a fantasykat néha komolytalan gyermekmesévé degradáló „jó és rossz dichotómia” (pl. A Gyűrűk Urában fel sem merülne, hogy az orkokkal azonosuljunk, ők elve rosszak/csúnyák és kész). A karakterek leggyakrabban nem sorolhatóak egyértelműen morális skatulyákba, legtöbbjük tette logikusan motivált és érthető. (Pl. a Lannisterek minden morális gátat áthágnak a család védelméért és előrejutásáért, de tartozásaikat kérdés nélkül megfizetik, ez utóbbi tekintetében mindig arányosan jutalmaznak. És Tywin papa is befogadja a menekült Aryát, noha sejtheti, hogy ki van a markában.) Akiről azt feltételeznénk elsőre, hogy rossz, később kiderül róla, hogy nem az, és persze fordítva is. (Az első részben Ned Stark végignézeti az gyermek Brannel egy szökött katona kegyetlen kivégzését, hogy ezzel nevelje felnőttlétre a kisfiút. Ráadásul a katona bűnössége is kétséges, hiszen a Mások felbukkanását jelentette a Stark ház fejének, bár igaz, hogy félelmében menekült egyik halálnem karjából a másikba.) Emiatt rendkívül bonyolult szereplőháló és karaktermotivációs rendszer alakul ki a történetben, ami minduntalan előregördíti a cselekményt, és nagyon gyakran váratlan fordulatokat hoz. Nem véletlen, hogy a rajongók közül van, aki ennek, van aki annak szurkol. Ahogy a való életben, itt sincsenek jók vagy rosszak (talán csak az agresszív túlmozgásos Joffrey tudható be fullszemétnek) – emberek vannak. A Trónok harcának karaktereiről lehullik az archetipikus séma, már nem pózként funkcionálnak a történetben.
A sokszínű és sokarcú szereplőket pedig kiváló színészgárda viszi színre: az ismertebbek mellett (mint a Ned Starkot alakító Sean Bean) az ismeretlenebbek is nagyszerű alakítást nyújtanak. Sokak számára pedig pont a Trónok harca jelentette az elindulást a sikeres karrier felé (Emilia Clarke – Daenerys Targaryen szerepében – a Dom Hemingwayben alakított legutóbb, a Havas Jonként megismert Kit Harington pedig a Pompeji c. nagyszabású történelmi katasztrófafilmben játszott főszerepet).
A sorozatot nagyszerűvé teszi továbbá a profi dramaturgia (amit persze a regény erőteljesen támogat) – az egyórás részek rendszerint hatalmas feszültséggel érnek véget, így az néző rendszerint önkéntelenül kattint a tovább gombra, annyira felkeltik a kíváncsiságát. És itt a figyelmeztetés helye: vigyázat, a Trónok harca súlyos függőséget és alvászavart okozhat! A egymásra vágott (és így gyakran egymásra vonatkoztatott) cselekményszálak ugyan szétszabdalják néha a történet folyamát, de kapcsolódásaik mentén nagyon érdekes és pergő ritmusú „sztoriháló” jön létre. A feszültség finoman kitartott, a fordulatok – a politikai vitorlaszél változásának következtében – állandóak és váratlanok. (Ráadásul az író rendre kaszabolja a leginkább azonosulásra késztető karaktereket, szóval tényleg ne legyenek meseszerű illúzióink! Ez nem gyerekeknek szól.) A sorozat csak néhol esik az aránytalanság hibájába – például Theon Greyjoy hosszú részeken át elhúzott, néha már öncélúan viszolygást keltő kínzása egyszerűen túl sok(k) volt –, a dramaturgia profin kiszámított és jól működő.
Ráadásul – a regényi szövegnek is köszönhetően – a Trónok harca leveti magáról a tv-sorozatok hitelességét gyakran gúzsba kötő káros prüdériát. A bordélyházak orgiái simán pornóba csapnak át, a szex itt tényleg szex, és nem mikromegfigyelésekben körvonalazódó érzéki motoszkálás. A filmi testiség kiemelt szerepe persze a középkori közegnek is köszönhető – bár néha még mindig óvatos a regény naturalisztikus pornográfiájához képest –, ahogy a vér, a harc és a higiéniamentes közeg hiteles ábrázolása is. A látvány persze néhol a gagyiság érzetét kelti (pl. műanyagfegyverek, a díszlet helyenként nagyon is díszletnek hat), de hát egy HBO-sorozatba messze nem ölnek annyi pénzt, mint egy hollywoodi szuperprodukcióba, így emiatt nem is érdemes a széria körmére nézni. Amit csak tud, kihoz a keretekből.
Többek között ezeknek a szempontoknak köszönheti a Trónok harca, hogy ilyen diadalmenetet és rajongótábort tudhat magáénak. Ahogy a cikk elején már jeleztük: április 7-én érkezik az új évad (amelynek számos részét tőlünk nem is annyira messzire, a horvát tengerparton forgatták tavaly augusztusban és szeptemberben). Addig van még idő pótolni vagy újranézni az eddigi részeket!
Valar morghulis!
9/10
PanAma
