Isabel Coixet baszk rendezőnő szereti a drámát, filmjeiben általában súlyos témákat boncolgat. Az élet nélkülem főhősnője (Sarah Polley) a film elején megtudja, hogy gyógyíthatatlan rákos beteg, A szavak titkos életében a szintén Polley által megelevenített fiatal lány a jugoszláv háború okozta traumát képtelen kiheverni, az Elégiában pedig a Ben Kingsley–Penélope Cruz-párost a nő melldaganatának híre hozza össze újra. Ezek fényében kijelenthető, hogy filmjeinek tematikája nem túlságosan összeegyeztethető a szombat délutáni „kanapéba süppedős” filmre vágyók igényeivel.

Az élet nélkülem a fent említettek közül a legsikerültebb alkotás. Ebben még olyan mértékben található meg a dráma és a tragédia, ami a későbbi filmekkel ellentétben nem ingatja meg a történet hitelességének érzetét a nézőben. Míg az Elégiában és A szavak titkos életében néhol a dramaturgia egyes pontjait indokolatlannak, hatásvadásznak érezhetjük, itt a tragikus elemek még tűrhető arányban és formában öltenek testet.

Adott a főhősnő, Ann, aki 23 éves kora ellenére már kétgyermekes anyukaként és családfenntartóként éli hétköznapjait. Legelső szerelmének, Donnak 17, majd 19 éves korában szült gyermeket. A férfi alkalmi munkákból él, hogy meglegyen a napi betevő, Ann is kénytelen több műszakban állást vállalni. Ebből a szegényes és monoton mikrokozmoszból látszólag nincs kitörési lehetősége sem neki, sem a családjának. Ám ekkor éri váratlanul Annt egyik gyakorivá vált rosszulléte után a hír, hogy többszörösen áttétes rákot diagnosztizáltak nála, és maximum két-három hónapja maradt. És hogy mihez is kezd ezzel? Úgy dönt, nem mondja el senkinek. Környezetét azzal eteti gyakori legyengülései alkalmával, hogy vérszegénységben szenved, Ann mindezzel saját és a többiek életét igyekszik megkönnyíteni. A hátramaradt időt pedig úgy szeretné eltölteni, hogy az átlagos hétköznapjaiba csempész bele olyan dolgokat, melyeket szeretett volna, de nem tett meg eddigi, rövid életében. Ezekről ír egy listát, melynek egyes elemei mondhatni teljesen „butaságnak” tűnnek (műkörmöt csináltatni), azonban nagyrészt egy olyan lány vágyait manifesztálják, akinek eddig nem volt alkalma igazán élni.

A fennmaradó időre például célként tűzi ki azt, hogy jobban, őszintébben kifejezze, amit gondol, és minél gyakrabban mondja lányainak, hogy szereti őket. Mivel legelső barátjához ment feleségül, sosem volt más férfival, szeretné kipróbálni, milyen mással szerelembe esni. Így jön a képbe a Mark Ruffalo által játszott, kissé balféknek tűnő figura, aki beleszeret Annbe egy mosodában. Csóválhatnánk fejünket, hogy bizony élete alkonyán minek megcsalni az aranyember férjet, aki nemhogy szexi, de még kiváló apa is, azonban azt érezzük, ennyi jár ennek a szegény lánynak. Nem tudjuk elítélni. Ann az új szerető tartása mellett igyekszik a nélküle való életet elrendezni. Szeretné úgy maga mögött hagyni családját, hogy remélhesse, ők boldogok lesznek azután is, hogy ő meghalt. Férjének, anyjának, szeretőjének és lányainak 18 éves korukig minden szülinapra magnókazettákat vesz fel. Donnak igyekszik új feleséget keresni. Ez igencsak nagylelkű, ám mégis furcsa elképzelés, melynek első megvalósítási kísérlete egy dagadt, zsíros képű, idegesítő asszony vacsorameghívásában merül ki. A második próbálkozása már inkább mozog a realitás talaján. A szomszédban lakó, csupaszív ápolónő, akit szintén Ann-nek hívnak, kitűnően kijön gyermekeivel és mérföldkövekkel szebb, mint az előző nő. Mégis azt gondolom azonban, hogy mindez kissé gyermeteg elgondolás, és annak a túl hamar felnőtté vált kislánynak az ábrándjait jelképezik, aki ebben a kétgyerekes anyában lakozik. Ez mutatkozik meg a film utolsó jelenetében, amikor Ann elképzeli, milyen lesz az élet, ha ő már nincs. Magányos anyját boldogan látja egy férfival, Don kacagva készít reggelit új feleségével, a szomszéd lánnyal, gyermekei felhőtlenül derűsek, és a zsíros képű, irritáló kolléganője is megtalálja békéjét. Mindez kétlem, hogy valóban így alakulna, azonban a néző mégis együtt remél Ann-nel.

A fent említett, a dramaturgiára vonatkozó értetlenkedésem mellett mégis megragadott a film filozofikus hangvétele. Egy egyszerű, fiatal asszony gondolatai az életről, a közelgő halál nézőpontjából megfogalmazva: általa a hétköznap apróságai más helyiértéket kapnak, a dolgok relevanciája veszít értékéből. Ilyen a bevásárlóközpontban játszódó jelenet, amikor Ann ironizálva beszél azokról az emberekről, akik hosszan időznek a boltokban. Ők nem gondolnak arra, hogy mennyire véges és értékes az idő, amit ezen a világon tölthetünk. Ő sajnos már tudja.

A kisköltségvetésű film a témából adódóan komor hangvételű, lassan csordogál, azonban nagyon ügyesen építkezik. A színészi alakítások és a közelikkel operáló képi világ közel hozza a nézőhöz a történetet, mely ettől nagyon személyessé válik, és nem tudjuk függetleníteni magunkat tőle.

7/10

kerítésléc