Richard Kelly második egészestés filmjét, a 2001-es Donnie Darkót joggal nevezték az év legmerészebb függetlenfilmes alkotásának. A bizarr, műfajokat vadul, ám befogadhatóan keverő filmet nem ok nélkül övezi ámulat és elismerés a mai napig.
Kelly művének főhőse a nyolcvanas évek idilli, kertvárosi környezetében felnőtté érő Donnie Darko (Jake Gyllenhaal). Családjában ő a középső és soha meg nem értett gyerek, rendszeres szorongásai és agresszív viselkedése miatt a szappanoperába illő „tökéletes” szülei pszichiáterhez küldik, aki gyógyszerszedésre kötelezi. Csakhogy Donnie élete nem merül ki az iskolába való nehézkes beilleszkedésben, az első szerelem átélésében és a mindennapos családi konfrontálódásban – éjszakánként rejtélyes vendég látogatja. Frank, az állítása szerint a jövőből érkezett, bizarr kinézetű óriásnyúl túlvilági hangon beszélget vele. Donnie-nak pedig lassan a rögeszméjévé válik, hogy a világnak huszonnyolc napon belül vége lesz…
A film gyakorlatilag a nagy vonalakban Tarantino és Rodrigez nevével fémjelzett és – a Donnie Darko gyártási hátteréhez hasonlóan – off-Hollywood filmes közegből kinövő posztmodern filmművészet terméke. Ennek legfőbb jelzője a brutálisan szembeötlő műfaji hibridizáció: van itt tinédzser/felnőtté válási dráma, nagy vonalakban felrajzolt sci-fi, az álomjelenetekben fantasy, mely azonban Frank karakterével jócskán kikacsint a horror felé. És akkor még az olyan ironikus hangnemben beidézett vagy épp szándékosan leépített zsánerekről nem is beszéltünk, mind a szappanopera (például a család megismerésének lassítva mutatott jelenete a film elején).
Külön kiemelendő a sci-fi/fantasy játék. Ugyan a film tartalmaz magvaiban elvetett tudományos magyarázatot a véletlenszerűen létrejövő féreglyukak elméletével (Donnie lankadatlan időutazás iránti érdeklődése – melyet Frank elmondásai motiválnak – miatt látogatja a fizikatanárát, majd könyvet olvas a témában), de a felvetett elméletet hagyja a levegőben lógni. Arról nem is beszélve, hogy logikus magyarázat alapján a film zárlatában (ismét) felbukkanó hajtómű nem jöhetett létre az elmélet értelmében, hiszen az egy másik múlt alternatív jövőjének terméke. A sci-fi elemeket tovább destruálja, hogy Donnie begyógyszerezett képzelgései nagyon is a fantázia világába kalauzolják a nézőt (az emberekből kinövő plazma például csak elmaszatolva, látszólag kap magyarázatot), és jóval előbb tűnnek fel, mint a tudományos-fantasztikus elemek. Lehet, hogy a Donnie Darko valójában egy elmefilm?
További fontos elem az óriásnyúl egyszerű eszközökkel való megjelenítése, mely így is vérfagyasztó (és -fakasztó) lett. Frank jelenlétét leggyakrabban túlvilági, idegtépően közelinek ható hangja jelzi, alakját a megvilágítás, a pontosan kiválasztott képkivágatok és a vágás teszi borzongatóvá (pedig valójában csak egy béna jelmez). Emlékszem, én a film utáni éjszakán nem tudtam aludni…
Persze a bravúros és a posztmodern filmművészetbe kapcsolódó műfajkeverésen túl a Donnie Darko számtalan egyéb pozitívumot is magáénak tudhat. A soundtrack hangulatosan összeválogatott, javarészt a tinidráma vonalat támogatja meg; emellett a film külön érdeme, hogy egy kamasz szemszögéből fogalmaz meg éles kritikát az amerikai álomba illő kertvárosi idillről (mint tette két évvel előtte az Amerikai szépség): a félelem leküzdéséért harcoló „ál-élettanácsadóról” kiderül, hogy újgazdag pedofil, az önmagát fényező iskolaigazgatóról pedig az, hogy begyöpösödött műveletlen tuskó vérszomjas szülőkkel a háta mögött.
Egy jó posztmodern koktélhoz mérten a Donnie Darko műfajfűszerezése ugyan vad, de mégis ízletes, a függetlenfilmet támogató szakmai profizmusról és a rejtélyekben gazdag forgatókönyvről nem is beszélve.
8/10
PanAma
