Martha Fiennes 1999-es rendezésű filmje, az Anyegin (Onegin) a világirodalom egyik legismertebb – és mai napig talán a leggyönyörűbb – szerelmi történetét viszi vászonra. A Puskin-adaptáció meglepő tisztelettel fordul az eredeti „mítosz” felé, megtartva annak örök érvényű erényeit, viszont bámulatosan élve a filmművészet eszközeivel – sok mindent új köntösbe bújtat.

A történet mindenki számára ismert, a film ezen a téren aligha tud újdonságot hozni. Bár érdekes változtatás, hogy Tatyjana levelének elhangzása csak Anyegin válasza előtt történik meg (addig a konkrét tartalmat homály fedi), és hogy az elválással hirtelen lezáruló eredeti szöveget az adaptáció két végső jelenettel is kibővíti – Anyegin megkeseredett árnyként ül a jeges teraszon, majd belesétál a pétervári utca magányába. Továbbá kiemelendő, hogy a Martha Fiennes és a forgatókönyvírók (Peter Ettedgui, Michael Ignatieff) különös tiszteletet mutatva az elbeszélő költemény irányába – bizonyos szövegrészleteket egy az egyben beemelnek, vagy teljes strófákat jelenítenek meg képileg.

Mesések a jelmezek, a kelléktár, a díszletek és a kiválasztott helyszínek – a képi világ minden részlete a vásznon megrajzolt, csodás hangulattal bíró kor lenyomatát őrzi. Bizonyos képkockák már romantikus festői megkomponáltságba hajlanak: Anyegin megtörten áll a ködbe vesző stégen (Lenszkij meggyilkolása után), vagy magába roskadtan görnyed a folyóvízióban. A filmben kiemelt szerepet kapnak a mesésen beiktatott mikromegfigyelések: Tatyjana tintás ujjait lassítva keni hófehér hálóingjének lágy szövetébe, Anyegin saját eltorzult arcát vizsgálja az asztalon hagyott apró ezüstdobozka görbe tükrében.

Az 1999-es Anyegin másik nagy erénye a kimagasló színészi játék. Ralph Fiennes tökéletes választás volt Anyegin, az eredetiben is „felesleges és démoni ember” főtípusaként megfestett karakter szerepére. Ekkorra a színész már eleve a kosztümös múltfilmek királyává vált (Üvöltő szelek, Az angol beteg, A Napfény íze), de alkatában is magában hordozza a főhős ördögi kétarcúságát (ezért is alkalmazta több rendező ilyen jellegű szerepeknél is: Schindler listája, Harry Potter saga). A női főszereplőt alakító Liv Tyler érzéki magányáról és naiv ártatlanságáról ugyanez a zsenialitás mondható el – szép és kiváló Tatyjana válik belőle.

A filmes Anyegin tehát szemkápráztatóan hű lett az eredetihez – nem csoda, hogy az orosz lélekhez aligha szokott amerikai nemzet nagy fenntartásokkal fogadta, és így sajnos az Újvilágban nem is aratott nagy sikert. Kivételesen nem állíthatom, hogy ez az alkotást minősíti, sőt… Kifejezetten azoknak tudom ajánlani, akiknek a szívéhez közel áll ez a típusú kultúra – pláne, ha még Puskin szövegét is szerették!

8/10

PanAma