A francia Grimmnek, Charles Perrault-nak a héten két meséje is a mozikba kerül: A szépség és a szörnyeteg (La belle et la bête, 2014) és a Csipkerózsikából készült Demóna (Maleficent, 2014). Saccperkb úgy döntött, hogy egy kritikában ír róluk, egyrészt, mert érdekes dolog összevetni a két filmet, másrészt mert egy lusta disznó, és így két legyet üt egy csapásra.

A Demónával kapcsolatban meg kell említeni a Disney elég hosszú ideje tartó sakkpartiját, amelynek célja, hogy megszerezze a Wicked című musical jogait. Először a Jégvarázzsal (Frozen, 2013) Oscar-díjas dalt adtak a darab eredeti sztárjának, Idina Menzelnek, év végén egy másik hasonlóan sötét mesemusicalt, a Vadregényt (Into the Woods, jelenleg műsoron a Magyar Színházban) filmesítenek meg, és mindehhez jön még ez a film is, amely csakúgy, mint a Wicked, egy gonosz boszorkány oldaláról mutat be egy klasszikus mesét. Nem tudom, sikerül-e meggyőznie az egérfüles társaságnak Stephen Schwartzot és Winnie Holzmant, de azért jegyezzük meg, hogy a Disney piszok okosan csinálja.

Christophe Gansról sok mindent el lehet mondani, kivéve azt, hogy óvatosan vagy okosan kezelné a dolgokat. Nem, ő szereti túlcicomázni, felesleges részletekkel teletömni mesefilmjeit (ld. a 2001-es Farkasok szövetsége abszolút fura kung-fu indiánját). Így ebben a filmben is ahelyett, hogy az érdekes kapcsolatra koncentrálna Belle és a Szörny között, ő inkább ad egy húszperces eredettörténetet a Szörnynek, amelyet elég erősen a Hattyúk tavából nyúl: hercegkorában volt hősünknek egy felesége (menyasszonya? dugibarija?), aki néha szarvassá alakult, természetesen a fickó tudta nélkül. Az meg, hiába kérte őt a nő, hogy ne tegye, folyamatosan hunorésmagorosat játszott, míg végül egy nap lelőtte a csajt. A dühös apóspajtás, aki az erdő istene volt, meg szépen macskapofává változtatta a herceget.

Természetesen a Demónában is kapunk eredettörténetet, és itt sem túl eredetit: persze, hogy Demóna, akárcsak a Wicked Elphabája egy elnyomott nép bajnoka egy gonosz diktátor emberrel szemben.  Azonban, ellentétben Gans filmjével, itt a történet csupán érintőleges kapcsolatban van az eredetivel. A Demónában a címszereplő tündér abszolút jóvá válik, és egyszeri gonosz kirohanását (a Csipkerózsika történetének beindító momentumát) meg is bánja a film felére. Sőt, anyai érzelmeket kezd el táplálni Auróra felé. A film legnagyobb hibája azonban az, hogy hiába ezek a mesei kánonnak nagyon is ellentmondó húzások, a készítők nem voltak elég bátrak, hogy végigvigyék a sztorit, és tragédiát csináljanak belőle. Nem, a Demónában százszázalékos happy end lesz, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését.

Ezzel szemben Gansnak volt a vér a pucájában belenyúlni A szépség és a szörnyeteg sztorijába úgy, hogy közben híven követi a mese eredeti menetét, még a gyakran kivágott buta testvéreket is benne hagyva a filmben. Ez a bátorság azonban nem mindig eredményez jót: ahogy már mondtam, a film furán van hangsúlyozva, nemcsak a backstory, de Belle testvéreinek kártyaadósságból fakadó kalandjai is veszik a játékidőt a központi történettől, ahol így a Szépség és a Szörny közös jeleneteinek száma három rövidke kis párbeszéddé redukálódik. Ráadásul furcsa az is, hogy nagyon konkrét helyhez és időhöz köti a rendező a filmet: Franciaországban járunk, a XIX. század első felében, ezzel sokat gyengítve az elvarázsolt kastély univerzális meseképén.

Amiben viszont mindkét film nagyon jó, azok az effektek: A szépség és a szörnyeteg főleg francia filmhez képest néz ki szépen (leszámítva sajnos a szörny motion capture fejét), míg a Demóna tündéreinek dizájnjában felsejlik a Disney animációs stúdiója kreativitásának zsenilitása. A repüléses jelenetekkel pedig a Disney hadat üzent a Dreamworksnek, hogy nem kell ahhoz sárkányokat nevelni, hogy csodálatosan érzékeltethessük a szárnyalás élményét.

A Demónának még egy nagy értéke van, és az Angelina Jolie, aki teljesen belefeledkezik a játékba, hatalmas élvezettel adva át a sötét tündér rapszodikus érzelemvilágát. Valószínűleg közel is állt hozzá a szerep: egyszer ő is Hollywood vad nője, kvázi modern Lucrezia Borgiája volt, azonban az anyaság megváltoztatta, és mostanra ő a filmipar egyik legtiszteletreméltóbb sztárja.

Sajnos A szépség és a szörnyetegben nem beszélhetünk jutalomjátékokról. Vincent Casselt borzalmasan félrecastingolták azzal, hogy nemcsak a Szörnyet, de a herceget is neki kellett játszania. Ugyan szeretnék feleannyi sármmal bírni, mint Cassel, de nekem nagyon hiteltelen, mint a nála egy húszassal fiatalabb Léa Seydoux partnere, ráadásul az sem segít, hogy emberi arca jóval ijesztőbb, mint a szörny cicapofija. Seydoux pedig kifejezetten unalmasan játszik, hiába címszereplő, ő megelégszik azzal, hogy bájosan mosolyog, és úgy alapvetően tényleg szépséges. De nekem akkor is kevés ez, főleg egy olyan tehetséges színésznőtől, mint ő.

Ha a Demónáról többet akartok olvasni: katt ide

Demóna (Maleficent): 6/10

A szépség és a szörnyeteg (La belle et la bête): 2/10     

Saccperkb