Kritikasorozatunkban, amelyben három, a 2008-as pénzügyi válságról szóló filmet mutatunk be, ez alkalommal műnemet váltunk. Charles Ferguson 2010-es, Oscar-díjas dokumentumfilmje, a Bennfentesek (Inside Job – újabb az eredeti szándékot maradéktalanul visszaadó magyar cím [nem!]) felettébb jól indul. Az izlandi eseményeket bemutató cold open (főcím előtti jelenet) látványos – ki gondolta volna, hogy pont egy pénzügyi válságról szóló filmben kapunk ilyen szép képeket? –, Matt Damon narrál (a szinkronban állandó magyar hangja, Stohl András), van dráma, metafora, archív felvétel, talking head, tragédia. Bár a tájékoztatás nem teljes körű, egy cold opennek nem is az a feladata, hanem a figyelemfelkeltés. És az meg is történik. Mielőtt rátérnénk a részletes elemzésre, kiderül a bankszektor és a politika összefonódása, valamint hogy a közvetve a dereguláció okozta kockázatnövekedés nem helyi probléma (persze nem rögtön ilyen bonyolultan megfogalmazva), majd elkezdődik a főcím, és a Wall Streeten találjuk magunkat.
A főcím alatt bemutatkoznak a filmben megszólaló megmondóemberek és a válság kitörésekor hatalmon levők közül lencsevégre kapottak. A Bennfentesek viszonylag hamar megfogalmazza tézisét: a válság nem a véletlen, hanem a pénzügyi szektor belső munkája volt. Ezt követően értelemszerűen a kifejtés következik.
Aztán a film tizenhatodik percében beúszik egy inzert:
Robert Rubin később 126 millió dollárt keres a Citigroup elnökhelyetteseként.
Visszautasította a filmben való részvételt.
és ezzel megerősíti addigi gyanúnkat. Damon egyre mérgesebb lesz, a kérdésekre a hatalmasok, ha egyáltalán megtalálják a szavakat, akkor is csak látványosan kitérő válaszokat adnak, egy-egy mondatot hallunk tőlük, míg az őket kritizáló szakemberek összeszedett, összetett véleményeknek adnak hangot. És az inzertek egyre szaporodnak.
Mindezek a megoldások egy irányba mutatnak, amely irány nem véletlenül népszerű, hisz Charles Ferguson igazán kényelmes morált fogalmaz meg a nézők számára. A félelmetesen jól működő dokumentumfilmes eszközök egyetlen üzenetet sulykolnak: a 2007–08-ban kitört gazdasági válság Henry Paulson és brancsa, az öntelt, gonosz, kapzsi, összeesküvő bankárok szándékos világromboló tevékenysége volt, melyből aztán ők vidáman sétáltak ki, és szegény, egyszerű emberek, akik olyan házakat vettek, amelyeket sohasem tudtak volna kifizetni, és akik a devizahitelekkel rosszul spekuláltak, ártatlanul bűnhődtek ezen pokolravaló emberek gaztettei miatt. A világ fekete és fehér.
Persze az önmagában nem baj, hogy egy dokumentumfilm állást foglal (sőt), hogy egyoldalúan mutat be egy problémát, hogy álláspontja érdekében torzítja a valóságot, hogy demagóg eszközökhöz nyúl, de amikor az így megformált véleményét univerzális igazságként állítja be – minek következtében a kevésbé gyakorlott dokumentumfilm-néző ekként el is fogadja –, kinyílik a bicska a zsebemben. A szubjektív, néző helyett gondolkodó dokumentumfilmeknek is helyük van a filmtermésben, ha vállaltan szórakoztatni akarnak.
A Cannes-ban bemutatott film végig dühös marad, és a „másik oldal” meghallgatására semmilyen hajlandóságot nem mutat. Természetesen nem azt mondom, hogy a „filmben való részvételt visszautasító” vagy a filmben hümmögő pénzembereknek szükségük lenne az én védelmemre, mert nincs nekik. Azt azonban fontosnak érzem, hogy mint egyik néző, kiálljak a többi mellett.
2/10
bM
