Kritikasorozatunk harmadik, záródarabjában elhagyjuk a mozit, és a televízió-képernyő felé fordulunk: témánk az HBO Films produkciója, a Válság a Wall Streeten (Too Big to Fail, 2011). (A magyar HBO sem a frappáns címadásairól híres.) A filmet Curtis Hanson (Szigorúan bizalmas) rendezte, míg a forgatókönyvet a Totál szívás egyik írója, Peter Gould jegyzi. A film tökéletesen illeszkedik az HBO valós kortárs eseményeken alapuló tévéfilmjeinek sorába, mint amilyen a Versenyben az elnökségért (Game Change, 2012) is volt egy évvel később. Szórakoztató, hiteles és érzékeny.
A Válság… a Bennfentesek főgonoszainak szemével meséli el ugyanazt a történetet – véletlenül sem tisztára mosva, de sokkal árnyaltabban, realisztikusabban, emberként ábrázolva őket. Ha jobban belegondolunk, nem is meglepő ez a megközelítés, hisz ha arra voltunk kíváncsiak, hogyan mutat New York New Yorkból, akkor mindig bizalommal fordulhattunk az HBO-hoz (Szex és New York, Angyalok Amerikában, Kergetjük az amerikai álmot, Csajok, Híradósok, Igaz szívvel). A főellenség Henry Paulson pénzügyminiszterből most azonosulási pont lesz, amiben William Hurt játéka sokat segít. Ha szőrös szívünk többre nem is engedi, de másfél órára elhisszük, hogy az amerikai pénzügyminiszter is ember, a mieinkhez hasonló jó és rossz tulajdonságokkal, problémákkal, jóakarattal, gyengeséggel.
A Válság… nagy előnye, hogy nem feltételezi eleve azt a nézőiről, hogy úgysem értenek semmit a pénzügyekhez (lásd Bennfentesek vagy akár A Wall Street farkasa). Mindössze két – a körülményekhez képest jól megírt – jelenetet pazarol a válság leegyszerűsített magyarázatára, ami bőségesen elég is bárkinek. Egyébként a párbeszédek üdítően valósnak hatnak, ám a film mégis végig érthető és követhető tud maradni. Külön jó pont, hogy a mű épp a téma által még elbírt humormennyiséggel operál.
Valahonnan innen ered a film nagyszerűsége. Fogja a valóságot – már amennyire ezt a tárgyalótermeken kívülről meg tudjuk ítélni – és görbe tükröt tart elé; de nem túl görbét. Nem kifiguráz, csak épp annyira ível a tükör, hogy az értő szem láthassa a fonákságokat. Érdemes kiemelni a Lehman és a koreaiak közti tárgyalásjelenetet, mely akár kiváló tanagyag is lehet tárgyalástechnika és interkulturális kommunikáció órákon. A szereplők hibát hibára halmoznak – úgy ebben a jelenetben, mint az egész film alatt –, de a Válság… nem magyarázza túl a rossz döntéseket, hanem legfeljebb finom humorral kiemeli őket. A Lehman vezérigazgatója még meg is dorgálja a tárgyalást vezető beosztottját, hogy ne legyen udvariatlan, majd teljesen szakmaiatlan módon saját maga nullázza le a tárgyalás addigi eredményeit.
A Krízisponthoz hasonlóan itt sem az akció, hanem a dialógus dominál, azonban ez a film sokkal több helyszínt használ, és a gépmozgás is sokkal lendületesebb. Emellett a Válság… sokkal nagyobb időintervallumot fog át, több szereplőt mozgat meg, és az egész alkotás eseménydúsabbnak, gyorsabbnak érződik.
Ez a film bár nem moziba készült, mégis jobban megállja helyét, mint két társa. Bár nem olyan információgazdag, mint a dokumentumfilm, mégis többet ad át; nem fektet annyit a karakterekbe, mint a Chandor-film, mégis ugyanannyira szórakoztat. De ez nem is tévé, ez HBO. Így ha valaki a válságról keres filmet, jobban teszi, ha itt kezdi a keresgélést.
8/10
bM
