Kétségek közt indultam Az üldözött (A Most Wanted Man, 2014) című filmet megnézni. Egyik oldalról még a fülembe csengett azon kritikák visszhangja, melyek az előző Anton Corbijn-filmet, Az amerikait (The American, 2010) úgy titulálták mint nagyon erős atmoszférával rendelkező alkotás, melyben ugyanakkor mégsem lelhető fel semmiféle releváns cselekmény (George Clooney futkorászása közel két órán keresztül). Másik oldalról bizakodásra adott okot a tény, hogy a mostani film egy John le Carré-regény adaptációja. E kitűnő szerző művéből készült Az elszánt diplomata és a Suszter, szabó, baka, kém is. Mindkét film erőssége a szövevényes, intelligens, izgalmas forgatókönyv volt, ezért reménykedtem, hogy talán Az üldözöttben Corbijn egyedi stílusérzéke végre jó alapsztorival találkozva méltó végterméket eredményezhet. És szerencsére ezúttal így történt.
A történet Hamburgban játszódik, ahol a hirtelenjében a semmiből felbukkanó, nagy terroristaszakállt viselő csecsen menekült nagy felfordulást okoz. Hamar kiderül, hogy a családfája nem a legbizalomgerjesztőbb a németországi terrorizmuselhárításnál dolgozók számára, így Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffmann) titkos ügynök és csapata, majd később a CIA is nyomába ered. Bachmann javaslatára (aki nem igazán hisz az ismeretlen férfi bűnös szándékában) a kivárás taktikáját alkalmazzák, távolról figyelik, vajon kapcsolatba lép-e valamiféle hamburgi terroristaszervvel, így tervezik kifogni általa a nagyobb, veszélyesebb halakat. Ezt a stratégiát persze idővel egyre kevesebben nézik jó szemmel. A CIA-nek nincs kedve malmozva fürkészni, vajon merre lép az ifjú szakállas titán, ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy eleve nem szívlelik a kávéjába laposflaskából töményt csepegtető, állandóan gyárkéményként füstölgő Bachmann ügynököt egy múltbéli gikszer miatt. Mindemellett bejön a képbe egy fiatal, menekültjoggal foglalkozó, lelkes ügyvédnő (Rachel McAdams), aki a csecsen férfi érdekeit képviselve próbál érvelni annak ártatlansága mellett és egy tétovázó banktulajdonos (Willem Dafoe), akinek a feladata lenne a csecsen kétségkívül piszkos pénzét átadni (és ami nyilvánvalóan nem tetszik neki).
E paprikás alapszituációból azt várnánk, valami mozgalmas, lövöldözős, üldözős thriller kerekedik majd ki. A film legnagyobb eredetisége azonban abban áll, hogy nem ezt teszi. A történet megfontoltan csordogál, és eközben olyan morális dilemmákat vázol fel, melyeken a néző elfilozofálgathat. A legfontosabb kérdések a főhős, Bachmann alakja kapcsán merülhetnek fel, aki Istent játszva mond súlyos ígéreteket a filmbeli szereplőknek. Az apja ellen kémkedni kényszerülő egyetemista fiút, az igazáért küzdő ügyvédnőt, a CIA-t és közvetve a csecsen férfit is mind arról biztosítja, hogy minden szálat a kezében tart, és a dolgokat majd jóra fordítja. Nem tudjuk, ő maga valóban elhiszi-e mindezt, azonban mindenképpen felvetődik általa az egyéni felelősség, a lelkiismeret és a hivatásbeli elvárások, kötelezettségek közötti ambivalens kapcsolat problémája. A filmben többször emlegetett halas metafora példájánál maradva, hamar kiderül, hogy nemcsak a csecsen férfi, hanem ő maga is kis hal a tengerben, akit könnyen felfalhatnak a nagy döntéshozók.
A film tehát valóban izgalmas bonyodalmakkal dolgozik, másik nagy erőssége pedig a vizuális megvalósításban rejlik. Ez talán magyarázható azzal, hogy a rendező Anton Corbijn először fotósként (pár éve volt is kiállítása a Ludwig Múzeumban), majd videoklip-rendezőként vált ismertté. Ez tükröződik Az üldözött erőteljes képi világán, melynek minden képkockája precízen megtervezett. A hideg színekkel való operálás szimbolizálja a filmbeli elidegenedettséget (senki nem bízhat senkiben), ugyanakkor egyes képek, kompozíciók valósággal úgy sikerültek, mint egy szélesvásznú poszterkép.
Ha mindez még nem győzött volna meg, hogy siess a moziba, más, triviális indokom nincs jobb, mint hogy muszáj megnézni Philip Seymour Hoffmannt az egyik utolsó szerepében. (Még láthatjátok Az éhezők viadala harmadik részében, de az más, ráadásul mellékszerep!)
9/10
kerítésléc
