Kritikasorozatunkban, amelyben három, a 2008-as pénzügyi válságról szóló filmet mutatunk be, ez alkalommal műnemet váltunk. Charles Ferguson 2010-es, Oscar-díjas dokumentumfilmje, a Bennfentesek (Inside Job – újabb az eredeti szándékot maradéktalanul visszaadó magyar cím [nem!]) felettébb jól indul. Az izlandi eseményeket bemutató cold open (főcím előtti jelenet) látványos – ki gondolta volna, hogy pont egy pénzügyi válságról szóló filmben kapunk ilyen szép képeket? –, Matt Damon narrál (a szinkronban állandó magyar hangja, Stohl András), van dráma, metafora, archív felvétel, talking head, tragédia. Bár a tájékoztatás nem teljes körű, egy cold opennek nem is az a feladata, hanem a figyelemfelkeltés. És az meg is történik. Mielőtt rátérnénk a részletes elemzésre, kiderül a bankszektor és a politika összefonódása, valamint hogy a közvetve a dereguláció okozta kockázatnövekedés nem helyi probléma (persze nem rögtön ilyen bonyolultan megfogalmazva), majd elkezdődik a főcím, és a Wall Streeten találjuk magunkat.

A főcím alatt bemutatkoznak a filmben megszólaló megmondóemberek és a válság kitörésekor hatalmon levők közül lencsevégre kapottak. A Bennfentesek viszonylag hamar megfogalmazza tézisét: a válság nem a véletlen, hanem a pénzügyi szektor belső munkája volt. Ezt követően értelemszerűen a kifejtés következik.

Aztán a film tizenhatodik percében beúszik egy inzert:

Robert Rubin később 126 millió dollárt keres a Citigroup elnökhelyetteseként.

Visszautasította a filmben való részvételt.

és ezzel megerősíti addigi gyanúnkat. Damon egyre mérgesebb lesz, a kérdésekre a hatalmasok, ha egyáltalán megtalálják a szavakat, akkor is csak látványosan kitérő válaszokat adnak, egy-egy mondatot hallunk tőlük, míg az őket kritizáló szakemberek összeszedett, összetett véleményeknek adnak hangot. És az inzertek egyre szaporodnak.

Mindezek a megoldások egy irányba mutatnak, amely irány nem véletlenül népszerű, hisz Charles Ferguson igazán kényelmes morált fogalmaz meg a nézők számára. A félelmetesen jól működő dokumentumfilmes eszközök egyetlen üzenetet sulykolnak: a 2007–08-ban kitört gazdasági válság Henry Paulson és brancsa, az öntelt, gonosz, kapzsi, összeesküvő bankárok szándékos világromboló tevékenysége volt, melyből aztán ők vidáman sétáltak ki, és szegény, egyszerű emberek, akik olyan házakat vettek, amelyeket sohasem tudtak volna kifizetni, és akik a devizahitelekkel rosszul spekuláltak, ártatlanul bűnhődtek ezen pokolravaló emberek gaztettei miatt. A világ fekete és fehér.

Persze az önmagában nem baj, hogy egy dokumentumfilm állást foglal (sőt), hogy egyoldalúan mutat be egy problémát, hogy álláspontja érdekében torzítja a valóságot, hogy demagóg eszközökhöz nyúl, de amikor az így megformált véleményét univerzális igazságként állítja be – minek következtében a kevésbé gyakorlott dokumentumfilm-néző ekként el is fogadja –, kinyílik a bicska a zsebemben. A szubjektív, néző helyett gondolkodó dokumentumfilmeknek is helyük van a filmtermésben, ha vállaltan szórakoztatni akarnak.

A Cannes-ban bemutatott film végig dühös marad, és a „másik oldal” meghallgatására semmilyen hajlandóságot nem mutat. Természetesen nem azt mondom, hogy a „filmben való részvételt visszautasító” vagy a filmben hümmögő pénzembereknek szükségük lenne az én védelmemre, mert nincs nekik. Azt azonban fontosnak érzem, hogy mint egyik néző, kiálljak a többi mellett.

2/10

• « 1. rész – a fikciós
• 3. rész – a tévéfilm »

bM

Lukas Moodysson az ezredforduló környékén robbant be a filmiparba három, a kritikusok és közönség által egyaránt magasztalt művével, a nagy siker után azonban teljesen új vizekre evezett. Először jött a nehezen fogyasztható Lyukat ütsz a szívembe (Ett hål i mitt hjärta, 2004), ahol még csak szimplán szétzilálta az elbeszélést (például bevágott képekkel egy szeméremajak-műtétről), majd ezt követően el is hagyta a narratív filmezés mezejét, amikor 2006-ban egy kimondottan avantgárd alkotással állt elő. Moodysson visszatérését az elbeszélő filmekhez a méltatlanul elfeledett Mamut (Mammoth, 2009) jelentette, amely egyúttal első angol nyelvű produkciója volt. Azóta nagyjából eltűnt a filmes radarról, egészen idáig: legújabb alkotása ugyanis, a Mi vagyunk a legjobbak! (Vi är bäst!, 2013) a mai naptól fellelhető a hazai mozikban.

A történet nagyon könnyen összefoglalható: három, a közösségből kitaszított fiatal tinédzser elhatározza, hogy punkbandát alapítanak, bár valójában – leszámítva egyiküket – nem igazán értenek a zenéléshez. Moodysson a filmet saját felesége önéletrajzi képregényéből adaptálta, jóllehet csak kiinduló pontként kezelte a művet, és számos helyen eltért az igaz történeten alapuló grafikus regénytől. A film pedig nem csak a nőnemű gyerekszereplők miatt rímel a rendező bemutatkozó művére, a Redvás Åmålra (Fucking Åmål, 1998), de stílusában is a kezdeti korszakát idézi a svédnek.

A magát feministának valló rendező filmjeiben visszatérő elem a nemi szerepek el- vagy összemosása. A kísérleti filmje, a Container (2006) például egy férfitestbe született nőről szól, a három lányból álló együttes a Mi vagyunk a legjobbak!-ban pedig erősen tiltakozik, amikor lánybandának nevezik őket. De Moodysson elhivatott baloldali politikai nézete is remekül tükröződik műveiben. Ami az Együttben (Tillsammans, 2000) egy, a társadalomtól elvonult szocialista hippikommuna képében jelenik meg a ’70-es években, itt a „minden ellen lázadunk”-anarchista létként tematizálódik, a punkot a ’80-as években újraéleszteni kívánó lányok által. A svéd rendező szerzőiségéhez továbbá hozzátartozik, hogy karakterei főként a társadalom szélére szorult figurák, akik alternatív közösségeket formálnak, ami legtöbbször a szülői szerepek csődöt mondásának és a vér szerinti családok felbomlásának következménye.

A Mi vagyunk a legjobbak!-ban mindazonáltal nem ilyen sötét a helyzet. A Lilja 4-Evertől (2002) kezdődően egészen a Mamutig tartó, nyomasztó korszaka után, Moodysson visszatért az optimista hangvételhez. Új filmje egy igazi, mosolygós feel-good movie lett. Még a rendezőtől megszokott karcosság is hiányzik belőle, amely a Redvás Åmålban és az Együttben egyaránt jelen van. Ez egyébként felfogható az egyetlen hibaként is: legújabb művének konfliktus szituációi tulajdonképpen jelentéktelenek, nincsen igazi drámaisága a történetnek. Ettől függetlenül igazán szórakoztató és könnyed alkotás lett, amely egyaránt ajánlott a rendező rajongóinak és a svéddel újonnan ismerkedőknek. Hogy mikor és milyen formában ül újra a rendezői székbe a férfi, az pedig a jövő kérdése. Egy biztos: a punk él és virul, Moodysson pedig alkot, még hozzá olyat, amihez épp kedve van, legyen az gyomorforgató művészfilm vagy szívmelengető tinédzsermozi. Most épp az utóbbi.

7/10

Szamár

Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki) tavaly szeptemberben, a Velencei Filmfesztiválon jelentette be visszavonulását, így a Szél támad (Kaze tacsinu, 2013) lett az utolsó filmje, amellyel rögtön be is gyűjtött jópár nívós jelölést a világ legnagyobb filmes eseményeiről: Arany Oroszlán, Golden Globe és Oscar. Egyiket se váltotta díjra, ám ez sajnos érthetővé válik a Szél támad megtekintése után. Inkább voltak kedves gesztusok, mint mérvadóak ezek a jelölések.

Mijazaki már rég beírta magát az anime nagykönyvébe, olyan csodálatos filmeket köszönhetünk neki mint a Totoro – A varázserdő titka (Tonari no Totoro, 1988), a Laputa – Az égi palota (Tenkú no siro Rapjuta, 1986) vagy az éppen tíz éve készült A vándorló palota (Hauru no ugoku siro, 2004). Filmjeinek nagy erénye, hogy keveredik bennük a fantasy a valósággal, tanulságos mesének tekinthetőek, amelyek egyaránt szólnak kicsiknek és nagyoknak.

A Szél támad főhőse Dzsiró, aki arról álmodozik, hogy egyszer majd pilóta lesz. Ez sajnos sosem válhat valóra, hiszen erős szemüveget hord, így figyelme inkább a repülőgéptervezés felé fordul. Tehetségének és szorgalmának köszönhetően felnőttként a legjobb tervezők közé kerül. A történet váza nagyjából ennyi, és ezt tarkítják különböző epizódok, amelyekben megismerkedünk többek között Dzsiró szerelmével, testvérével és barátaival. Ezen kívül pedig végül ott lebeg a filmben a történelmi háttér, a II. világháború előestéje. Ezek alapján a Szél támad igazán erős film lehetne, de sajnos legfőképpen unalmas.

Össze is szedtünk három-három pontot Leilaaaval, amiért csalódtunk Mijazaki búcsúfilmjében.

Leilaaa:

1. Bennem nem támadt szél a film láttán, nem mozgatott meg sem a történet, sem az animációs technika (a baleset és tűzvész viszont hatásosan volt kidolgozva). Sokat vártam, keveset kaptam.
2. Az álom, sőt a megosztott álom motívuma végigkísérte a filmet, szépen be is keretezte, ráadásul megfelelő időközönként jött elő, viszont az esztétikai funkcióján és az alapjelentésén kívül („Ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni” – Walt Disney) semmiféle többletértelmezést nem ébresztett bennem.
3. A főhőst, Dzsirót kissé ambivalensnek éreztem, egyes momentumaiban ő volt a hős (a hero), máskor pedig  kidolgozatlan, jellemtelen karakter árnyékának láttam. A mellékszereplők jóval élénkebbek voltak, de belőlük meg nem kaptunk annyit, hogy kompenzálják a főhős szegényes karakterét.

kockás:

1. Nem a Szél támad az első alkalom, hogy Mijazaki a repülés motívumához nyúl vissza. A szárnyalásnak és a szélnek fontos szerepe volt már a Nauszika – A szél harcosaiban (Kaze no Tani no Nausika, 1984) vagy a – Szél támaddal leginkább párhuzamba állítható – Porco Rosso – A mesterpilótában (Kurenai no buta, 1992) is. Csak amíg korábban meg volt a varázs a filmjeiben, ezúttal teljesen kiveszett a transzcendencia.
2. Túlságosan hosszú és inkoherens a film ahhoz, hogy lekösse a néző figyelmét.
3. Nem igazán derült ki, hogy mit is akart mondani a rendező ezzel a filmmel, túl sok mindent vetett fel és túlságosan felszínesen ahhoz, hogy kiválaszthassuk közülük azt, amelyik tényleg a legfontosabb lenne.

De ez persze csak a mi véleményünk, úgyhogy irány a mozi, ha másért nem is, a Mijazaki iránti tisztelet miatt. Aztán ki tudja, talán még az is kiderül, hogy méltó befejezése a Szél támad az életműnek.

5/10

Bemutató dátuma: 2014. június 19. (Forgalmazó: Cirko Film)

kockás és Leilaaa

Háromrészes kritikasorozatunkban azt vizsgáljuk meg, miként tematizálódott az amerikai mozgóképeken a 2008-as pénzügyi válság, amely az elmúlt évek nagy világválságához vezetett. Csak az amerikai fősodorból merítve számos filmet találunk, amely többé-kevésbé direkten reagált a gazdasági helyzetre (lásd Tőzsdecápák: A pénz nem alszik [2010] vagy A Wall Street farkasa [2013]) és még több inkább közvetve (A nagy Gatsby, 2013), ám annál kevesebb vállalkozott arra, hogy magát a válság eseményeit mesélje el. Amerika nagy válságfilmje a 2011-es független Krízispont (Margin Call) volt – a magyar forgalmazó MTVA sikeresen állapította meg, hogy például ’fedezeti igény’ címen kevésbé eladható a film, mint egy megjegyezhetetlen tucatcímmel.

J. C. Chandor író–rendező első játékfilmjéhez egész kis sztárszereposztást verbuvált össze (Kevin Spacey, Zachary Quinto, Jeremy Irons, Demi Moore – nem, a film nem megy át a Bechdel-teszten, ha ez kérdés lett volna). Az alkotás egy meg nem nevezett Wall Street-i befektetési bankon (khm…), annak elemzőin és vezetőin keresztül mutatja be a meg nem nevezett 2008-as válság kitörését, másfél nap eseményeit. A film szereplői jól felrajzolt, árnyalt karakterek, különböző háttérrel, habitussal, morális küszöbbel. A mű inkább szól ezen karakterek ütköztetéséről extrém helyzetben, mint magáról a válságról, de ez nem jelenti azt, hogy a háttért adó krízispont kidolgozatlan maradna.

Nem meglepő, de a film nem bővelkedik akciójelenetekben, egy-két külső jelenettől eltekintve többnyire irodákban beszélgető üzletembereket, elemzőket látunk. Ez eleve nem ígér szemkápráztatást, de némi virtuozitással érdekesebb is lehetett volna a film képi világa. A másik oldalról viszont az is igaz, hogy így semmi nem vonja el figyelmünket a karakterekről.

Az alkotók előre tudhatták, hogy Zachary Quinto szájából elég meggyőzően hangzanak a legtöbb néző számára ismeretlen szakszavak, jelentsenek azok bármit, legyen az álűrszaknyelv (Star Trek, 2009) vagy pénzügyikockázat-kezelés. Persze a film ettől függetlenül a felénél kísérletet tesz arra, hogy elmagyarázza az aggódó tekintetű elemzők problémáját a széles közönségnek is, de szerencsére ezt jó humorral teszi (Jeremy Irons belépőjelenete a legemlékezetesebb a filmben). Még szerencse, hogy mindenki le tudja egyszerűsíteni a mondanivalóját a szakterülethez kevésbé értő felsőbb vezetésnek.

„Talán el tudná mondani, mi folyik itt. És, kérem, mondja úgy, mintha egy kisgyerekhez vagy egy kutyához beszélne. Hát, nem az eszem miatt vagyok itt, erről biztosíthatom.”

Ha valaki azonban ebből sem értené meg, hogyan robban ki a válság – márpedig nem ebből fogja –, az sem baj. Hiszen ez a film nem erről szól. A Krízispont a politikai thrillerek egyik-másik elemét (egyszerű ember hatalmas összeesküvésre bukkan) felhasználó karakterdráma. Annak pedig kiváló. Ám ebben a filmben igencsak fontos az is, hogy milyen karakterek drámája. Ezek a karakterek világméretű, sokakat tönkretevő, egy generáció felnőtté válását meghatározó válság kitörésénél voltak jelen. Olyan karakterek, akik rövidesen a világ szemében minden bajuk okozóivá váltak. Mi vajon miképp cselekedtünk volna a helyükben?

És a filmkészítőnek milyen felelőssége van, amikor ezekről az emberekről és eseményekről mesél? Mennyire rugaszkodhat el a valóságtól a hatás érdekében?

A Krízispont ugyan nem kihagyhatatlan remekmű, de hogy nem emelkedik mondjuk a Social Network – A közösségi háló (The Social Network, 2010) szintjére, nem a forgatókönyv minőségén vagy a szereplőgárdán múlik, hanem talán csak a témán, melyhez Chandor több komolysággal nyúlt, szándékosan megtartva annak szárazságát. S bár ezzel kevésbé szórakoztatja, lehet, több önálló gondolatra bírja a nézőt.

7/10

• 2. rész – a doksi »
• 3. rész – a tévéfilm »

bM

Sajnos a rajzfilmkészítés koronázatlan királya, Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki) nyugdíjba vonul, utolsó munkája az itthon június 19-én mozikba kerülő Szél támad. Ez alkalomból a mester számomra egyik legkedvesebb alkotásáról, A vadon hercegnőjéről (Mononoke-hime, 1997) írok. A bejegyzés címében használt hercegnő kifejezés mondjuk nem pontosan festi le e gyönyörű animáció sokszor sötét hangulatát, a szó itt inkább arra utal, hogy erősen kiérdemelt helye van a legjobb rajzfilmek panteonjában. (A Chihiro Szellemországban után az IMDb szavazói is ezt értékeik a legtöbbre a nem amerikai animációk közül, jelenleg 73. a Top 250-es listán. Japánban pedig minden idők második legnézettebb filmje.)

Sok ember szerintem nem tudja, hogy álljon a rajzfilmekhez. Általános vélekedés, hogy azok többnyire gyerekeknek készülnek, vagy családi filmek valami könnyen megfogható mondanivalóval, de e (főleg hollywoodi) koncepciónak pont az a hátránya, hogy meg akarnak felelni a kisebb és nagyobb korosztály elvárásainak is, és ez elég nehéz dolog, legtöbbször nem is sikerül. A vadon hercegnője maximálisan felnőtteknek szóló rajzfilm, az ebben a műfajban szokatlan 12-es karika szerintem alul is becsüli a befogadhatósági határt.

A történet a Mijazaki által nagyon kedvelt emberi ténykedés versus természet kérdéskört járja körül, hasonlóan a rendező 1984-es remekművéhez, a Nauszika – A szél harcosaihoz (Kaze no tani no Naushika, 1984). Míg ez utóbbi inkább sci-fibe hajló környezetben mutatja be az emberi pusztítás és a természet hosszú távú önregenerációs képességének körforgását, addig ez a 13 évvel később készült film fantasyhangulattal, de középkori környezetben, a sintó vallás nyolcmillió istenével (illetve kamijával) megtűzdelve prezentálja ezt az örök párharcot. A történet egy japán átmeneti, polgárháborús történelmi korszakban, a Muromacsiban (1392–1573) játszódik, de annyira átszövi a természetfeletti és a mitologikus háttér, hogy ennek egy nem japán néző szempontjából kis jelentősége van. 

A Studio Ghibli-filmek egyik nagy erőssége, hogy nincsenek igazán gonosz szereplők, inkább csak eltérő motivációval rendelkezőek, és míg más hasonló témájú történetben a negatív elem (a természet kizsákmányolója) sokszor a végletekig romlott, itt az az emberek érdekeit védő erős kezű vezető, akinek mozgatórugói maximálisan érthetőek. Az általánosan használt szélsőséges gonosz természetromboló ábrázolása azért hibás, mert nem tudunk azonosulni vele, magunkra ismerni benne, ezért egy vállrándítással elintézzük az üzenetet, miszerint vannak ilyenek, de milyen jó, hogy mi nem vagyunk azok. Ehelyett Mijzaki általánosan, a saját életüket védő és ezért a természettel harcban álló csoportként ábrázolja az embereket, és haragos bosszúállóként a természet követeit, így előbbiekkel könnyebb azonosulnunk, még ha tudjuk is, hogy szó szerint saját maguk alatt vágják a fát. Az író–rendező általános karakter háromszöge grandiózusabb alkotásainál az alábbi: a bátor, de érzékeny tinilány (Hercegnő), az erős akaratú független nő (Királynő) és a zseniális kamasz (Herceg) hármasa. Nézzük, hogy kik személyesítik meg ezeket az archetípusokat ebben az alkotásban.

A történet három frakció köré csoportosul. Az egyik, a technológia útjára lépő (puskaport használó) emberek és vezetőjük, Lady Ebosi, Vasváros úrnője. Ők a természetet és az erdő lakóit (állatait, isteneit, démonait, kamijait) életükre törő veszélynek tartják, amely ellen a végsőkig küzdeni kell, de emellett befogadják az elesetteket, és a nők a férfiakkal egyenrangúan dolgoznak a város védelmén.

Velük szemben áll a címszereplő, Szan, aki barátja és védelmezője mindennek, ami a természetből fakad, és így ellensége az embereknek. Ő Mijazaki kedvenc karaktere, a Hercegnő, aki koránál lelkileg és szellemileg sokkal érettebb, és rátermettségével, makacsságával és egyedi meglátásaival oldja meg a felmerülő problémákat. Ő ráadásul egy mononoke, egy bosszúálló démon hatalmában lévő lélek, akit Moro, a farkasisten nevelt fel.

A harmadik fél, a külső „szemlélő”, a démon által megfertőzött Asitaka herceg, egy ősi nép, az Enisi nemzetség tagja, aki valamennyire érti mindkét fél motivációit, és így próbál közvetíteni. Nagyon egyedi, hogy ő nem elsősorban a gyógyulást keresi súlyos betegségére, hanem végzetének beteljesítését. Az ő karaktere allegorikus utalás az emberek természettől való elszakadására és az ősi bölcsesség elvesztésére, amely segített harmóniában élni a vadonnal. A történet végére az ember együtt érez megtépázott sorstársaival, de emellett vágyja ezt a régről fakadó bölcsességet, amely újra összehozhatná a bolygó általa kihasznált, tőle függő, de emellett csodált lényeivel.

Aki úgy gondolja, hogy a Toy Story vagy a Fel! a rajzfilmek csúcsa, mindenképpen nézze meg A vadon hercegnőjét, és ha megvan benne a kellő befogadókészség, új távlatokat fog találni. Mély, elgondolkodtató történet, árnyalt karakterek, csodálatosan rajzolt képsorok. Hipnotikus erejű alkotás.

10/10

Kis segítség annak, akit behúzott Mijazaki elképesztő világa, vagy legalábbis elkezdett érdeklődni e varázslatos rajzfilmek iránt, és nem tud választani a rendező alkotásai közül. Nálam A vadon hercegnője mellett, a hasonló témát (kicsit Dűne-szerű) sci-fibe hajlóan feldolgozó Nauszika – A szél harcosai, a japán rajzfilmeket itthon megismertető Chihiro Szellemországban és a grandiózus A vándorló palota is tíz pontot ér. Ezeken kívül a kalandfilmbe hajló Laputa – Az égi palota is zseniális, hangyányival gyengébb csak, mint az előbb felsoroltak. Ezt az öt filmet minden felnőttnek bátran ajánlom, bármikori megnézésre. Aki egy jó, gyerekekkel is nézhető családi rajzfilmet szeretne, és elege van a hollywoodi dömpingből, az kezdje a Totoro – A varázserő titkával, a Kiki – A boszorkányfutárral vagy a Ponyo a tengerparti sziklán-nal.

Jó pihenést Mijazaki mester! Remélem előb-utóbb unalmas lesz a nyugdíjas élet, és visszatér még a rajzfilmek világába…

Wancass

Hogyan fér el egy filmben egy konzervatív családban felcseperedő fiú felnőtté válási története, a fiatalon elhunyt testvér után maradt gyász és üresség kollektív melankóliája, a modern világ felhőkarcoló-ketrecébe belefásult építész emlékezete és úgy nem mellesleg a Teremtés: az űr, a Nagy Bumm és a dínók? Terrence Malick, az Arany Medve és Pálma díjas rendező Cannes-ban sikereket elérő és az Oscar-jelölésig is menetelő indie-je, Az élet fája (The Tree of Life, 2011) bebizonyította, hogy mindez lehetséges.

Az élet fája az európai modernizmus „nagy találmányán”, az elmefilmen túl a fiatal film úttörő korszakát jellemző tiszta (vagy abszolút) filmes hagyományhoz és elemeiben – noha destruktív módon – a klasszikussá vált műfajokhoz is kapcsolódik (pl. coming-of-age dráma). Az építész főszereplő Jack (Sean Penn) öccse halálának évfordulóján visszaemlékszik a gyermekkorára, mikor szigorú apjával (Brad Pitt) való állandó konfrontáció mellett vált (talán túl korán) felnőtté. Az elméjében felszínre törő képek azonban nem csupán a texasi kisváros mindennapi életének keserédes eseményeit felidéző flashbackek, hanem asszociatív fantazmagóriák, melyen keresztül a férfi nemcsak a hosszú éveken át tartó gyász és az elengedésre való törekvés mibenlétét, hanem az emberiség kozmoszban betöltött helyét és valami feljebbvaló létezését is megérti/megéli, amelyet gyermekként, a konzervatív értékrendű családban a kötelező templomlátogatás és az asztali áldás alkalmával Istennek nevezett.

Az élet fája a mainstreambe is belépő amerikai filmek közül minden bizonnyal az elmúlt évek egyik legbátrabbika. Egyrészt experimentális, „elmefilmes” formáját tekintve, mellyel a nemrég elhunyt Resnais Tavaly Marienbadban-jának (L' année derničre ŕ Marienbad, 1962) felbontott narratíváját vagy Tarkovszkij már-már kultfilmmé vált, asszociatív/álomképekből építkező Tükrét (Зеркало, 1974) idézi meg. Az élet fája is megbontott, egymás után mutatott idősíkokkal (és dimenziókkal?) játszik, melyek akár többmillió évet ölelnek fel – nemhogy az emberiség, de – az élet, a mindenség (vagy Isten?) történetéből. A különböző szálakat azonban nem feltétlenül láttatja a film egymással váltakozva: a Teremtés szekvenciája a film első egyharmadában mintegy húsz percet tesz ki, míg a film közepének jelentős részét Jack felnőtté válása és a család ekkori történetei foglalják le. Emiatt a film némiképp zavarosnak és lassú ritmusa miatt önkényesen művészieskedőnek tűnhet, de a nyitottságunk árán megkapjuk a befogadói elvárásunkat: a koherenciát. A nem feltétlenül egymásra vágott cselekményszegmensek pókhálószerű összefonódását a feljebbvaló tartalom utáni kutatás teremti meg.

A film számos pontján felhangzó belső monológ – mely az elmefilm nem ritka eszköze – egyrészt Jackhez, másrészt angyali szépségű édesanyjához köthető: kérdéseik, megszólításaik Isten felé irányulnak, akit és akinek tetteit szeretnék megérteni, főként a fiatal testvér elvesztése kapcsán. És ez az a másik pont, amiben Az élet fája rendkívül bátor lépést tesz: a transzcendenciát teszi a film tényleges főhősévé. A feljebbvalót egyrészt megközelíti a tradicionális, de mégiscsak ember által kreált rítusok útján (a család imái, a templomi szertartások: keresztelő, esküvő, temetés) és elvonatkoztatott síkon is. A Jack elméjében időről időre felbukkanó, gyakorta asszociatív montázsszekvenciákat alkotó természeti képek, az aláfestő zeneként monumentálisan felzengő zenekari komolyzenével és a férfi/anya narrációjával Isten jelenlétét valami panteista szintre emelik – a természetbe helyezik bele. És a természetet a film bizony az űr távoli zugaiig kitágítja. Az elmeképek természeti volta és az információtöbblettel nem bíró, mindössze hangulatkeltő/fokozó hangsáv Az élet fáját az abszolútfilmes tendenciához közelíti: a maga „tiszta”, mozgóképi voltában mesél és hat a befogadó elméjére – tíz-húsz perces narráció nélküli képsorokkal.

A film lassú ritmusú, asszociatív és zsigerien, elsődlegesen a képek útján akar hatni a nézőre. Kívánsága, hogy Jack elméjébe belehatolván és azonosulván gondolatfolyamaival bennünk is elinduljon valami a transzcendencia felé. Én nem lettem hívő a végére. De megértettem, mi Malick célja a feljebbvaló ilyen jellegű, a maga nemében angyalian tiszta megközelítésével: meg akarja érteni az emberi lélekben sürgetően felbukkanó kérdéseket Isten létével kapcsolatban (pl. miért vesz el egy ártatlan életet, ha Ő a megbocsátó). Ezt a vizsgálatot – sallangmentesen és szájbarágás nélkül – megteszi kozmikus és mindennapi szinten is.

7/10

PanAma

akepzeltvaros vendégcikke:

„[…] Micsoda szajha az idő. Mindenkit szétkúr.”
John Green – Csillagainkban a hiba

2012-ben jelent meg John Green regénye The Fault in Our Stars (Csillagainkban a hiba) címmel, idén pedig a könyv filmváltozatát köszönthettük. Teljesen véletlenül a könyvvel hamarabb találkoztam, pontosan egy hete, így nem kellett két évig „gyötrődnöm”, hogy június 5-én, a premiervetítésen láthassam, mit sikerült kihozni belőle a vásznon.

Mivel a cselekmény nem volt ismeretlen előttem a könyvnek köszönhetően, ezért nehezen is tudnék elvonatkoztatni tőle. A film alatt én is abba a hibába estem, hogy minden egyes jelenetnél majdhogynem felkiáltottam: „ez a könyvben nem is így volt!” Ettől eltekintve viszonylag jól sikerült adaptációról beszélhetünk. Az alapállás lényegében két rákos fiatal szerelme, ami már sejteti, hogy a célközönség a tizenéves kamaszodó lányok csoportja. Azonban én igyekeztem ennél többet belelátni a dologba, már csak azért is, mert a könyv többet adott, mint egy elcsépelt tinirománcot.

Tehát a történet szerint van nekünk egy tizenhat éves Hazel Grace Lancesterünk, aki pajzsmirigyrákban szenved, illetve áttétek vannak a tüdejében, amitől nehezen lélegzik, és emiatt komoly kapcsolatban áll egy oxigénpalackkal. A sztorit Hazel szemszögéből ismerhetjük meg, aki egy nap találkozik a csoportterápián a már fentebb említett korosztály számára vadítóan jóképű Augustus Watersszal. Augustus tizenhét éves, oszteoszarkómával diagnosztizálták, azonban pár éve tünetmentes, habár a küzdelemben hátrahagyta egy lábát. Hazel kedvenc könyve révén mondhatni lelki közösség alakul ki a lány és Augustus között, ez a könyv pedig a fiktív író Peter Van Houten fiktív műve, az An Imperial Affliction (Mennyei megbántás). A folytatás pedig innentől adja magát.

A film alapjául szolgáló regényben nem egy kamaszszerelem képe bontakozott ki. Sokkal inkább az agónia és a belenyugvás, az elfogadás, hogy a betegségük elleni küzdelemből eleve vesztesként kerülhetnek csak ki. Ennek tudatában a szereplők cinikus, szarkasztikus világlátása a szánalom helyett szimpátiát kelt az emberben. Akárcsak a könyv, a film is tele van „rákos” poénokkal, és ettől nem sajnálkozva tekintünk a fiatalokra, hanem velük nevetünk. Emellett a szülőkkel való kapcsolat és az ő hozzáállásuk a gyerekeik betegségéhez, valamint ahhoz a tényhez, hogy el kell majd temetniük őket, szintén érdekes szála a történetnek. Azonban a könyv alapján nehezen hihető, hogy a mesélő, Hazel, valóban tizenhat éves, mivel tárgyi tudása, viselkedése és gondolkodása nem egy tizenéves lelkivilágára utal. Habár ez a filmben sajnos egyáltalán nem jön át. Ennek a szerelemnek nem érezhető a drámaisága, túlságosan is felnőtt módjára, a betegségükből adódóan koravénként kezelték a dolgot főhőseink. Nincsenek veszekedések, nagy kibékülések, inkább csak csendben örülnek egymásnak, amíg lehet. 

A dráma sokkal inkább az elvesztés tudata miatt körvonalazódik. És ez bizony a szülők („különleges barátok”) terhe. Egyrészt ott vannak Hazel szülei, akik az egész életüket a lányuk betegségéhez igazították, mégis igyekeznek „normális” családként viselkedni, a másik véglet pedig Peter Van Houten, az egész könyv és a film legérdekesebb alakja. Míg Hazel szülei elfogadják, hogy a gyermekük nem fogja túlélni őket, és nekik sem kell élőholtakká válni a veszteség miatt, addig az egykönyves író, Van Houten, látszólag beleőrül saját lánya halálába. Ő a legrealisztikusabb szereplő, és nagy hátránya a filmnek, hogy csak egy részeges vénemberként ábrázolja, aki szereti a svéd rapet. 

Van Houten látványos hanyagolása mellett van még egy hibája a filmnek. Olyan hihetetlenül egészségesek a színészek, hogy komédiázásnak hat, amikor a betegségükről beszélnek, vagy megpróbálják eljátszani, hogy betegek.

Összességében erre a filmre is csak egy tinilányoknak szóló szerelmes filmként fogunk emlékezni – randifilmnek kiváló. És Amszterdam mozifilmben talán először van romantikusan és nem a bűn városaként bemutatva. Ha valaki mélyebb filmre vágyik, amely a rákbeteg kamaszok értelemkereséséről szól sok cinizmussal, annak inkább tudom ajánlani a Sally Nicholls 2008-as hasonló című könyve alapján a 2010-es Ways To Live Forever Gustavo Ron filmet (magyar fordításban Így élj mindörökké címmel jelent meg).

7/10

akepzeltvaros

Amikor már úgy látszott, hogy idén nem lesz magyar nagyjátékfilm Cannes-ban – hiába várták sokan Pálfi György Szabadesését (2014) a versenyprogramba –, hirtelen megjelent kétszáz kutya, és berontott a francia tengerparti városba. Az Un Certain Regard szekcióban versenyző filmek listáját utólag egészítették ki Mundruczó Kornél legújabb alkotásával, a Fehér Istennel (2014). A rendező már hatodik alkalommal jutott be a világhírű filmfesztiválra, 2008-ban meg is kapta a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének (FIPRESCI) díját a Deltával (2007). Idén azonban legtöbben mindössze a Pálma Kutyát jósolták a Fehér Istennek, ezért pozitív sokként ért mindenkit, amikor bejelentették, hogy a szekció fődíja a magyar filmet illeti.

A történet főszereplője Lili (Psotta Zsófia), akinek szülei elváltak és most három hónapig az anyja távollétében az apjánál kell laknia. Lilivel tart a kutyája, Hagen, akit se az apa, se a szomszédok nem látnak szívesen. Sőt, maga az állam se: a nem fajtatiszta ebeket be kell jelenteni és adózni utánuk. Mivel az apának esze ágában sincs fizetni a kutya után, egyszerűen kiteszi Hagent egy kereszteződésnél, és elhajt. Innentől kezdve két szálon zajlanak az események: hol Lili reménytelen keresését és elzüllését követjük, hol Hagen egyre megrázóbb hányattatásait. A magára maradt kutya falkába verődik, majd elfogják, és kézről kézre száll: egy hajléktalantól egy arab gíroszoshoz (maga Mundruczó játssza, remek akcentussal!), onnan pedig egy harci kutyákat kiképző „üzletemberhez”.

A film ezen a ponton kezd eldurvulni, és veszti el a családi dráma jellegét, hogy szép folyamatosan eljusson kalandból thrillerbe, és a végére kőkemény horrorba torkolljon. Hagenből igazi vérebet csinálnak, és miután egy menhelyre kerül, az ottani kutyákat kiszabadítva mintegy kétszáz társával kezdi terrorizálni a várost, sorra bosszút állva korábbi sérelmezőin. A megvadult kutyafalkás horror szál egy sor ’70-es évek második felében készült – a Cápa-lázat (Jaws, 1975) meglovagolni próbáló – animal attack filmet felidéz, mint a Dogs (1976), A falka (The Pack, 1977) vagy Az állatok napja (Day of the Animals, 1977). Mundruczó filmje attól más, hogy itt az ebek dramaturgiailag nem ellenségek: még pusztító hadjáratukban is csak sajnálni tudjuk őket, amikor rendőrök golyózáporába keverednek.

Persze egy ilyen felütést nehéz úgy lezárni, hogy a film ne legyen vagy kegyetlenül nyers, vagy iszonyúan banális. Valahol a kettő közé pozicionál a rendező, ami tulajdonképpen egy nyitott befejezés, ahonnan le van vágva a negatív következmény. Happy end ugyanis nem lehet, a kutyák sorsa valószínűleg meg van pecsételve, de azért remény szinten nyitva hagyta a kérdést Mundruczó, és a lehető legszebb, legkatartikusabb ponton vágta el a filmet. Bár nem volt korábban rá jellemző a műfajban gondolkodás, a Fehér Isten pedig úszik a különböző zsánerjegyekben, ennek ellenére nem szakadt el teljesen a szerző jegyeitől. A legfontosabb ilyen pedig az allegorikus, társadalomkritikus dimenzió, amely a film mélységét adja.

Mundruczó itt azt csinálja jól, hogy egészen univerzális konfliktust ábrázol, amelybe mindenki beleillesztheti saját elnyomott közösségét. Evidens például rasszizmus ellenes kiáltványként nézni a művet, amire a cím is egy lehetséges utalás. (Érdekes párhuzam Samuel Fuller címében is hasonló filmje, a White Dog (1982), amely egy feketék gyilkolására betanított kutya újraneveléséről szól). De nem a rasszizmus az egyetlen ilyen: ugyanúgy jelen van a hajléktalan-kutya párhuzam – aminek szintén vannak magyar aktuálpolitikai vonatkozásai – de akár feminista olvasat is lehetséges (itt külön megemlítendő, hogy Lili potenciális szerelmi szálát nem játssza ki a film, bár végig ott van a szimpatikus fiúkarakter a történetben). A Fehér Istennek mindazonáltal úgyis vannak társadalmi értékei, hogy egyébként nem keresünk allegorikus jelentéseket benne: a kutyák ellen hozott törvények, a menhelyek túltelítettsége, valamint a kutyaviadalok jelensége egyaránt releváns témák Magyarországon.

A film ráadásul sima látványmoziként is jól funkcionál. Egy jeleneten belül ennyi kutyát nemigen láttunk még vásznon, ráadásul Budapest utcáin tombolnak, amelyek némelyik képen olyan kihaltak, mint a 28 nappal később (28 Days Later…, 2002) Londonja. De nem szimplán számukban elismerendők az ebek, érdemes volt Teresa Ann Miller amerikai kutyatrénert megszerezni, hiszen ő és segítői rendkívül jól betanították a négylábúakat. Már csak miattuk is technikai bravúr a produkció, hiszen nagyon hitelesek a blökik. Az ebek mellett persze Psotta Zsófia természetes játéka is kiemelendő: a 13 éves lány első filmszerepében felettébb meggyőző, az arca pedig valósággal vászonra lett teremtve.

A Fehér Isten hosszú idő után az első olyan magyar produkció, amelyre csak büszkék lehetünk, nem beszélve arról, hogy még a tizenhatos karika ellenére is óriási célközönsége van: egyszerre szól a tömegfilmek kedvelőinek és szerzőibb alkotásokra éhezőknek. Úgy marad magyar, hogy közben univerzális témát boncolgat. Egyedül a potenciális fiatal nézőket veszti el brutalitása miatt a film, amiről majd a hazai nézettségi adatok nyilatkoznak mennyire érte meg, mindenesetre financiálisan remélhetőleg így is nyeréseges lesz, hiszen számos külföldi piacra sikerült már eladni. Ami még fontosabb, az pedig a pozitív kritikai fogadtatás. Nehéz lenne tehát jobban összefoglalni a Fehér Istent, mint azt Antal Nimród tette egy egyetemen tartott előadásán: ez a film egy csoda.

9/10

Szamár

A politikai viadalok mozgóképes bemutatásának jelenleg elég népszerű műfaji kerete a thriller, gondoljunk csak Clooney A hatalom árnyékában-jára (The Ides of March, 2011) vagy Polanski Szellemírójára (The Ghost Writer, 2010). Roberto Andò viszont más zsánerhez nyúlt, és nem fogta vissza keserédes humorát, mikor tulajdon országának politikai viszonyait, és ezen keresztül a választópolgárok állásfoglalását tűzte céltáblára a Viva la libertà – Éljen a szabadság! (Viva la libertà, 2013) c. filmjében. A szatírába hajló olasz vígjáték írója és rendezője az élesnek ható társadalomkritikát kebelmelengető iróniával, szerethető karakterekkel és egy örök közhely bizonyításával tette élvezhetővé: az őrületet bizony egy hajszál választja el a zsenialitástól!

Enrico Oliveri, az olasz politikai ellenzék oszlopos tagja kénytelen szembenézni a szomorú ténnyel: a párt romokban hever, betartatlan ígéreteik és ködösítő felszólalásaik pedig a választás előtt álló polgárok utolsó bizalommorzsáit is eljátszották. A középkorú politikus a kilátástalan helyzet súlya alatt úgy dönt, hogy meglép a süllyedő hajóról: bejelentés nélkül külföldre utazik. Az ellenzék azonban a politikai válságban nem vallhatja be a pártelnök váratlan eltűnését, ezért az Oliverihez közel álló személyek szűk csoportja kitalál egy kétségbeesett és vakmerő lépést: Enricót az ikertestvérével, Giovannival cserélik ki. A fivér humoros, nyílt és rendkívül művelt, nem csak a párt tagjai, de az olasz választók is pillanatok alatt a szívükbe zárják. A bökkenő csak ennyi: Giovanni nehezen beszámítható, hiszen most szabadult az elmegyógyintézetből, és félő, hogy az ellenzéket sikerre vivő álpolitikus helyett bármikor felbukkanhat az igazi.

Az Éljen a szabadság! tanulsága igen egyszerűen megragadható: nagy válságok esetén néha csak egy radikálisan más hozzáállás – jelen esetünkben az ikertestvér jellemében lappangó őrület – viheti előre az ügyeket. Ezt a politika–média–társadalom hármasára felfűzve persze a film igencsak kritikusan szemléli, hiszen szembeszökően ironikus hangvételű az a jelenet, amikor szóképekben beszélő és a filozófiai magasságokba törő, kissé bugyután vigyorgó Giovanni sajtótájékoztatója után az újság „Soha még ilyen tiszta szavak!” címmel hozza le a hírt. Az emberek pedig reményre vágyó birkákként követik a jámbor messiást. De Roberto Andò szerencsére felismeri, hogy a maró és kritikus gúnynak ez esetben nincs helye – humoros jóváhagyással és széles olasz gesztusokkal mutatja be az állandóan bolondos helyzeteket kreáló ál-Enrico diadalmenetét (külön kiemelendő a köztársasági elnökkel folytatott földgolyóbújócska vagy az a jelenet, mikor a koalícióra lépés megtárgyalásánál Giovanni egyszerűen feláll, és Verdit dúdolva kislattyog a teremből).

További érdekesség a művészeti – kiemelten filmes – intertextusok és játékok alkalmazása. Enrico a filmkészítői mesterségbe menekül a politika súlya elől: Franciaországban egy forgatáson kezd dolgozni, volt szerelme oldalán, akivel anno Cannes-ban (!) ismerkedett meg, és akinek férje jelenleg a kor egyik legismertebb (fiktív) rendezője. Sőt, az Éljen a szabadság!-ban egy rövid videorészlet erejéig maga a legnagyobb olasz filmes mester, Federico Fellini is felszólal. Giovanni oldalán inkább az irodalmi és komolyzenei háttér jelenik meg: a már említett Verdi mellett többek között Brecht vagy Shakespeare is felidéződik.

De az Éljen a szabadság! valódi sava-borsa a szerethetőre formált karakterek megtámogatása a jó színészi játékokkal. Külön kiemelendő az ikerpárt alakító Toni Servillo, aki apró arcrezdülésekkel vagy akár a szeme játékával is jelzi a két személyiség közti különbséget, melyet hol a pozitív gondolkodású bolondság, hol a gondterhelt önkeresés motivál. A film talán legzseniálisabb jelenete ebből a szempontból a félig nyitott befejezést nyújtó utolsó snitt: a komoly Enrico arca formálódik a széles mosolyú Giovanniéba. Így bennünk marad a kérdés: most vajon egy bolond fogja vezetni az országot?

7/10

PanAma

A Doug Liman által rendezett A holnap határa (Edge of Tomorrow, 2014) kicsit olyan, mint a Forráskód (Source Code, 2011) csak sokkal viccesebb, és mellőzi a mély lelki tartalmakat. 

A történet szerint a Földet megtámadják a földönkívüliek, és véres csaták kezdődnek a túlélésért. Az emberek esélye persze nem túl jó, bár a szuper páncélok valamelyest segítik őket. Mindebben a káoszban a Cage-et alakító Tom Cruise csupán csak az arcát adja a toborzó kampányhoz, nem igazi katona, sosem harcolt. Viszont őt is kiküldik a frontra, ahol – ahogy mindenki más is, így ő is – meghal. Azonban a nap újraindul, aztán megint, aztán megint, és így tovább. Unalmasnak hangzik? Koránt sem az.

Pörgős akciójelenetek, nagyszerű látványvilág, alig tűnik fel benne a CGI. És mindemellett rengeteg poén! Egyik másik jelenet olyan viccesre sikerült, hogy folytak a könnyeim a nevetéstől. Persze azért megfelelő mennyiségben találunk benne drámát is, és a romantikus vonulat sincs eltúlozva, leheletnyi finomsággal van csak odatéve, ahova kell, és akkor is nagyon minimálisan.

Tom Cruise alakítása megfelelő, hozza az elvárt formát. Bár akármennyire jó is, nekem mindig fura lesz, amikor egy 52 éves színész játssza a 25 évesekre írt szerepeket. Emily Blunt kicsit jelentéktelen volt még a mellékszereplőkhöz képest is. Teljesen mindegy volt, hogy épp milyen jelenet volt, mindig azt a kissé rácsodálkozó arcot vágta: „Jéé ez Tom Cruise… Jéé most épp halottat kéne játszanom, de itt van Tom Cruise…”, stb.

A film maga elég cselekményközpontú, emiatt nincs mély karakterkidolgozás, azonban mégsem tűnnek a szereplők teljesen egysíkúnak. De ezt ellensúlyozza, hogy minden egyes loopban megtudunk valami újat, vagy épp röhögünk Cruise véletlen halálán. És a mellékszereplők? Valami zseniálisak! Szívesen megnéznék egy csak róluk szóló filmet is.

Mindennek ellenére úgy tűnhet, hogy a film egy összedobált katyvasz, mégis az ismerős elemek remek érzékkel vannak összegyúrva - ezzel egy koherens egészet alkotva. Kicsit olyan, mintha valami videojátékot néznénk, csak most a konzol nem a mi kezünkben van. Szóval gamereknek kötelező. És azoknak is, akik szeretik Tom Cruise-t, azoknak meg főleg, akik utálják, mert legalább láthatják sorozatosan elhalálozni, ami időnként brutálisan vicces helyzetekben történik meg. A holnap határa remek popcornfilm lett így a nyár elejére, szóval ha nem bírjátok a hőséget, irány akciózni a klimatizált mozikba!

7,5/10

RDorka