Hogyan fér el egy filmben egy konzervatív családban felcseperedő fiú felnőtté válási története, a fiatalon elhunyt testvér után maradt gyász és üresség kollektív melankóliája, a modern világ felhőkarcoló-ketrecébe belefásult építész emlékezete és úgy nem mellesleg a Teremtés: az űr, a Nagy Bumm és a dínók? Terrence Malick, az Arany Medve és Pálma díjas rendező Cannes-ban sikereket elérő és az Oscar-jelölésig is menetelő indie-je, Az élet fája (The Tree of Life, 2011) bebizonyította, hogy mindez lehetséges.
Az élet fája az európai modernizmus „nagy találmányán”, az elmefilmen túl a fiatal film úttörő korszakát jellemző tiszta (vagy abszolút) filmes hagyományhoz és elemeiben – noha destruktív módon – a klasszikussá vált műfajokhoz is kapcsolódik (pl. coming-of-age dráma). Az építész főszereplő Jack (Sean Penn) öccse halálának évfordulóján visszaemlékszik a gyermekkorára, mikor szigorú apjával (Brad Pitt) való állandó konfrontáció mellett vált (talán túl korán) felnőtté. Az elméjében felszínre törő képek azonban nem csupán a texasi kisváros mindennapi életének keserédes eseményeit felidéző flashbackek, hanem asszociatív fantazmagóriák, melyen keresztül a férfi nemcsak a hosszú éveken át tartó gyász és az elengedésre való törekvés mibenlétét, hanem az emberiség kozmoszban betöltött helyét és valami feljebbvaló létezését is megérti/megéli, amelyet gyermekként, a konzervatív értékrendű családban a kötelező templomlátogatás és az asztali áldás alkalmával Istennek nevezett.
Az élet fája a mainstreambe is belépő amerikai filmek közül minden bizonnyal az elmúlt évek egyik legbátrabbika. Egyrészt experimentális, „elmefilmes” formáját tekintve, mellyel a nemrég elhunyt Resnais Tavaly Marienbadban-jának (L' année derničre ŕ Marienbad, 1962) felbontott narratíváját vagy Tarkovszkij már-már kultfilmmé vált, asszociatív/álomképekből építkező Tükrét (Зеркало, 1974) idézi meg. Az élet fája is megbontott, egymás után mutatott idősíkokkal (és dimenziókkal?) játszik, melyek akár többmillió évet ölelnek fel – nemhogy az emberiség, de – az élet, a mindenség (vagy Isten?) történetéből. A különböző szálakat azonban nem feltétlenül láttatja a film egymással váltakozva: a Teremtés szekvenciája a film első egyharmadában mintegy húsz percet tesz ki, míg a film közepének jelentős részét Jack felnőtté válása és a család ekkori történetei foglalják le. Emiatt a film némiképp zavarosnak és lassú ritmusa miatt önkényesen művészieskedőnek tűnhet, de a nyitottságunk árán megkapjuk a befogadói elvárásunkat: a koherenciát. A nem feltétlenül egymásra vágott cselekményszegmensek pókhálószerű összefonódását a feljebbvaló tartalom utáni kutatás teremti meg.
A film számos pontján felhangzó belső monológ – mely az elmefilm nem ritka eszköze – egyrészt Jackhez, másrészt angyali szépségű édesanyjához köthető: kérdéseik, megszólításaik Isten felé irányulnak, akit és akinek tetteit szeretnék megérteni, főként a fiatal testvér elvesztése kapcsán. És ez az a másik pont, amiben Az élet fája rendkívül bátor lépést tesz: a transzcendenciát teszi a film tényleges főhősévé. A feljebbvalót egyrészt megközelíti a tradicionális, de mégiscsak ember által kreált rítusok útján (a család imái, a templomi szertartások: keresztelő, esküvő, temetés) és elvonatkoztatott síkon is. A Jack elméjében időről időre felbukkanó, gyakorta asszociatív montázsszekvenciákat alkotó természeti képek, az aláfestő zeneként monumentálisan felzengő zenekari komolyzenével és a férfi/anya narrációjával Isten jelenlétét valami panteista szintre emelik – a természetbe helyezik bele. És a természetet a film bizony az űr távoli zugaiig kitágítja. Az elmeképek természeti volta és az információtöbblettel nem bíró, mindössze hangulatkeltő/fokozó hangsáv Az élet fáját az abszolútfilmes tendenciához közelíti: a maga „tiszta”, mozgóképi voltában mesél és hat a befogadó elméjére – tíz-húsz perces narráció nélküli képsorokkal.
A film lassú ritmusú, asszociatív és zsigerien, elsődlegesen a képek útján akar hatni a nézőre. Kívánsága, hogy Jack elméjébe belehatolván és azonosulván gondolatfolyamaival bennünk is elinduljon valami a transzcendencia felé. Én nem lettem hívő a végére. De megértettem, mi Malick célja a feljebbvaló ilyen jellegű, a maga nemében angyalian tiszta megközelítésével: meg akarja érteni az emberi lélekben sürgetően felbukkanó kérdéseket Isten létével kapcsolatban (pl. miért vesz el egy ártatlan életet, ha Ő a megbocsátó). Ezt a vizsgálatot – sallangmentesen és szájbarágás nélkül – megteszi kozmikus és mindennapi szinten is.
7/10
PanAma