Objektív kritika nyilvánvalóan nincs, úgyhogy (kis túlzással) már most ki is jelentem, hogy a Snowpiercernek ott a helye minden idők legjobb science fiction filmjei között – szerintem. A lényeg, hogy nagyon jó, és éppen ezért nagyon szomorú, hogy hazánkban sajnálatos módon eddig még nem lelt forgalmazóra.
A történet egy jövőbeli jégkorszakban játszódik: a világ gyakorlatilag magát jegelte a nagy globális felmelegedés elleni küzdelemben, így aztán az a kevés ember, aki túlélte a „világvégét”, egy perpetuum mobile motorú vonatba van száműzve, melynek becses neve Snowpiercer, azaz „Hófúró”. Ahogy az már lenni szokott egy zárt közösség esetében, az élet bizony nem egyszerű a vonat mikrokozmoszában. Ugyanúgy vannak gazdagok és szegények, ahogy hajdanán is voltak, ám a szűkös élettér miatt még kiélezettebb a verseny a pozíciókért és azok megtartásáért. A Snowpiercer kiválóan illeszkedik a szegregációs problémával foglalkozó sci-fik sorába. A vonat hátsó szekciójában mozgolódni kezdenek a szegények, Curtis Everett (Chris Evans) és Gillam (John Hurt), a „veterán” vezetésével ellátva. A cél, eljutni a vonat elejébe, és átvenni az irányítást, ám hosszú az út a szerelvények között…
A film egy francia képregény, a Le Transperceneige (Jacques Lob, Benjamin Legrand és Jean-Marc Rochette tollából) adaptációja, és egyben a dél-koreai rendező Bong Joon-ho (Pong Dzsun-ho) első angol nyelvű alkotása, igazi sztárparádéval. Az említett színészek mellett olyan nevek is szerepelnek a filmben, mint a mindig csodálatos Tilda Swinton, aki ezúttal a különösen visszataszító (jobb szó híján) vonatigazgatót alakítja. De ott van még nekünk Jamie Bell vagy Octavia Spencer is, akik mind kiváló színészi alakításokat nyújtanak. Chris Evans nyilván szenved egy kicsit, hogy tartalom is van a macsóság mögött, de lényegében derekasan helyt áll, és szerethető főhőssé válik.
De hál’ Istennek Bong Joon-ho nem bízza egyszerűen a színészi munkára a filmet, hanem olyan látványvilággal és rendezői megoldásokkal szolgál, amelyek elkellenek egy ilyen precíz, minőségi sci-fi esetében. A koreai Terry Gilliam moziját élvezhetjük: groteszk, elképesztően látványos, de ugyanakkor értelmes tartalommal teli és mindez át van itatva egy kis távol-keleti filmművészettel, de éppen csak annyira, hogy a vhu-szia jegyei ugyan még felismerhetőek, de a nyugati blockbusterekhez szokott néző ízlésének is megfelelnek. Ebben a filmben összeér a keleti és nyugati filmművészet, és nem valami elfajzott hibridet, hanem valami elképesztőt kapunk, ami talán a francia alapműnek és a koreai rendezőnek köszönhető. Akárhogy is van, azt mindenesetre érdemesnek tartom megemlíteni, hogy azért a látvány mögött komoly társadalmi és morális problémákat is felvet a film, mint például meddig tart az egyéni felelősség, vagy hogy a túlélés érdekében milyen íratlan etikai szabályokat léphetünk át.
A Snowpiercert bátran tudom ajánlani minden sci-fi rajongónak, mert ebben végre megkapja azt, amivel a tavalyi „sci-fi év”-ben még csak hitegettek bennünket: tartalmat az egyedi és lenyűgöző forma mögött.
10/10
kockás
